Programfelelős: MI újság Szabadegyetem
Tanegység címe: NEMEZ – A világteremtő kelme
Kurzustípus: 12 részes ismeretterjesztő előadássorozat
Kurzuskód: MI-NMZ-07
A vándorló pásztornépek szinte valamennyien készítettek maguknak és családjuknak nemezlábbelit. Erről már a Kr. e. 3. évezredből származó régészeti leletek tanúskodnak. A korai nomádok, a szkíták, a hunok és szinte mindegyik mai pásztornép, sőt Észak- és Közép-Európa letelepült népei is ismerték a nemezlábbeli, a szőrcsizma, vagyis a botos készítésének fortélyait.
Ősi nemezharisnyák
Ha a lábfejünkre gyapjút tekerünk, és azt valamivel rögzítjük – például bőrrel körbekötözzük –, járás közben a mozgatástól, a nyomástól és a nedvességtől nemezzé áll össze. Így készülhettek az első nemezharisnyák és -csizmák, és hasonló történetet mutat be a nemez kialakulásának egyik legendája is. E szerint a későbbi Szent Kelemen Rómába zarándokolt, ám útközben lábbelije feltörte a lábát. Egy juhnyáj mellett elhaladva egy gyapjútincset tett a sarujába, és amikor megérkezett úti céljához, meglepődve látta, hogy a gyapjúból nemez lett.
A Tarim-medencéből ismerünk nemezből készült harisnyákat, melyekre bőrborítás került. Elképzelhető, hogy ezeket a lábon nemezelték össze.
Szkíta nemezharisnyák
Az Altaj-hegység szkíta sírjaiban – Pazirikiban, Ukokban és Ak-Alakhban – talált nemezharisnyák nagyon hasonlóak voltak: hosszú szárúak, nyers színűek, és általában csak a felső sávban mintázottak. Napjaink mongol nemezharisnyáján is csak azt a felső sávot díszítik, amely kilátszik a bőrcsizmából. Valamennyit festetlen, nyers színű, viszonylag vékony (2-3 mm) nemezlapból szabták, és több darabból varrták össze inakból és gyapjúból sodrott varrócérnával.
A harisnyák teljes hossza 60 és 100 cm között változik. A szár és a láb méretétől függetlenül valamennyi harisnya talpa egyforma, 20-22 cm hosszú. Az előre kivágott piskótaformához illesztették a felső részt, az orrnál erősen ráncolva, hogy csizmaformát vegyen fel. Feltételezhetően az összevarrás után lábon is formázták, így kapta meg végső alakját.
A második számú paziriki kurgán másik női nemezharisnyájának felső részén különleges, rátétmintás díszítés volt. A díszített sáv 14 cm széles. Az 1,5 mm vastag, nyersfehér nemezalapra fele olyan vékony, kék, türkiz, vörös, piros és rózsaszín nemezrátéteket varrtak, melyeket különböző színű gyapjúzsinórokkal kereteztek. A tárgyat leíró orosz régészek tulipánokat, liliomokat, lótuszokat és szívformákat azonosítottak be. A formájukban ismétlődő, színükben változó növényi formák emberalakokká állnak össze, akár a magyar hímzőasszonyok kezén születő, rátétmintás kelméken.
Nemezlábbelik és szabásminták
A nemezharisnyán – az előzőekhez hasonlóan – két helyen található varrás: hátul teljes hosszában, és alul, ahol a talpat hozzávarrták a felső részhez. Így összesen két darabból (egy piskóta alakú talpból és egy hosszúkás felső részből) állították össze ezt a jellegzetes nemezlábbelit, amelyet sok szkíta fejedelmi sírban megtalálunk. A perszepoliszi domborműveken és néhány bronzból készült emberábrázoláson is felismerhető hasonló viseleti darab (összefüggő, hosszú szárú lábbeli, felül díszített sávval), így feltételezhetjük, hogy a szkíták körében általánosan elterjedt volt.
A Nojon Úlban feltárt, nemezből készült, rövid szárú cipőforma hozzá volt varrva a nadrágszárhoz. Ezt a harisnyaszerű cipőt egyetlen puha, vastag nemezdarab összefűzésével alakították ki, varrása elöl helyezkedett el, az orránál ráncokba szedték a visszahajtott nemezt. A talp is nemezből készült. Erre a nadrágszárhoz varrt harisnyafélére egy szintén nemezből készült, de bőrrel bevont, azonos szabású csizmát húztak. Többféle színű selyemfonállal gazdagon kihímezték. A hatodik számú sírból előkerült puha nemezharisnya talpát vékony nemezből vágták ki, külső felületén rátétekkel fedték, melyek sötétpiros és sötétsárga nemezből vannak kivágva. A talp szélét sodort gyapjúzsinórral varrták ki, a minták körvonalait is a selyemzsinórral keretezték, s ez így elfedte a rátét felvarrását.
A Tarim-medencében, Mazartag közelében feltárt 8. századi nemezcipő tűzése a mai mongol mintákra hasonlít.
A szőrcsizma (botos)
Egyes vidékeken a kirgizek ma is nemezcsizmát hordanak télen. A nemezkészítő egy hímelt szőnyegre felvert, fésületlen gyapjút terít a csizma formájának megfelelően, de a hátsó élnél tükrözve. A széleit megerősíti, majd belocsolja és felhengeríti. Az első gyúrás után középen kettéhajtja, ugyanabból a gyapjúból orsóval varrócérnát fon, és ezzel összeöltögeti a most már csizmaformájú, félkész nemezt. Rövid ideig gyúrja mindig a másik oldalról feltekerve, közben gyakran belenyúl, hogy szétválassza a rétegeket, és ellenőrzi az éleket. Ha valahol elvékonyodást, esetleg lyukat talál, azt rögtön bevarrja, majd forró vízzel tovább gyúrja. Amikor megerősödik a nemez, bottal tömöríti tovább mindig másik oldalról ütve. (Talán ennek a munkamódszernek az emlékét őrzi a szőrcsizma magyar neve, a botos.) Végül saját lábán igazítja formára.
A nemezcsizma készítése
A kaukázusi népek két módszerrel készítenek nemezcsizmát: a kirgizekhez hasonlóan, formára nemezelve vagy vastag, keményre gyúrt, sík nemezlapból kiszabva és összevarrva. Ez utóbbi gyakran bőrtalpat is kap. Ünnepi alkalmakra fehér nemezből varrtak csizmát, és gazdagon hímezték. A lakok a női csizmák szárának alsó részét aranyszállal hímezték ki. A kemény, bőrtalpú nemezlábbelit szattyánbőr díszítéssel is ellátták. A szőrcsizma neve a darginoknál baskurti, az avaroknál burtin hital és barcsi tahila, a lakoknál varszul urszu.
Mongol nemezcsizmák és bocskorok
A mongóliai torgutok viseletének is jellegzetes része a szőrcsizma. A fehér nemezcsizmára (toku) egy bőrbocskort húztak. A különálló részek – az ömsn (nemezcsizma) és a charig (bőrbocskor) – a hagyományos türk lábbelire hasonlítanak. A külső talpat könnyen el lehet távolítani, így nemezharisnyában lépnek be a sátorba, amely melegen tartja a lábat, de nem tesz kárt a bent lévő szőnyegekben. A bőrcsizmából kiálló részüket színes posztórátéttel vagy hímzéssel tették még szebbé.
A Himalájában és Mongóliában felfelé hajló orrú csizmákat hordanak. A mongol csizma cserzett bőrből készül, télen nemezbélést tesznek bele, csak a szár felső sávja tűzött, ami kilátszik a bőrcsizmából. A csizmát ünnepi szertartásokon, kivételes alkalmakkor viselték.
Az orosz birodalom területén sok nép használta a nemezcsizmát (valenki) a 20. század második feléig. A cári Oroszországban a nemezcsizma drága viselet volt, amelyet csak a lakosság gazdag rétegei engedhettek meg maguknak, mert a kézi nemezelés összetett és fáradságos folyamat. A vidéki családok kis mennyiségben készítettek városi kereskedelembe nemezcsizmát. A nemezkészítő műhelyekben a gyapjút szappannal, szódával és kénsavas vízzel locsolták, majd hengerelték és verték a nemezt. A nemezcsizmák készítési folyamatát titokban tartották, és szigorúan öröklés útján továbbadták.
Nagyüzemi nemezcsizma-készítés
Az ipari és technikai fejlődésnek köszönhetően a nemezcsizmák nagyobb mennyiségben készültek a gyárakban, és az idő múlásával bárki számára elérhető lábbelikké váltak. A II. világháborúban hozzátartozott a szovjet hadsereg felszereléséhez, és a szájhagyomány szerint több csatát is eldöntött, hogy a nemezcsizma megvédte őket a hideg télben, míg az ellenségnek elfagyott a lába. Még ma is működik néhány szőrcsizmakészítő kisüzem, ami a helyi igényeket elégíti ki. Jelenleg a klasszikus nemezcsizma újra divatos, a dizájnerek is használják modern lábbelik alapjául.
A szőrcsizma az 1950-es évekig Magyarországon is ismert volt botos néven, elsősorban a kalaposmesterek készítették rendelésre, és kedvelt téli viselet volt.
A nemezcipő készítése Krujában
Az albán nemezműhelyekben a hagyományos fejfedő mellett nemezcipőt is készítenek. A Guni család műhelyében, Krujában a készítés módszere nagyon ősinek tűnik. A munkamenet hasonló az albán fejfedő, a gelese készítéséhez, illetve a magyar kalaposok munkamódszeréhez, azzal a különbséggel, hogy az albán mester szappanos simogatással állítja össze a nemezt. A mester az íjfával nagyobb adag gyapjút lazít fel. A lazítás után ovális formára igazítja, lenyomkodja és kettéhajtja. A cipő egy vastagabb gyapjúlapból készül.
A kettéhajtás után kétoldalt hajtja egymásra a széleket, így trapézformát alakít ki. A felső rész marad nyitva, ott csak visszahajtja a széleket, de nem egymásra. A szappanozás, simogatás közben rendszeresen belenyúl a felső nyíláson keresztül. A foltozás után újabb simogatás, majd gyúrás következik. A nemez még mindig trapéz alakú, melynek a felső, rövidebbik oldalán van egy nyílása. A mester gyúrás közben kezdi el a formázást. Középen kissé jobban gyúrja, az egyik végét nyújtja – ez lesz a cipő orra. A másik oldalon a cipő sarkát jobban behúzza. Néhány perc gyúrás után kezd cipő formájúvá válni. Ekkor húzza a megfelelő méretű kaptafára, még ezen is szappanosan masszírozza, majd megszárítja.
Skandináv nemezcipők
A skandináv országokban a nemezcsizmák készítéséhez vászonból kivágott formát, kézi fésűvel fésült gyapjút, gyúrásához szappanos meleg vizet használtak. A végső gyúrást gyúrófán végezték, a kész lábbelit faformán szárították. Norvégiában a nemezharisnyák mellett általános volt a nemezcipő is, amelyet ugyanúgy szabtak-varrtak, mint a bőrcipőt.
Finnországban és Svédországban a nemezcsizma használata még a II. világháborúban is ismeretes volt, főleg a szegényebbek viselték. Abban különbözött a harisnyától, hogy vastagabbra és keményebbre nemezelték. Ha túl szoros lett, fölvágták, szíjat varrtak rá és megkötötték. A szőrcsizmák szürkék vagy fehérek voltak. A lányokét pirosra, a fiúkét kékre festették, talpát megerősítették posztóval vagy bőrdarabbal. Cipőbe, bakancsba való talpbetétet is készítettek, sűrű öltésekkel varrták össze, hogy erős tartása legyen.
Napjainkban is több nemezcsizma-készítő műhely működik Észak-Európában, közülük a legismertebb a finn Lahtinen családé, ahol apáról fiúra öröklődik a mesterség. Ma leginkább a hagyományos csizmaformák modern változatait készítik.
Mai magyar nemezlábbelik
A nemezkészítők ma is szívesen készítik el saját lábbelijüket, ehhez egyre több tanfolyam ad alapokat. Németh Bea nemezkészítő oktató képzésein sok alkotónak csinált már kedvet nemezcipő-készítéshez.
Szabolcsi Mónika – Nemezlábbelik
Szabolcsi Mónika hosszú ideje kísérletezik a hagyományok alapján ma is jól használható, akár utcai viseletre is alkalmas nemezcipők készítésével. A másoktól és saját tapasztalatból szerzett tudását könyvben is összefoglalta, melynek lapjain feltárul előttünk két komoly mesterség számos titka, belekóstolhatunk a nemezkészítés és a cipészmesterség rejtelmeibe. Belelapozva a könyvbe, akár csak a képeket végignézve, valószínűleg sokan kedvet kapnak saját nemezcipőjük elkészítéséhez. Lesznek, akik egy-két lábbeli elkészítéséig jutnak saját és szeretteik örömére, de talán olyanok is, akik alaposan belemerülnek a nemezlábbelik készítésének mesterségébe, újabb és újabb formákat létrehozva.
Nemez: környezettudatos, megújítható anyag
A nemezkészítés évezredes hagyománya általában is, de különösen a nemezlábbelik készítése jó példa a környezettudatos gondolkodásmódra. Az utolsó képen látható piros nemezbakancsot egy műhelyfoglalkozáson készítette egy fiatal alkotó, Cserhalmi-Szabó Hanna. Nagyon büszke volt a munkájára, szívesen hordta. Három év múlva a bakancs viselhetetlen állapotba került.
Szabolcsi Mónika megvarrta a lyukakat, átnemezelte, bőrrátétet tett rá, tett bele új fűzőszemeket, áttalpalta, és a bakancs olyan lett, mint újkorában. Így szeretné felhívni a figyelmet a nemez csodálatos megújíthatóságára.
Vetró Mihály
népművész
