Programfelelős: MI újság Szabadegyetem
Tanegység címe: NEMEZ – A világteremtő kelme
Kurzustípus: 12 részes ismeretterjesztő előadás-sorozat
Kurzuskód: MI-NMZ-03

Életünknek a fény ad erőt, ahogy évezredek óta a nemezeknek is. A vándorló népek asszonyai a Napot teszik takaróikra, és a fény változása irányítja meséiket. A magyar hagyományban ez olyannyira fontos, hogy világ szavunk fényt is jelent, a természetben, a hajlékban és a bennünk megtestesülő fényt.
Megfigyelhetjük a hajlékba bejutó napfény sík- és térbeli nyomait, mellyel ősi jeleket fogalmaz formákká, és megvilágítja a nemezeken megjelenő jelképeket, motívumokat. Akik nemezt készítenek, belegyúrják érzéseiket, reményeiket, a családjuk jövőbeli sorsát, az őseik tiszteletét, az általuk használt mintákon és színeken keresztül saját hitüket, a szépségről és a világ egyensúlyáról szóló elképzeléseiket. A nemeztakarókat évtizedekig használják, naponta ránéznek, és újabb és újabb gondolatok születnek általuk.
Korunk nyugati szemléletű embere számára a kelméken lévő jelek nem többek díszítésnél, még akkor sem, ha minta néven emlegeti ezeket. Holott a minta szó már önmagában valaminek a leképezését, jelképezését is jelenti. A szerves műveltségben a kelmék mintái jelentéssel bírtak, ám itt nem egyfajta gépies jelrendszerre kell gondolni, sokkal inkább a világ működésének mintaként való leképezésére.

Fénymag a körben

Már a szkíta nemezeken feltűnik sok alapvető minta, amelyet napjainkig használnak a közép-ázsiai asszonyok nemezkészítéskor. A hagyományban a virág a Nap földi kedve, a felülnézetben ábrázolt virág egyfajta fényállapotot fejez ki. Az egyik legkorábbi jel a körbeírt négyszirmú virág vagy kereszt. Emberek és állatok testén szűrődik át ez az alapjel, amely a kiteljesedett, az anyagi minőségből felszabadított fény megidézője többek között a szkíta gyökerekből táplálkozó manicheista vallás kézirataiban. A fényé, amely földi lekötöttségéből ezeken az élő minőségeken keresztül tud felszabadulni. Elgondolkodtató, hogy kerül ide, a Krisztus születése előtt négy-ötszáz évvel készült nemeztárgyakra a később a Világ Világosságát megidéző fénykereszt.

Folyamatok és állapotok

Egy nagyméretű, paziriki nemeztakaró töredékein látható alakon (mely egyik állatból – egyik állapotból – a másikba fordul át, attól függően, hogyan viselkedik) éppen tizenkétszer jelenik meg a vizsgált körbe írt virágunk. Érdemes alaposabban szemügyre venni ezt az alakkettőst.

Jobb oldali lényünk – akinek testén végigvonul a világ-virág jel – lábfejei egy-egy hármas növényi formából indulnak, és fejlődnek egyszerűsített madárformává. Teste jól beazonosíthatóan egy macskaszerű ragadozót idéz. Derekából kinövő szárnya hét alapformából tevődik össze. Ebből négy, egyre növekvő madárforma, leginkább a szkíta művészetben – és később a keresztény művészetben is – többször tetten érhető; a maga felé hajló csőrű, saját mellkasába csípő, fiókáit, néha „ellenlábasait” saját vérével tápláló pelikán madarat ismerhetjük fel. A szárny éppen a test azon pontjából indul ki, ahol az vízszintes irányból függőlegesbe vált, ahol a ragadozó alsótestből emberszerű felsőtestté alakul át. Üzenete szinte szájba rágós: a ragadozó szintből emberré válni csak az önkéntes áldozat felemelésével lehetséges. Érdekes megfigyelni, hogy az állati rész faroknak induló, és a két hátsó láb között szűkölően leszorított testrész végeredményben szintén lehetne szárny, illetve – fogjuk látni – agancsként ugyanilyen jól szerepelhetne. Itt is növényi formákból kibontakozó madarakkal találkozunk, szám szerint hárommal. A két emberi kéz egyike egy újabb szárny- vagy agancsszerű formát tart, amely – nem lévén gyökere – működésképtelen. Ez a forma azonban leginkább a saját farkának motívumaira emlékeztet. Miről van itt szó? A korábban leszorított testiséget kellene a lélek szintjére emelni? Esetleg gyökerestől kitépve azt? A másik kéz pedig erősen kapaszkodik ellenlábasa csőrének alsó részébe.

A szellemi szinten megjelenő bajuszos férfiarc füle nem emberi fül, sokkal inkább egy nyúltól vagy szamártól kölcsönözhette, de az is lehetséges, hogy egyszerűen egy levélforma nőtt ki a fejéből. Mint ahogy hajtincsei is kígyók, madarak vagy növényi indák formáiból alakultak ki. A fejből – még inkább a hajkígyóból, -madárból – kinövő agancsszerű képződmény legalább hét pozitív-negatív madárformából bontakozik ki. Elfogadhatjuk: itt lényünk gondolatvilága kanyarog, gomolyog felfelé. Ezeket a gondolatokat próbálja „tetten érni”, lecsípni, visszametszegetni a vele szemben álló, madárszerű lény, melynek csőrét emberünk hátrálásra kényszeríti e feladat végrehajtásában. Másrészt azonban azt is látjuk, hogy ez kapaszkodónak sem éppen silány.

Ha mármost továbbhaladunk, látjuk, hogy „kivel állunk szemben”: az ellenlábast leginkább madárnak nézhetjük. Ebben segít vízimadár lába, szárnya és sólyomcsőre. Azért persze nem ennyire egyszerű a helyzetünk, hiszen a teste egy hal szabályos formája, és eközben pikkelyekkel is borított, madarunknak pedig szintén agancsszerűen gomolyognak gondolatai. Agancsai neki is madarakból formálódnak, fejformája tehát a csőrének és fülszerű tollkinövésének köszönhetően – mely szintén levélből alakul ki – jól beazonosíthatóan sólyom feje. A Nap hordozó madara ő. Szárnya a szemközti szárny felső hármasságából néggyé lett, és végein a madár szemének megfelelő forma néz ránk. Lábai vízimadáré, amely az ókortól minden kultúrában az evilág és a túlvilág között közlekedő lény, a lelkeket szállítják oda s vissza. Figyelmet érdemel az indaszerűen kacskaringó lábfeje és a levél alakú sarkantyúja. A haltestből kinövő farok az agancshoz hasonlóan indázik, leveledzik négy ágra, és a lefelé irányuló hajtás egyszer csak visszafordul, és két fénymagot, körbe írt négyszirmú virágot terem. Ugyanezt a fontos mintaelemet találjuk – ezúttal tizenötöt – a legnagyobb méretű paziriki nemeztakaró lovasának szárnyszerűen lobogó, vörös köpönyegén.

Fényvallás

Gulácsi Zsuzsa tanulmányaiban számol be kutatásának eredményéről, arról, hogyan jelennek meg a nemeztakarók a manicheista kéziratokon, miniatúrákon. Az általunk vizsgált jel ebben a vallásban a fény földi megtestesülésének képjele. Mani a vallásalapító Krisztus után 216-ban született, nevezték őt Kelet Krisztusának és Nyugat Buddhájának is, ami sokat sejtet működéséről. Ő maga Szkítiánoszt tartja mesterének – e név görögösen A Szkítát jelenti.

Egy-egy ilyen miniatúrán ábrázolt fényszertartáson a padlót és a dobogót a ma élő közép-ázsiai vándorló népek nemeztakaróihoz hasonló szőnyegek borítják. Ezeken sorra feltűnni látjuk a négyszirmú virágokat egy rácsrendszerben, rombuszokban, hasonlatosan a néhány száz évvel korábbi, paziriki nemezekhez. Maga a szerkezet egy nemezsátor oldalrácsára emlékeztet bennünket, melynek közein négy-négy virág, míg a kereszteződésekben egy-egy körbe írt virág tűnik fel.

E jelek mai közép-ázsiai nemezeken is rombusz közepén, kiteljesedett, kinyílt (felülnézeti) négyszirmú virágként, néha körbe írt keresztként jelennek meg. Ahhoz, hogy ennek a jelnek a kialakulását és a lényegét meg tudjuk közelíteni, be kell lépjünk egy nemezsátorba. Működése jó példa az ősi Naptisztelet kialakulására, és teljes egyensúlyt teremt a környezettel és az egész világmindenséggel. Egyszerre az állandó mozgás, az örök körforgás, a természeti ciklusok, a család egységének és a közösség működésének jelképe, mivel egy ember nem tudja elkészíteni és összeállítani, a közösség összehangolt munkájára van szükség hozzá.

Napút és tájolás

A türk népek általában kelet felé, a mongolok rendszerint dél felé tájolják a sátrat, ebbe az irányba néz a felépített hajlék ajtaja. Az ajtón és a tetőkarikán át beérkező fény napóraként működteti, olvassa le a nemeztakarókon, a földön és a falakon lévő jeleket. A belső térbe elvileg két nyíláson, az ajtón és a tetőkarikán juthat be fény. A következőkben leírtak az év két pontjára, a tavaszi és az őszi napéjegyenlőség idejére érvényesek. Más napokon ettől különbözőek, kisebb-nagyobb mértékben eltérőek.

A kelet felé felépített sátor ajtaján érkezik be a felkelő nap fénye, és a hajlék legfontosabb pontjára, a legbelső helyre, a ládára és a fölötte lévő szent helyre vetül. Az idő múlásával a négyszög alakú fényfolt egyre lejjebb kerül a hátsó falon, majd végigfut a padlón. Közben a tetőkarikán is megérkezik a napfény, megjelenik a mennyezet kupoláján keskeny, ovális alakot öltve, majd egyre lejjebb kerülve hízik, a falon megközelíti a körformát. Késő délelőtt leérkezik a padlóra, délben majdnem a sátor közepén, a tetőkarika alatt mutatja meg magát, szinte szabályos kört formázva. Amikor eléri a középpontot, megfordul az iránya, és újra a fal felé indul, felkúszik a falon, a mennyezeten, egyre keskenyebb lesz, végül napnyugtakor a tetőkarikánál lép ki a sátorból. Eközben a sátor teljes köréből két negyedet járt be a fény, a hátsó, legfontosabb, idősek és megtisztelt vendégek számára fenntartott helyről a női oldalon végigvonulva az ajtó irányába, a legmagasabb pontról indulva félidőben a legmélyebb pontig eljutva, majd visszafordulva újra a csúcsra jutott el.
A sátor déli tájolása esetén a felkelő nap a férfi oldal középső részét világítja meg, majd a mennyezetről indulva a falon és a padlón át, aztán újra a falon és a mennyezeten végigaraszolva a sátor két belső negyedét járja végig hasonló módon. A férfi oldal közepétől a női oldal közepéig jut el. A fény így négy egyenlő részre osztja fel a sátrat. A négy részből két szemben lévőt (a férfi oldal hátsó negyedét és a női oldal külső negyedét) egy-egy esetben, egyszeresen éri a fény. Egy negyedet (a női oldal belső negyedét) mindenképpen végigjár, kétszeres itt a fénymennyiség, míg egy negyedet (a férfi oldal külső negyedét) soha, egyik esetben sem éri közvetlen fény.

Ha ezt a térbeli folyamatábrát síkra – mondjuk a sátor padlójára – vetítjük, egy körbe írt négyszirmú virágot vagy egy négyágú fénykeresztet kapunk, melynek két szemben lévő ága egyenlő mértékben, esetlegesen részesül a fényből, egy ága mindenképpen kap fényt, egy pedig soha. A folyamat a világunk működését, a teljes évkört modellezi egy nap alatt.

Ennek a körbe írt keresztnek (vagy ha úgy tetszik, négyszirmú virágnak) az ábrájával rendszeresen találkozunk a szkíta nemezeken, a szkíta vallásban, a manicheizmusban és a magyar népművészetben a fény földi megtestesülésének jelképe, de több alakban megjelenik a magyar Szent Korona apostolképein is. A korondi Páll Antalné által írókázott tányérok közepén lévő körbe írt keresztek hol szembőlnézeti, hol oldalnézeti virágokat fognak közre. A kör negyedei is az éves ciklus négy negyedét idézik: két, egymással szemben lévő zöld negyed a két napéjegyenlőséget, a tavaszt és az őszt, míg az egymással szintén átellenes vörös és kék negyedek a két napfordulót, a nyarat és a telet. A tányér maga mintha egy nemezsátor felülnézeti képe lenne: közepén a körbeírt kereszt a tündük, ebből körben a tetőrudak állnak ki, és közöttük a rács rombuszai. A sátor szerkezetében pedig a színek érzékeltetik a fény egynapi és egyéves ciklusának változásait.

Úgy tűnik, hogy egy olyan beszédes jelre akadtunk, melyet a Nap járása írt le először, és ír le napról napra mindazok okulására, akik hagyományosan tájolt, kerek sátorban élik életüket.

A fény változásának modellezése

Az egyes alapmotívumok elnevezése, jelentéstartalma népenként és törzsenként is eltérhet, de lényegük mindig hasonló. A legjellemzőbb talán a szinte minden nép nemezein előforduló spirál, amit Közép-Ázsiában kosszarv néven ismernek, és a kos erőteljes lendületének köszönhetően a tavaszi napéjegyenlőséget követő időszak jelképe is lett. A természeti folyamatok ilyenkor hirtelen minőségi változást mutatnak, így a legtöbb ősi népnél ezt a jelet használják az újjászületés, feltámadás, kirobbanás ábrázolására. A Kos a március 21-et követő harmincnapos időszak elnevezése is. Más népeknél ugyanez a jel a kutyafarok nevet kapta, és míg az előzőeknél a kos szembőlnézeti képe rajzolja ki a jelet, a többieknél a kutya „hátsója”, ezúttal időben, mintegy farokcsóválva. A keleti állatövben a tavaszkezdő hónap nem Kos, hanem Kutya elnevezést kapott. Máshol ugyanez az alapjel indákká áll össze, itt az újjászületés mellett a folyamatos növekedést és körforgást jelöli.

Az égitestek mozgása és a természet működésrendje Eurázsia középső, mérsékelt égövi sávjában mindenhol nagyon hasonló, itt az életmód is évezredekig változatlan maradt, épp ezért ezen a hatalmas területen ugyanazokkal a jelekkel modellezték a természeti folyamatokat, és hasonlóan is nevezték ezeket. Ráadásul a nyugati, városlakó életmódtól eltérően a pásztortársadalmak, különösen a vándorló pásztornépek hagyományai a vaskori kialakulásuktól kezdve a közelmúltig nagyon lassan változtak, így ebben a kultúrkörben az ősi jelek, jelrendszerek szinte változatlanul maradtak ránk.

Vetró Mihály
népművész