Programfelelős: MI újság Szabadegyetem
Tanegység címe: NEMEZ – A világteremtő kelme
Kurzustípus: 12 részes ismeretterjesztő előadás-sorozat
Kurzuskód: MI-NMZ-04

A nemeztakarók a legnagyobb és leggyakrabban készülő mintás nemeztárgyak, használatuk a sátorban lakáshoz kötődik, de a letelepedés után is használatban maradtak, megtalálhatók még a városi lakásokban. A vándorló pásztorok körében elsősorban saját igényre készültek nemeztakarók, ezeket leginkább a sátorban földre téve ülésre és alvásra használták, vagy a sátor oldalfalára akasztották. Használták felkötve bölcsőnek, leterítve asztal és ágy gyanánt, és a halottat is ebbe csavarták be, ez volt a koporsójuk. A vándor népeknél az asszonyok munkája volt a nemezkészítés, és egy-egy törzs, család hagyományos mintakincsét örökítették nemzedékről nemzedékre.

A letelepült népeknél műhelyrendszer alakult ki, ahol a férfiak vették át a mesterséget, ám itt is megvolt az egy-egy településre, műhelyre jellemző mintakincs. A takarókat elsősorban mintakialakításuk módszere különbözteti meg egymástól. Ezek sokszor egy néphez, törzshöz vagy területhez köthetők, máskor szélesebb körben elterjedtek.

Népek, hitek, nemezek

A nemeztakaróknak fontos szerepe volt a különböző szertartásoknál is. Az úgynevezett nomád népek sokféle vallási hovatartozásúak. (Megtalálhatók közöttük az ősi sámán- vagy táltoshit emlékei, melyek gyakran átszínezik a később önként felvett vagy rájuk kényszerített vallás szertartásrendjét, de igen elterjedt a buddhista, a keresztény és a mohamedán hit is.) Ez utóbbi szertartásrendjének fontos kelléke az imaszőnyeg, melyet – a letelepedett népek szövött, csomózott szőnyegeivel szemben – a vándorló népek általában napjainkig nemezből készítenek.

Vannak nemezkészítési és mintázási módszerek, valamint motívumok és mintaszerkezetek, melyek egy-egy néphez, népcsoporthoz köthetők, de ezek nem kizárólagosak. A legjellegzetesebb nemeztakaróik mellett a legtöbb nép készít egy-két más fajtájút is. Mivel ezek a törzsek folyamatosan kapcsolatot tartottak szomszédaikkal, megfigyelhető a minták és azok készítési módjának egymásra hatása, átfedése. Előfordul az is, hogy egy-egy takarón belül többféle eljárást együttesen alkalmaznak.

Minták belehengerelve

A minták kialakítása alapján két nagy csoportra oszthatók a nemeztakarók. Az egyik lehetőség, hogy már a nemezlapok elkészítésekor, a gyapjú elrendezésekor, tehát még a tömörítés előtt kialakítják a mintás felületet. Az így készült takarókat belehengerelt mintájúaknak mondják. Ilyen például a tekemet, az alakíiz, vagyis a tarka nemez. Ekkor a minta lehet szárazon megsodrott színes gyapjúszálból, ami zsinórszerűen van lerakva egy gyúrószőnyegre. Ezek közeit kitölthetik eltérő színű, gyakran rövidebb szálú gyapjúval. Ezt a módszert elsősorban a türkmének és egyes kaukázusi népek használják.

Szintén már a készítés szakaszában kerül az alapba az úgynevezett előnemezből, vagyis egy félkészre gyúrt – az alaptól eltérő színű – nemezlapból kivágott minta is. A Közel-Kelet népeire, a perzsákra és a törökökre jellemző, hogy az előnemezből egységesen keskeny, egyenes csíkokat vágnak ki, és ebből alakítják ki a mintát. Ebben az esetben az egyenes csíkot lerakás közben kissé meg is tudják hajlítani, amikor a minta úgy kívánja, de a módszerből adódóan gyakori a szögletes, mértani mintázat alkalmazása. Gyakran használnak cikkcakkos, vagyis farkasfogszerűen kivágott előnemezt is. Az anatóliai nemeztakarók többsége így készül.

Félkész nemezből bonyolultabb mintázat is készülhet, amikor az egyszínű lapból nagyobb felületegységeket vágnak ki. Ilyenkor gyakori, hogy a maradékot is felhasználják, vagyis egymás mellé kerül a minta és negatív formája is.

Tűzve, varrva, hímezve

A másik lehetőség a nemeztakarók mintázására, hogy egyszínű nemezlapokat készítenek, és különböző módszerekkel csak később alakítják ki a motívumokat.
A mongol népekre jellemző, hogy egyszínű – általában fehér –, vastagabb nemezlapot gyúrnak, és a száradás után viszonylag sűrűn mértani mintázatot tűznek a nemezbe. Ez egy adott vonalrendszer mentén az anyag teljes vastagságában való szoros átvarrást jelent, ami nemcsak díszíti, de erősíti is a nemezt. A varrás legtöbbször a nemez színével megegyező, tehát a minta csak az anyag kidomborodásai miatt észlelhető.

Szintén egyszínű nemezre varrhatnak fel előre megsodrott zsinórt is mintaként. Ez leginkább a kazakokra és egyes kaukázusi törzsekre jellemző. Előfordul, hogy az egyszínű nemezlapokat teljes felületen vagy csak részben hímzéssel díszítik.

A hímzésfajták közül legelterjedtebb az úgynevezett tamburöltés, ami egy horgos, hegyes tűvel készül, a nemez teljes vastagságában mintáz, a felülete pedig láncöltésre emlékeztet. Használják Közép-Ázsiától a Kaukázuson keresztül Indiáig. Kedveltek még a nemez díszítésénél a láncöltések különböző változatai, a száröltések és a különböző laposöltések is.

A szkíta nemezhagyományokra ismerhetünk a különböző rátétes nemeztakarókban. Az egyszínű – általában vastagabb – nemezlapra vékonyabb nemezből, esetleg bőrből vagy szövött kelméből kivágott mintákat varrnak fel. A rátétre is igaz, hogy nemcsak díszíti, de erősíti is a nemezt, éppen ezért gyakran elsősorban a kopásnak legjobban kitett részekre kerül. Rátétes nemeztakarókat a kaukázusi karacsájok, balkárok és karanogajok, valamint a kazakok és a kirgizek készítenek.

Sirdak és szürmak

A szabott-varrott módszerrel készült nemeztakarókhoz több, különböző színű lapot nemezelnek. Két vagy három eltérő színből ugyanazt a mintát vágják ki, és az egymáshoz kapcsolódó pozitív-negatív felületeket kicserélve összevarrják azokat. Ennek a módszernek az előzményét szintén megtaláljuk a szkíta nemeztakarókon, de használták a hun mesterek is, ahogy ez a Nojon úl-i feltárásból tudható. Így készül a kirgiz sirdak és a kazak szürmak is.

E két kipcsak-török népcsoportba tartozó népre ez a nemezkészítési eljárás a legjellemzőbb, csakúgy, mint a kelet-kaukázusi, részben kipcsak kultúrájú kumik, csecsen, ingus és avar népekre. A vágott felületeket, ahol a különböző színű nemezlapok találkoznak, zsinórral, szalaggal vagy hímzéssel fedik. Ez nemcsak óvja a vágott szélt a használat során, de mivel általában mindkét szomszédos nemeztől eltérő színű, kiemeli, határozottabbá teszi a mintát.

A leggyakoribb nemezmintázási módszereket gyakran együtt is alkalmazzák. Különösen a kaukázusi nemezkészítő népeknél gyakori, hogy a rátétes nemezeket hímzik és tűzéssel is díszítik, vagy a szabott-varrott mintát együtt alkalmazzák a zsinórozott felülettel. Ide tartoznak az üzbég asszonyok által készített, kisebb-nagyobb, hímzett nemezlapokból mozaikszerűen összeállított menyegzői takarók is. Az, hogy a különböző népek, népcsoportok melyik nemezdíszítési módszert alkalmazzák, elsősorban saját hagyományaiktól függ, és ez általában nem változik évszázadokon át sem. Így kialakultak egy-egy népre jellemző díszítések és az annak megfelelő motívumvilág és mintaszerkezet. De természetesen ezen belül az egyes tájegységeken, területeken is megfigyelhetők jellegzetességek, így viszonylag pontosan tudható, hogy az adott nemeztakarót melyik nép melyik törzse és melyik területen készítette.

Hétköznapi és ünnepi nemezek

A nemeztakarókat megkülönböztethetjük kialakításuk finomsága szerint is. Ahol nemezsátrakban használják, jellemző, hogy a földre több réteg nemez is kerül. Ilyenkor természetesen legalulra teszik az egyszerű, vastagabb, esetleg kopottabb, régebbi darabokat. Ezekre a legtöbb népnek külön elnevezése is van. A kazakok kurumkíiznek hívták az alulra kerülő, koszosabb, vagy a füst miatt megfeketedett, igénytelenebb nemezeket, napjainkban használatos neve az oroszból átvett kosma. A felülre kerülő, mívesebb, gyakran hímzett, zsinórozott takarókat igyekeznek védeni a kopástól. A türkmén asszonyok a takarók hátoldalára pöttyöket vagy más egyszerűbb mintát tesznek, és hétköznapokon ezt fordítják felfelé.

A türkmén jomud törzsnél gyakori a mindkét oldalán mintás nemez, az ünnepi oldal kissé díszesebb, bonyolultabb mintájú, de a hétköznapi oldala is igen míves. A földre szánt nemezek általában lényegesen vastagabbak, mint a sátor falára való díszes darabok vagy a takarózásra használtak, különösen vékonyak a ládák, polcok letakarására és a díszítésre szántak.
Az egyes népek és népcsoportok sajátos, egyedi mintamódszereket alkalmaznak. Ezt jól példázzák a kalmük nemeztakarók. A mongol népek leginkább szögletes, mértani mintákkal, tűzéssel díszítik és erősítik egyszínű nemezeiket. A mongol nyelvet beszélő, de a nagyobb mongol népességtől távol, a Kaukázusban élő kalmükök nagyon hasonló nemezeket készítenek.

Érdekes, hogy a közelmúltig nagyobb hatást gyakorol rájuk őseik hagyománya, takaróik jobban emlékeztetnek azon rokon népekére, akiktől már évszázadok óta távol élnek, mint a közvetlen szomszédaik nemeztakaróira. A kalmükökön kívül a Kaukázusban csak a szintén részben mongol (és részben török) eredetű karanogajok készítenek tűzött nemezeket. Már ez is mutatja, hogy a nemeztakarók mintái és díszítési módszerei elsősorban az egyes népeken, népcsoporton belül hosszú időn át megőrzött hagyományokon alapulnak, és a mintaszerkezet kialakulását nagyban befolyásolja a beszélt nyelv szerkezete is.

Mai magyar nemeztakarók

Bár leírásokból tudjuk, hogy a középkorig készültek magyar nemeztakarók is, sajnos egyetlen fennmaradt példányról sincs tudomásunk, mintás nemezek nem maradtak ránk. Így az elmúlt évtizedekben a magyar nemezkészítők igyekeztek rekonstruálni a hagyományos magyar nemeztakarókat. Többféle forrás állt rendelkezésükre: a korai magyarsághoz hasonló életmódot élő közép-ázsiai és kaukázusi, rokon kultúrájú népek nemezei, és az ezekkel rokon mintakincs a magyar népművészet más ágazataiban (például posztóhímzés, tűzés, zsinórozás, rátétek). A hagyományos nemezkészítő képzések egyik vizsgaremeke az ősi mintakincsen és készítési módszereken alapuló nemeztakaró, illetve annak újragondolása. Sok nemezkészítő iparművész merít a nemez hagyományaihoz kötődő szakrális szokásokból is.

Kovács Gabriella életfája csodaszép szimbóluma az örök körforgásnak, a megújulásnak, az elmúlásnak és az önmagunk általi újjászületésnek, a mögöttünk hagyott és az előttünk álló számtalan évnek. Felmenőink és leszármazottaink, illetve jelen életünk egyszerre kap helyet ezen a csodálatos fán. Gyökereink ugyanolyan erőt hordoznak az életünkben, mint jelenünk és az előttünk álló jövő. Kincsünk, amelyből életünk fakad és táplál bennünket, gyökereink között ragyog.
Pócs Judit nemezkapuja a magyar kultúrában a világok, állapotok és dimenziók közötti átjárás szimbólumára utal. Hív az ismeretlen felé, a változás és az összekapcsolódás lehetőségét kínálja. Az elkészítése során kávékapszulákat hasznosított újra, hogy felhívja a figyelmet a hulladékcsökkentés fontosságára.

Németh Bea egyszerre utal a kapu és az imanemez formájával a testi és a lelki átjáróra, illetve fényjelképeivel, virág-világ szimbólumaival a növényi növekedésen, az átalakuláson keresztül megvalósuló tisztulásra.

Árvai Anikó és Vetró Mihály takarója a keleti nemezkészítő népek régi mintakincsével szól hozzánk, az Évszázadok kalászaiból című pedig az anatóliai nemezkészítő módszert és a magyar ácsolt ládák karcolt-vésett motívumait használja az üzenet átadására.

Vetró Mihály
népművész