Programfelelős: MI újság Szabadegyetem
Tanegység címe: NEMEZ – A világteremtő kelme
Kurzustípus: 12 részes ismeretterjesztő előadás-sorozat
Kurzuskód: MI-NMZ-01

A nemez és a hordozható nemezsátor feltalálása forradalmi változásokat eredményezett, létrejött a nagyállattartó vándorló életmód. A pásztornépek törzseinek lehetősége nyílt arra, hogy Közép-Ázsia pusztáin – minden esztendőben rövid távolságokat haladva – az újabb és újabb legelőket kövessék nyugatról keletre, majd vissza is. A hatás oda-vissza működött, hiszen a vándorló életmódhoz szükség volt egy hordozható és könnyen felépíthető, ugyanakkor jól szigetelt hajlékra, ennek nemezborításához pedig kellett nagy mennyiségű gyapjú, tehát juhnyájak, melyek legeltetéséhez szükség volt a vándorlásra. Ennek hatására alakultak ki az eurázsiai nagy nomád birodalmak, melyek a Tarim-medence és a Kárpát-medence között vándoroltak évezredeken át. Ezeknek a népeknek ősfoglalkozása volt a nemezkészítés, enélkül elképzelhetetlen lenne a kultúrájuk és életmódjuk. Vándorlásuk során – az útvonaluk peremterületein – sok letelepült nép is megtanulta a mesterséget, de csak kiegészítő tevékenységként, nekik nem vált életük szerves részévé.

A nemez melegen tartotta az embereket és védett az elemekkel szemben. Az ipari és a művészi alkalmazásának megértéséhez látnunk kell, hogy milyen fontos volt a nemez valaha, ismernünk kell a történetét, a legkorábbi eredményeit, a régészeti lelőhelyeken feltárt nemezeket, valamint a művészek és mesteremberek érdeklődésének közelmúltbeli fokozódását szerte a világon.

Az első mesterek

A legkorábbi időkben, ameddig a történetét vissza tudjuk követni, a nemez ismert volt Mezopotámiában, Kis-Ázsiában, Közép-Ázsiában és Közép-Európában. Nem valószínű, hogy a mesterség e nagy terület távoli népeinél egymástól függetlenül alakult volna ki, hiszen más földrészeken, ahol a gyapjút termelő állatok szintén rendelkezésre álltak, nem ismerték a gyapjúfeldolgozás e módszerét. Elképzelhető, hogy a Tarim-medencét és a Kárpát-medencét összekötő néhány száz kilométer széles és több ezer kilométer hosszú sávban vándorló és itt élő népek fejlesztették ki e mesterséget, és ismertették meg a környező területek lakosságával. Ez azért is helytálló elméletnek tűnik, mert e terület népeinek életéhez a nemez évezredekig szervesen hozzátartozott. Nemezzel borították hordozható hajlékukat, a nemezsátrat, a lakhely berendezésének, ruházatuknak nagy részét is ebből készítették. E sokoldalú anyag a vándorló, nagyállattartó életmód fontos része volt, hiszen ehhez az életformához jól illeszkedik. Viszonylag rövid idő alatt elkészíthető, nem igényel különleges eszközöket, szél, eső és hó ellen kiváló menedéket nyújtó szállás készíthető belőle, valamint nyereg alá való izzasztóként is jól használható.
Mivel a nemezkészítéshez mindössze nedvességre, mozgatásra és a gyapjúszálak természetes tulajdonságaira van szükség, nem függ a technológiától, mint az összes többi textília, nem kell hozzá sem tű, sem orsó, sem szövőszék; a régészeti leletek között nem kereshetjük eszközeit e mesterségnek. A legkorábbi nemeztöredékek a törökországi Catalhöyükben kerültek elő a Kr. e. 6. évezredből, de ugyanitt későbbi nemeztakarók mintáira emlékeztető falfestményeket is találtak. Kína ujgurok lakta területén, a Tarim-medencei Hszincsiang régióban előkerült múmiákat nemeztakaróba tekerve temették el, nemezsüvegeket, -harisnyákat és más ruhadarabokat is viseltek. Ezek a Kr. e. 3–1. évezredben élt ún. korai nomádok már szinte mindent tudtak a nemezkészítés mesterségéről. A magyar származású Sir Stein Aurél, valamint Sven Hedin és Folke Bergman svéd felfedezők találták meg az első tarimi múmiákat, de még a 21. század első évtizedében is felszínre kerültek nemezbe burkolt testek. Ezek most az ujgur Ürümcsi Múzeumban fekszenek.

A múmiák lábai gyapjúba voltak tekerve, erre vékony bőrcsizmát húztak, a gyapjú pedig a járás során megnemezelődött – úgy tűnik, hogy nem volt előre megnemezelve. Azonban nemezelt viseletük is volt, elsősorban fejfedők.
Talán a leghíresebb nemezek a Kr. e. 5. századból, Pazirikból kerültek elő. A szibériai Magas-Altajban talált leletek a korai nemezek legteljesebb és leglenyűgözőbb gyűjteménye. A terület sírdombjait – melyeket Kr. e. 500 és 400 között építettek a szkíták – az 1920-as és ’40-es években tárta fel a szentpétervári Ermitázs múzeum kutatócsoportja Rudenko vezetésével.
Az emberek, akiket Pazirikban temettek el, több célra is használták a nemezt. Előkerültek nemezsátrak nyomai, ezekhez hasonlót használnak ma is az e régióban élő népek; nemezharisnyák, nemez nyeregtakarók és -zsákok. A nyergeken és a nyeregtakarókon összetett, rátétes mintákat láthatunk. A nemezeket különböző módszerekkel díszítették, a legtöbb rátétes, a rátétek bőrből vagy többszínű nemezből készültek, mutatva a színezőanyagok ismeretét, míg mások hímzettek. A különböző minták és módszerek arra utalnak, hogy a közösségben éltek nemezkészítésre szakosodott emberek.

Ahogy a Cárok völgyéhez tartozó Pazirikban, más magashegyi területeken, pl. Ukokban, Berelben, Basadarban és Ak-Alakban is a jég tartósította a nemeztárgyak szerves anyagát.

A legjelentősebb közép-ázsiai régészeti nemezleletek a mongóliai Nojon Ulban kerültek elő. A „halottak völgye” jelentésű hely az észak-mongóliai hegyekben, a Szelenga folyó felső vízgyűjtőjénél, Paziriktól mintegy 1100 kilométerre keletre, a mongol főváros, Ulánbátor és a szibériai Bajkál-tó között félúton található. Vélhetően egy hsziungnu (korai hun) törzsről van szó, amely Észak-Kínából nyugatra költözött a 2. században. Az itt talált szőnyegek szélét és hátoldalát selyemszövet borítja, míg a felületét spirálok, fákat és a Pazirikban találtakra emlékeztető „állatküzdelmi jeleneteket” (más elképzelések szerint a törzs párzó totemállatait) ábrázoló rátétek fedik.

Bár Kínában a nemezkészítés nem jellemző ősfoglalkozás – észak-nyugati Loulan és Ürümcsi kivételével nem találtak régészeti leleteket – a nemezt ismerték és használták az ókori Kínában matracként és katonai egyenruha részeként. Az erős és vastag nemez nemcsak a hideg ellen védett a téli menetelések idején, de a lándzsák és nyilak ellen is jó szolgálatot tett a háborúban. Tudjuk, hogy a kínai katonai egyenruha, páncélzat részeként alkalmazták a nemezt. A Csin Si Huang-ti mauzóleumában, Kína középső részén található Hszian város közelében előkerült kínai agyaghadsereg katonáin is megfigyelhetjük ezt. Itt több mint 7000 életnagyságú katona található, mindegyikük egyéni vonásokkal is jellemző katonai ruhában, csatarendbe rendezett szekerek és lovak kíséretében. A terrakottából gondosan megmintázott alakok mindegyike egyéni stílusban kialakított, rajtuk nemezöltözet a mellvért alatt, valamint nemezcipő. A közép-ázsiai törzsek földjén vívott téli háborúkban a nemezviselet nagy előnyt jelentett.
Közép-Ázsiában és Kínában van a leghosszabb folyamatos történelme a nemezkészítésnek, és él mind a mai napig, de európai régészeti lelőhelyeken is kerültek elő nemezre utaló nyomok.

A vándorló magyarok nemezei

Leírásokból, ábrázolásokból tudjuk, hogy honfoglaló őseink nemezsátrakban laktak és nemezsüvegeket viseltek. Bizonyosak lehetünk abban, hogy a magyarság készített nagy méretű nemeztakarókat, nemezkabátokat és -lábbeliket, hiszen valamennyi ismert nemezkészítéssel foglalkozó nép, amely nemezsátrakban lakott, ezeket maga készítette, tehát magas szinten értett a nemez előállításához, és kisebb-nagyobb tárgyakat is létrehozott ebből az anyagból.

a nemez készítéséhez magas szinten értett, készített egyéb, kisebb-nagyobb tárgyakat is ebből az anyagból. A nemezkészítés módja olyan lehetett, mint a mai közép-ázsiai nomádoknál, a kirgizeknél és turkománoknál. Honfoglalás kori leleteink közt a szolyvai sírban és a bezdédi temetőben találtak fémlapokhoz tapadt nemezmaradványokat; a szolyvai nemez a vizsgálatok szerint tarsolynak, esetleg süvegnek a maradványa lehet; a bezdédi nemez szűr- vagy gubaféle. A ruházaton kívül a ló szügyénél vértezetnek is felhasználták a nemezt őseink, illetve több Kárpát-medencei sírban – például az 5. századi ötvöspusztai feltáráson és a Balmazújváros melletti Kárhozott-halom 9. századi sírjában – találták a régészek nyomát annak, hogy a halottat nemeztakaróba tekerve temették el.

Tug-du-a

A folyamközi Ur városában készült pecséthengeren a nemez szó egyik legkorábbi leírását találjuk. A sumer nyelvet szógyökírással, ékírással és képírással rögzítették. A nemez jelentésű szót a kutatók így hangzósítják (mivel mássalhangzó-alapú írásrendszerről van szó): Tug-Du-A. Ebből a TuG jelentése kelme, tál, medence, a Du jelentése tesz, csinál, teremt, nemz, míg az A vizet és atyát egyaránt jelent. A Labat szótár szerint a TuG/TuK szó kelmeverőt, tehát gyapjúványolót is jelöl. Érdemes felfigyelni a Du nemz jelentésére, mely a magyar nemez – nemz párhuzammal mutat hasonlóságot.

A MESTERSÉG LEGENDÁI

Több nemezkészítő népnél él a mesterség kialakulásáról szóló legenda. Számos lehetőség volt arra, hogy az emberek felfigyeljenek a gyapjú nemezelhetőségére. A kirgiz és a kazak pásztoroknál ma is gyakorlat a gyapjút párnába és paplanba tenni, így az gyorsan tömörödik a meleg, a mozgatás és a test nyomása hatására. Az emberek láthatták a különböző állatok gyomrában összenemezelődött szőrlabdákat is. A legismertebb az úgynevezett bezoárkő, mely tulajdonképpen a bezoár kecske gyomrában keletkező kemény szőrgolyó, amelynek varázserőt tulajdonítottak.

Egyes hosszú szőrű kutyákra jellemző, hogy szőrük tincsekben összeáll a nedvességtől és az állandó mozgatástól, nyomástól. A levedlett gyapjú is részben már megnemezelődött, ezek megfigyelése segíthette a nemezkészítés feltalálását. A mesterség eredetét magyarázó legendák egy része is ebből indul ki. A legismertebb történet szerint Noé fedezte fel a nemezt, amikor észrevette, hogy a bárka padlózatára kihullajtott állati szőr a nedvességtől és attól, hogy az állatok azon feküdtek, összefüggő nemeztakaróvá állt össze.
Észak-Iránban Salamon király fiát tekintik a nemezkészítés atyjának, aki elhatározta, hogy gyapjúból kelmét fog létrehozni szövés nélkül. Sok sikertelen próbálkozás után elkeseredettségében sírva fakadt, és dühében ütötte a gyapjút, ami a könnyek nedvességétől és az ütögetéstől erős anyaggá állt össze. Ugyanez a történet Anatóliában Junusz prófétával terjedt el.
A nyugat-európai népek a negyedik pápáról, Szent Kelemenről meséltek, akinek egy zarándokútján feltörte a lábát a saru. Egy juhnyáj mellett elhaladva gyapjút tett a lábbelijébe, és mire útjának végére ért, az nemezzé állt össze. A francia kalaposok és a gyapjúványolók ezért őt tekintik védőszentjüknek és egyben a nemezkészítés feltalálójának. Máshol e történetet Szent Kristófhoz kötik, akit szintén patrónusuknak tekintenek a kalaposok. Az ifjabb Jakab a posztókészítők védőszentje, akit egy kallózófával, sulykolóval vertek agyon.

Napjaink vándorai

A nemezkészítés hagyománya továbbra is erőteljes Közép-Ázsiában. A szovjet uralom alól megszabaduló, függetlenedő közép-ázsiai népek a nemezben is lehetőséget látnak saját kultúrájuk és történelmük megmutatására. Jó példák vannak a nemez folyamatos jelentőségére, nemcsak a mindennapi élet része Közép-Ázsiában, de nemzedékről nemzedékre öröklődő hagyomány is. Annak ellenére, hogy a szovjetek a nomád népek nagyszabású megregulázására törekedtek, és ma már a fogyasztási cikkek és a modern technológiák széles skálája áll az emberek rendelkezésére, mely csökkenti a nemez szükségességét, a nemezkészítés hagyományos formái a modern élet keretei között is tovább élnek. Sok közép-ázsiai ország kénytelen meghatározni magát egy globális környezetben, a kulturális identitás megőrzésében a nemez szolgál fontos segítségül.
A nemezkészítést elsősorban asszonyok végzik a vándorló pásztornépeknél, a letelepedett népek körében pedig leginkább a férfiak mestersége. Az asszonyok legtöbbször csak saját – gyakran nagyobb – családjuk szükségleteire készítenek nemezt, míg a férfiak műhelyei általában iparszerűen, céhrendszerben működnek, és megrendelésre, eladásra termelnek. A munkamegosztást és azt, hogy mit készítenek, a helyi hagyományok határozzák meg, ahogyan a munkamódszereket is.

Az ókori vándorló népek mai utódainak nemezkészítő hagyományai egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérnek, a különbségek tükrözik az életforma és a hit eltéréseit, változásait is. Ez meghatározza azt is, hogyan készítik, hogyan használják a nemezt, és hogyan vélekednek róla. Ez a hagyomány időről időre változik, sőt a változás folyamata felgyorsulni látszik, ahogyan a világ egyre kisebb lesz a világhálónak és az utazási lehetőségek kiszélesedésének köszönhetően. Napjainkban az ókori nemezhagyományok ötvözése újabb módszerekkel és mintakinccsel egy megújuló nemezművészetet eredményezett.
A Kárpát-medence volt a legnyugatibb terület, a füves puszták legnyugatibb vége, ahol a nemezkészítés ősmesterség volt. Ám a letelepedett életmód kialakulásával a középkorban szinte elfelejtődött ez a tudás, míg a 20. század második felében a Nomád Nemzedék tagjai, Nagy Mari és Vidák István újra felfedezték, és elterjesztették tőlünk nyugatra is. Ma már a kortárs művészetben és a művészetoktatásban is fontos szerepet kap a nemezkészítés.

A NEMEZSZAK INDULÁSA

A 2000-es évek elejére már több európai országban az egyetemi művészeti oktatás része lett a nemezkészítés, bár nem önálló tanszakként, hanem valamilyen textiles szak részeként. Több helyen felismerték a mesterségben lévő fejlesztési lehetőségeket, az anyagban rejlő gyógyító erőt, csökkent képességű emberek számára tartottak nemezfoglalkozásokat. Magyarországon évtizedek óta szerveződtek hosszabb-rövidebb nemeztanfolyamok, -táborok, és a nemezjátékok, egyszerűbb nemeztárgyak készítése fontos része lett a táncházmozgalomhoz szorosan kötődő népi játszóházaknak is. Ezek azonban a mesterség egy-egy kisebb szeletét használták; felvetődött a gondolat egy, a teljes mesterség tanítására törekvő képzés beindítására.
2002-ben Nagy Mari és Vidák István kezdeményezte a nemez önálló szakként való bekerülését a középfokú oktatásba. Árvai Anikóval kidolgoztuk a képzés központi programját, szakmai és vizsgakövetelményeit, majd Nádudvaron elindult a nemezkészítő szak. Az érdeklődés nagyságára jellemző, hogy – bár akkor a képzés még önköltséges volt – meg sem kellett hirdetni, egy hét alatt húsznál több tanuló jelentkezett, akik kézműves berkeken belül értesültek az indulásról. Az elmúlt két évtizedben közel kétszáz tanítvány vizsgázott. A vizsga része legalább öt vizsgaremek, köztük egy-egy nagy méretű nemeztakaró készítése és az alkotások bemutatása kiállításon.

A nemezkészítés oktatásának kidolgozásakor az évezredek alatt felhalmozódott mesterségbeli tudást rendszereztük, és ennek segítségével építettük fel a két- vagy hároméves tanulási folyamatot. Szem előtt tartottuk, hogy a megszerzett tudást hogyan fogják felhasználni a tanítványok; megvizsgáltuk, milyen lehetőségek lesznek a mesterség gyakorlására az iskola elvégzése után, és ezek előkészítését is megterveztük.
Bár minden elhivatott alkotó idővel kialakítja saját stílusát, az oktatás és az alkotás alapja a hagyományokban gyökerezik. A két alapvető nemezkészítési eljárás, a közép-ázsiai és az észak-európai módszer két jól elkülöníthető szakaszra bontja a tanulási folyamatot. A kívülállók által ismertebb szappanos módszert az északi népek hagyományai alapján kisebb, üreges, formára nemezelt tárgyak készítésénél használjuk. Így készülnek tokok, tarsolyok, kesztyűk, süvegek, sapkák, kalapok, cipők és csizmák. Az ősi formák megújulva ma is jól használható tárgyakat eredményeznek, melyben egyszerre kap fontos szerepet a forma, a díszítmény és a használhatóság.
A műhely diákjait ezer szál köti össze, összefonódnak, egymásba kapaszkodnak, mint a gyapjúszálak egy nemezalkotásban. Egy-egy közös kiállítás megnyitóján a kívülálló is megérzi a Kárpát-medence minden részéből odaérkező alkotók, diáktársak arcán megjelenő, a viszontlátás öröméből fakadó ragyogást, a közös alkotás emlékéből táplálkozó, soha nem gyengülő erőt.
A műhely alkotói újrateremtik az évezredes nemeztárgyakat úgy, hogy azok szerves részei életünknek, ám nemcsak használatuk, puhaságuk, szépségük révén szereznek örömet, de felvirágoztatják a teremtés élményét is, melyet együtt éltünk át, s tovább tudjuk adni gyermekeinknek, unokáinknak.

Vetró Mihály
népművész

Főcím kép: Nemez lótakaró részlete az 5. számú paziriki kurgánból; Kr. e. 5-4. század; Ermitázs Múzeum, 1687/99 (Fotó: Vetró Mihály)