Programfelelős: MI újság Szabadegyetem
Tanegység címe: NEMEZ – A világteremtő kelme
Kurzustípus: 12 részes ismeretterjesztő előadássorozat
Kurzuskód: MI-NMZ-06
Istenek süvegei
A hagyományos gondolkodásmódban a fejfedő a szellemiség kivetülése. Minden, ami a fejen, s így a nemezsüvegen megjelenik, az ember gondolatainak testet öltése. A korai mezopotámiai domborműveken, szobrokon már találunk olyan fejfedőket, melyek a későbbi nemezsüvegek elődeinek tekinthetők. A közemberek fején ritkán ábrázolnak ilyet, az uralkodókat, az ősöket, az isteneket illette meg. A térséget a perzsák előtt uraló médeket és a szakákat gyakran ábrázolták a perszepoliszi domborműveken kúp alakú hegyes süvegben, melynek fülvédője áll alá lehajtható volt. Ehhez hasonló fejfedőt hordtak a perzsa udvaroncok, a király, a mágusok és a papok is.
Szkíta fejfedők
A Tarim-medencében talált, három-négyezer éves, mumifikálódott holttestek többsége nemez fejfedőt viselt. Loulan északkeleti részén a szubesi ásatásokon kétezer-ötszáz éves, rendkívül magas, hegyes nemezsüvegeket tártak fel, a leletek a „Subeshi boszorkányok” nevet kapták. Ezek a közeli nomád szakák viseletére emlékeztetnek, akik a mai Kazahsztán területén éltek. Stein Aurél hasonló nemezelt fejfedőt talált a Tarim-medencében lévő ásatásokon a huszadik század elején. Ilyen, varrással kialakított nemezsüvegek jóval később, a középkorban nyugaton is elterjedtek. Napjainkban a kirgizek kalpakja is hasonlóan készül, nemezlapokból kiszabva és összevarrva.
Nemez fejfedők a paziriki ásatásokon
A paziriki ásatásokon is több nemez fejfedőt találtak. Ezek magasak, és merev, barna nemezből készültek, hasonlóan, mint a Tarim-medencében. A fejfedőknek fül- és nyakvédője van. A legtöbbön fából faragott, aranyozott állatfigurák – szarvas, griff, hegyi kecske és ragadozó madár – és aranylemezből készült rátétek láthatók. Az ak-alakhi sírból feltárt, madárfejben végződő nemezsüvegen a hegyi kecskefigurák között felfelé szálló, angyalokra emlékeztető madarak rajzolódnak ki.
A harmadik számú paziriki sírban talált különös, kapucni formájú férfi fejfedőt két okkersárga nemezlapból varrták össze. Az eredetileg sík lapokat az összeállítás után nedvesen formára alakíthatták. A felső részt szinte teljesen befedték két darab vékony bőrrel, erre mozaikszerű mintákat varrtak festett bőrből. E színes négyzetekből és háromszögekből álló minta két sárkány- vagy madárformává áll össze. A sapka tetején vastag bőrből kivágott, lépcsőformákból összeállított korona látható, amit néhány nagy öltéssel rögzítettek a nemezalaphoz. A sapka szélein két sorban vastag bőrcsík fut körbe.
A szkíta fejedelem süvegje
A Turán-fennsíktól az Altaj-hegység legdélibb területéig, a mai Oroszországban és Kazahsztánban is, bármelyik szkíta sírból kerültek elő értékelhető emberi maradványok, melyek mindegyikéről kimutatható, hogy nemez fejfedőt viseltek. A ma már a kazak állam legfontosabb jelképének számító, Arany embernek nevezett szkíta fejedelem maradványait az Isszik település melletti kurgánok egyikében tárták fel. Az elmúlt közel fél évszázadban sok rekonstrukciós kísérlet zajlott a viselet helyreállítására, ma Altynbekov elképzelését fogadják el. Csúcsos süvegének homlokrészén két szárnyas hegyi kecske ágaskodik, hátsó részükből egy-egy ló nő ki. Felettük két-két kéz tart összesen négy lándzsát és négy tollat, közöttük pedig kereszt látható, középen virággal, végein háromszögekkel. A süveg csúcsát egy apró hegyi kecske figurája koronázza meg. Oldalán S alakba csavarodott párducok, hegyi kecskék és fa fölött repülő sólymok tűnnek fel.
A hercegnők süvegei
Az Altaj-hegységben, a mai orosz–kínai–mongol határra eső Ukok-fennsíkon került elő egy huszonéves korában eltemetett szkíta hercegnő. Különleges fejfedője 61 cm magas. Ezt saját hajából, lószőrből, selyemből és nemezből állították össze, favázra feszítve fel a nemezt fekete vászonnal, erre került tizenöt faragott és aranyozott madárforma, melyek farka és szárnya bőrből készült. A fejdísz alsó részén aranyozott fa hegyi kecskék, fölöttük egy gömbön álló szarvasfigura rajzolódik ki.
A második számú paziriki kurgánba temetett nőé volt az a 90 cm magas, eredetileg vörös nemezből készült (ma barna színű) fejfedő, melynek rokonát láthattuk már a Tarim-medencében talált „Szubesi boszorkányok” fején. Bár a mérete a legnagyobbak között van, nem szokatlan, hiszen szinte valamennyi előkelő szkíta nőt magas nemezsüvegben temettek el. A későbbi szokásrend alapján tudjuk, hogy a szkíta típusú népeknél is rangjelző szerepe volt a fejfedőknek, amiben természetesen fontos szerepet játszott a méret is.
Több kutató szerint papnő viselete lehetett. Az itt bemutatott nemezsüvegen eredetileg aranyfóliából kivágott díszek voltak, és feltételezhető, hogy a környezetében talált faragott, aranyozott szarvas-, griff- és madárformák is ehhez a viseleti darabhoz tartoztak. Az egyébként igen vékony (16-20 ŋ) gyapjú közé vastag (70-110 ŋ) gyapjút is kevertek, így a keményre gyúrt nemez igen jó tartású lett. A nemez elemzésekor kiderült, hogy kermesszel, azaz bíbortetűvel festették vörösre, rézgáliccal és vas-oxiddal rögzítették a festéket.
A hunok fejfedői
A Nojon Úl-i halomsírokban talált egyik férfi fejfedő felül csúcsban összeszűkül. Ez az ókori eurázsiai állattenyésztők, pásztorok jellegzetes fövege, melyet napjainkban is viselnek a vándorló török népek. A megtalált süveget két azonos félből varrták össze, illetve egy füleket fedő hajtókából vagy karimából. A süveg anyaga vastag, sárgásbarna posztó vékony, puha nemezbéléssel. Az ugyanebből a kurgánból való másik férfi fejfedő anyaga vastag, puha, sötétbarna nemez. Elöl, a homlokrészre sötétbarna, durva gyapjúszövetből készült foltot varrtak. Erre háromszögeket és indákat hímeztek. Máshol cobolyprémmel fedték, oldalaira leffentyűt, a fejfedő külső felületére fülvédőket varrtak.
Nemez fejfedők az ókori Görögországban és a Római Birodalomban
Az ókori Görögország nemezeiről korabeli leírásokból értesülhetünk. A görögök a nomád népektől – elsősorban a szkítáktól – tanulták el a nemez készítését. A görög pilos szó nemezt és mindenféle nemezből készült tárgyat jelent, ezek a klasszikus irodalmi alkotásokban is feltűnnek. Homérosznál találjuk a nemezre vonatkozó első írásos utalást az ókori Görögországból, a Kr. e. 7. századból. Az Iliász tizedik énekében a költő megjegyzi, hogy Odüsszeusz bőrsisakja nemezzel volt kibélelve. Valamivel később Hésziodosz nemezből készült fejfedőkről írt. A kézművesek is gyakran ábrázoltak nemez fejfedőt, például Héphaisztosz fején, aki kovácsisten, a kézművesek védője volt, és Daidaloszén, a minószi labirintus építőjén. Odüsszeusz is nemez fejfedőt hordott, de Kharón, a révész, aki a Styx folyón vezette át a lelkeket, szintén nemezsüveget viselt. Hérodotosz arról számolt be, hogy a perzsa Xerxész és a kíséretével Görögországba érkező legtöbb katona nemez fejfedőt viselt. Xerxész fejfedője különbözött a katonákétól. Xenophón leírta, hogy az uralkodó fejfedője magas volt és merev, a katonáké pedig visszahajtott peremű.
Az ókori Rómába a görögöktől került a nemez. A katonák szorosan fejhez simuló nemezsisakot viseltek a színházi előadások, ünnepségek, de még az étkezések alkalmával is. Rómában a felszabadított rabszolgák leborotválták hajukat és fejfedőt kaptak, amely szerepet játszott a rabszolgafelkeléseken is. Így a nemez összekapcsolódott a szabadság fogalmával.
A görög és római mitológiában Héphaisztosz és Charon nemez fejfedőt visel mestersége védjegyeként. Gemini ikrei, Castor és Pollux is egymásba kapcsolódó nemez fejfedőt visel.
Az összetartozó fejfedők az egységes világ két féltekéjét jelentik, és az egyetlen tojást, amelyből a két iker született. A csillaggal borított nemezsüveg a Gemini (Ikrek) csillagkép megjelenésére utal.
Rómában a fejfedő fontos rangjelző volt, mert csak a szabad emberek viselhették, a rabszolgák nem. „A nemezelt tömeg” – így nevezték a középosztályt, a nemezsüveg gyakran jelent meg pénzérméken és más ábrázolásokon is.
A magyar nemezsüveg
A magyarság körében szinte teljes története során kimutatható a nemez fejfedők használata, és volt idő, amikor a magyar süveg európai divatot teremtett.
Nyelvünkben a nemezből készült fejfedőket több szóval is jelöljük kialakításuk alapján, így a nemezkalap mellett létezik nemezsüveg, nemezsapka, kalpag, föveg. A régi magyar föveg teteje kicsúcsosodó, nem túl magas és karima nélküli volt, rendszerint nemezből készítették. Néhány honfoglalás kori ásatáson süvegek maradványait találták a halott fejénél, a süvegdíszül használt fémlemez hátoldalára tapadva.
A későbbi pörge magyar kalapokhoz hasonló, felhajtott karimájú fövegek a 14. század folyamán a nyugat-európai népeknél is népszerűek voltak. A kunsüveg a Kunságban terjedt el leginkább, és a 18. századig használták. A Szent László-legendát ábrázoló középkori falfestmények kun fejviselete megegyezik a Kunság területén feltárt régészeti emlékekkel, és formája emlékeztet a közép-ázsiai kazakok és kirgizek felhajtott karimájú magas nemezkalpakjára.
Ha a 15. századi ábrázolásokat és leleteket összehasonlítjuk a 18. század süvegeivel, láthatjuk, hogy ez az egyetlen viseleti darab, amely a formáját évszázadokon át megőrizte, amíg végképp ki nem szorította a kalapviselet.
Magyar kalaposok
A kalaposok a báránygyapjút szerették használni, ebből vékony, de egyenletes és erős kalap készülhetett. Ha ez nem volt, felhasználták az anyagyapjút is. A gyapjú válogatásával kezdődött a munka. Az egy darabban lenyírt bundából külön kellett szedni a lábszárról, a hasról és a hátról való gyapjút. Kalapkészítésre ez utóbbi volt alkalmas. Válogatás közben kézzel kiszedték a gyapjúba tapadt koszokat is. Ezután következett a gyapjú mosása nagy hordókban vagy folyóvízben. Mosás után napra teregették vagy a padláson szárították, majd farkasolón tépték és kártolták. Ennek célja a lazítás mellett a szálak kifésülése. Régebben tépőcsikón kézi fésűvel, a közelmúltban kártológéppel végezték. Ezt követte a gyapjú újabb fellazítása, ezúttal a csapófával, más néven íjfával.
A kalaposok német eredetű szakkifejezéseket használtak, így e szerszámot fakpóna néven emlegették. A mennyezet gerendájáról lelógó madzagra kötött, hosszú, egyenes farúd két vége közé feszített juhbélhúrt pengetve a mester először szétzilálja a gyapjút, majd átcsapja, végül fakba ereszti, így megadja az előlapokhoz szükséges formát. Két kisebb és két nagyobb lapot készít egy kalaphoz. Ezután a mester a fakokat egyenként síberrel összehúzza, formázza, majd fakszitával lenyomkodja.
A nemezelés és a kalapok
Ez tulajdonképpen már a nemezelés kezdete, ugyan szárazon, de a gyapjúszálakat kissé tömöríti, így azok elkezdenek egymásba akadni. A pásztorkalapokhoz négy – két kisebb és két nagyobb –, a többi kalaphoz két fak készül, ezeket a síklapokat megfelelően hajtogatva összegőzöli egy üreges alakká, tomppá. Az egészet vászonba csomagolva, középen is vászonnal elválasztva a rétegeket egy forró vaslapon, a filcplatton tovább gőzöli, majd vizesen gyúrja. Eleinte finoman, később egyre erősebben, gyakran forgatva, mindig másik irányból tekeri fel. A gyúrást már egy üstre támasztott ferde deszkán, a gyúrófán végzi, közben rendszeresen mártja a nemezt az üstben lévő forró vízbe.
A végső gyúrás már lábbal történik. Lábolásnál a feltekert nemezre teljes testsúllyal nehezedik a gyúró, így nagyobb erőt tud kifejteni. Ekkorra már a nemez erős, mérete közel felére zsugorodott. Ezután következik az előformázás. Kinyújtja a karimát, az anyagot kaptafára húzza, a karima tövénél egy madzaggal meg is köti, úgy formázza. Ezzel az előformázással befejeződik a fehérmunka, de a kalap még félkész.
Következik a festés, a keményítés, a formázás. A kaptafán szárad meg, a felületét még átkeféli a mester, végül a bélést, a szegőt és a szalagot varrja fel a kalapos felesége. A kalaposok a fehérmunkát főleg télen végezték, naponta hat-nyolc kalapnak valót elkészítve. Tavasszal történt a festés és a formázás, tavasztól őszig pedig portékájukkal a környék vásárait járták.
Nemez fejfedők Nyugat-Európában
Nyugat-Európában a fejfedők nemcsak birkagyapjúból készültek, gyakran használtak hozzájuk más szőrféléket, például kecske-, hód-, nyúl-, nutria-, sőt régebben – a gyarmati uralomnak köszönhetően – fóka- és majomszőrt is, amelyek mindegyike keverhető egymással. Törekedtek a legjobb keverék létrehozására az egyenletes, erős kalap elkészítéséhez. Mivel más szőröknek általában nincs meg az a természetes hullámossága, mint a gyapjúnak, a szőröket elő kellett készíteni úgynevezett carrotting eljárással, amely hatására a szőrszálak hegye répához hasonló, vörösessárga színű lett. A szálakat dinitrogén és kénsav keverékébe áztatták. A dinitrogén valójában higanynitrát, amely gyakran okozott elmebetegséget (gondoljunk csak az Őrült Kalaposra az Alice Csodaországban című műben.)
Így készült a nemezkalap
A kalap a magyar kalaposok munkamenetéhez hasonlóan készült, íjfával lazították a gyapjút, vászonba tekerve, görgetve nemezelték kalaptomp formájúvá. Amikor a kalap már közelítette a kívánt méretet, ütögették, előre és hátra hengergették, gyúrták, amíg mérete az eredetinek közel felére csökkent, és a szálak annyira összekapaszkodtak, hogy az anyag szinte már nem nemezelődött tovább. A nemez fejfedő általában festetlen gyapjúból készült. Ha nem a gyapjú természetes színét hagyták meg, a festésre a nemezelési folyamat közben került sor, amikor még puha a kalap, vagy később, a keményre gyúrás után. A fekete színt hagyományosan berzsenyfa forgácsával és zöldszulfáttal érték el, és az utolsó gyúrásnál keményítőoldatot tettek a gyúróvízbe. Végül az átgőzölt kalapot kaptafára húzták, és azon hagyták megszáradni. A felületét dörzspapírral simították, hogy eltávolítsák a laza szálakat. A befejező művelet a típustól függött, hiszen a sima felület megkövetelte a csiszolást, a bolyhozott nemezhez kefélés és nyírás kellett, hogy a szálak hosszúak maradjanak. Végül faformán száradt meg. A középkori Európában a nemezt egyaránt készítették háziiparban és kézműves műhelyekben.
A műhelyek száma az íjfa elterjedésével együtt nőtt. Egész Európában nemezkészítő céhek jöttek létre, amelyek szabályozták a termékfajtákat, a minőséget, az inasképzés idejét és az alapanyagokat.
A kalap presztízskérdés
A nemezsüveg és a kalap több különböző formája terjedt el. A magas francia kalap különleges presztízst jelentett, gyakran tollakkal, hímzéssel, drágakövekkel és aranysávokkal díszítették. A 16. századi Londonban háromezer kalapos dolgozott. 1690-ben a korabeli becslések szerint Nagy-Britanniában hárommillió fejfedő készült. A kiváló minőségű európai nemezkalap gyapjú vagy nyúlszőr helyett hódszőrből készült. A 18. században az európai hód a vadászat miatt szinte teljesen kihalt. A kalaposműhely egy íjpadlásból állt, ahol egy íjfával lazították fel a szőrt, és egy forró vizes nemezelő részből, ahol a nemezből megfelelő alakú kalapot gyúrtak. Középen egy üstben forrt a víz, és e körül volt hat vagy nyolc mahagóni gyúródeszka, ahol a kalaposok dolgozhattak. A rendszer nagyon hasonlított a közel kétezer évvel ezelőtti Pompeiben lévő Verecundus nemezműhelyhez.
Nemez fejfedők Kis-Ázsiában
Az Oszmán Birodalomban az egyik legfontosabb nemeztárgy a janicsárok fejfedője volt. A 15. és a 17. század között az oszmán hadsereg gyorsan fejlődött, és új lendületet adott a török nemeztermelésnek. Voltak olyan nemezkészítők, akik elkísérték a harcoló csapatokat, hogy a hadjárat közben is elvégezhessék a javításokat. A janicsárok voltak az elit török őrség, gyalogos hadtest, közismertebb nevük a nemezből készült (keçeli) volt. Fehér nemez fejfedőt viseltek vállig érő, hátul lelógó résszel, mely védte a nyakat. A legenda szerint e nemez nyakvédő alakjának eredete a 14. századig nyúlik vissza, Haji Bektash szufi vallási vezetőig, a bektasi rend alapítójáig, akinek lehasították a kabátujját, miközben harcra buzdította a janicsárokat.
Amikor a turbán elterjedt, alapjául egy kupola, csonka kúp vagy henger alakú süveget használtak. Ennek megfelelően változhatott a turbán mérete. A hétköznapi turbánhoz kis kerek süveg szükséges, a tisztviselők turbánjához magasabb, hengeres alakú nemezsüveg járt. A dervisek süvegjéhez viselt turbánt capnak hívják. A kabátokhoz hasonlóan a fejfedők is utaltak viselőjük szakmájára, állapotára és nemzetiségére. A mevlevi rendhez tartozó kerengő dervisek sikke nevű, 25-30 cm magas, hengeres, mézszínű vagy fehér nemezsüveget viseltek. A sikke magassága, ha turbánnal viselik, a dervisek lelki erejét mutatja, és a mérete annyira fontos, hogy a legjelentősebb dervisek síremlékére is felkerültek e magas nemezsüvegek.
Turbán, fez vagy karimás kalap
Az Oszmán Birodalomban a 19. század végén a turbánt a fez váltotta fel, amely Észak-Afrikából terjedt el. Sok fez anyaga nem nemez, hanem gyapjúfonalból kötötték vagy selyemszövetből varrták, amíg a többit nemezből készítették, de európai gyárakból importálták. Voltak helyben készült, olcsó nemezfezek is.
Amikor Mustafa Kemal Atatürk 1923-ban megalakította a Török Köztársaságot, egyik első intézkedése volt az úgynevezett „civilizációs küldetés”, betiltotta a hagyományos muzulmán fejfedőket, köztük a fezt és a sikkét, és helyettük európai kalapokat terjesztett el. A hagyományos fejfedőben a férfiak az ima közben homlokukkal megérinthették a földet, ez a hit megerősítése volt. Az európai kalap karimája ezt megakadályozta. A hagyománytisztelő lakosság körében ellenkezést váltott ki Atatürk hírhedt utasítása: „Nemzetünkhöz a civilizált nemzeti ruha méltó. Ez felel meg neki, ezért ezt is fogjuk hordani. Lábunkon csizmát vagy cipőt, lábszárunkon nadrágot, azután inget, gallért, kabátot, mellényt és persze mindennek betetőzéseként karimás főfedőt. Ezt egyértelművé akarom tenni, ezt a fejfedőt kalapnak hívják…”
A tuniszi csecsiakészítők utcájában ma is több műhelyben megfigyelhető az észak-afrikai arabok fezformájú, kötött és nemezelt fejfedője, a csecsia készítése. Lazán sodrott, nyers gyapjúfonalból kötik meg a kétszeres nagyságú, félgömb alakú sapkaformát, majd vizesen gyúrják, nemezelik, vörösre festik, felületét bolyhozzák, végül kerámiaformán alakítják, szárítják.
A vándorló pásztornépek fejfedői
Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten minden népcsoportnak megvan a maga jellegzetes formájú fejfedője, amiről fel lehet ismerni, hogy viselője melyik területen él. A nemezkészítő gyakran több különböző népcsoportnak készít fejfedőt. A kirgizeknél és a kazakoknál a ma is használatos legfontosabb nemezből készült ruhadarab a férfi fejfedő, a kalpak. Eltérően az Európában ismert nemez fejfedőktől, a kirgiz és a kazak kalpakokat több darabból varrják össze. Formájában és készítésmódjában magában hordozza az ókori pásztorok csúcsos süvegének emlékét. Készítenek egy nagyobb – általában fehér színű, kb. fél cm vastag – nemezlapot, amiből kiszabják a rendszerint négy oldalelemet. A darabokat először külön-külön gazdagon kihímzik, zsinórozzák, majd összevarrják. Az élek mentén gyakran alkalmaznak díszes varrást (például rozmaringöltést) vagy egyszerűbb öltést. Utóbbi esetben sodrott zsinórral vagy szövetcsíkkal takarják az illesztést. A kalpak belsejébe szövött bélés is kerül, a tetejére bojtot varrnak, erről azt tartják, elűzi a rossz gondolatokat. Minél magasabb a fejfedő, annál magasabb rangú a viselője.
A kalpak jelentősége
Bár napjainkban a hagyományos életmód Kirgizisztánban is visszaszorulóban van, vidéken még ma is sok férfi visel nemezkalpakot. Azt tartják ugyanis, hogy egy férfi csak kalpakban férfi. A mai Üzbegisztán nyugati részén élő karakalpakok egyenesen fejfedőjükről kapták elnevezésüket. A karakalpak név fekete süveget jelent. A 20. századig számos mongol és tibeti fejfedőtípus volt elterjedve. Használatuk az ünnepi, vallási viselettől a hétköznapiig változott. Voltak csak a fejtetőt takaró formák, felhajtott karimájú kalapok, nyitott karimájúak, szőrmés fülvédőjűek, ellenzővel elöl és hátul, csúcsos fövegek és még sok másféle. A fejfedőt díszíthették selyemdamaszttal, arany- és fekete brokáttal, bársonnyal, szaténnal, volt csak nemezből készült és teljes egészében szövettel borított.
Tibetben a legtöbb férfi hordott fejfedőt, a tisztviselők rangját is ez jelezte egész évben – volt nyári és téli föveg. A nyár hivatalosan a harmadik hónap nyolcadik napján, a tél a tizedik hónap huszonötödik napján kezdődött. A tisztviselők az előírásnak megfelelően ekkor cseréltek fejfedőt, függetlenül az időjárástól. Ezek a típusú fejfedők valamennyi tibeti kisebbségnél, sőt a szomszédos területeken, például Ladakban és Burmában is elterjedtek. A fülvédős fövegek és a prémmel szegett és bélelt süvegek ma már csak archív fényképeken láthatók, mert a hagyományos fejfedőket a nyugati típusú kalapok váltották fel az 1960-as évektől. A fiatalabbak a gyári nemezkalapokat részesítik előnyben. Ennek ellenére még ma is vannak olyan nemez fejfedőkészítők, akik íjfával lazítják fel a gyapjút.
A közép-ázsiai pásztorokhoz hasonlóan a Közel-Keleten is máig élő hagyománya van a férfi fejfedőknek. Ezeket még ma is használják, leginkább az iráni pásztorok. A gyakorlati hasznuk mellett a helyi vezető vagy a szent emberek magasabb rangját is ezek a fejfedők jelzik, különösen, ha fehérek és nagyobbak az átlagnál. Valamennyi iráni népcsoportnak jellegzetes nemez fejfedője alakult ki. Egy 19. századi perzsa konzul szerint „Mondd el egy perzsának, milyen fajta fejfedőt visel egy ember, és ő képes megmondani, honnan jött, vagy melyik törzshöz tartozik.” A lur és kurd fehér fejfedő sima, bár régebben gyakran hímezték gyapjú- és selyemfonallal. A bakhtiariak fekete kupolás süveget viselnek, az előkelők és a vallási vezetők pedig fehéret. A kaskaik süveg fehér, visszahajtott peremmel. Ezeket a fejfedőket törökül börknek vagy böruknak, fárszi nyelven és kurdul kolahnak nevezik.
Mai nemez fejfedők
Aba P. Ákos
A mai magyar alkotók nemez fejfedői modernségük mellett hordozzák a több ezer éves nemezhagyományt. Aba P. Ákos hazatalálás korát idéző süvegje formailag és a rajta lévő jelekkel is üzenetet hordoz. A hímzett, szalagfonatos, griffes süveg jellegzetes Árpád-kori ornamentikát tükröz.
A karimán szereplő griffek mitikus lényként megidézik azt az összetett adottságot, hogy a földön lépkedés mellett képesek szárnyakat bontani és megemelkedni is. A karima teljes vonalán a nyomhagyásuk hullámzik végig mint folyamatábra, ami magvakat, rügyeket hoz.
Pócs Judit – kokoshnik és Nofretiti-inspiráció
Pócs Judit nemezes iparművész hajtogatott dísszel ellátott kalapjai az 1920-as évek eleganciáját és avantgárd hangulatát idézik, ötvözve a múlt időtlen stílusát a modern dizájn szellemiségével. A kalapok formáját az egyik oldalon kiemelkedő, hajtogatott geometrikus részlet teszi igazán különlegessé. Ez az elem nemcsak dinamizmust ad a kalapnak, hanem egyben futurisztikus hatást is kelt.
Pávaszerű kalapjait a hagyományos orosz kokoshnik fejékek ihlették. A kokoshnik magas, ívelt formájú női fejdísz, amelyet hímzéssel, gyöngyökkel és drágakövekkel díszítettek. Eredetileg paraszti viselet volt, de a 18. század végére az arisztokrácia is átvette, és az orosz kulturális identitás egyik szimbólumává vált. A kokoshnik egyszerre testesítette meg a hagyományt és a pompa iránti előkelő vonzódást.
A fémes felületet fémszálas hernyóselyem organzával, a drágaköveket pedig flitteres szövetekkel és üveggyöngyök alkalmazásával imitálta, így megjelenítve a díszítő elemek gazdagságát.
Szintén Pócs Judit alkotásai a magasított fazonú, hétköznapi viseletre is alkalmas, ugyanakkor különleges, rogyasztott kalapok, melyek alapanyaga extra finom ausztrál merinó gyapjú.
A homlokrészt egyedi nemezpliszé-technikával tette organikussá, míg a felső részen mozaikszerűen illesztett hernyóselyem-darabokkal érte el a különleges grafikai hatást. Formavilágában a magasított fazon Nofretiti, az egyiptomi királyné ikonikus fejfedőjét idézi.
Németh Bea nemezsapkái játékosak, mesevilágot idézőek, ugyanakkor hétköznap is hordhatók.
Vetró Mihály
népművész
