Az egyéni és kollektív olvasatok összefonódása Sági Luca ékszertervező munkáiban
Sági Luca számára a kortárs ékszer funkciója a személyes és kollektív lehetőségek együttes megalkotásában valósul meg. A tárgyakon keresztül hoz létre kapcsolódásokat az egyén és a világ között. A jelenünk megfigyelését egybefűzi a művészeti tevékenység feltáró, szemléltető, gyógyító funkcióival szemben támasztott elvárásaival.
A művészeti produktivitás formái, sémái, funkciói mindig az adott korszak társadalmi kontextusa szerint jelenítődnek meg. Michel de Certeau francia filozófus szerint a huszadik század második felében „a művész a kultúra bérlője”, vagyis a művészeti tevékenység már nem egy elképzelt (talán idealizált) valóság reprezentálására irányul, hanem az adott valóság elemeit használva a hétköznapiság mintázatait és az érzékelhető világhoz fűződő viszonyainkat tárja elénk. Ha a fent említett állítást kiegészítjük az angol művészettörténész, Herbert Read szavaival, miszerint „a művész szinte öntudatlanul műveibe foglalja korának szorongásait, de elveszítené alkotó energiáját, ha a kétségbeesés teljesen elöntené”, akkor óhatatlanul is azon kaphatjuk magunkat, hogy már a kollektív psziché megküzdési stratégiáinak lenyomatait is szemléljük a kortárs művekben.
„Sági Luca számára az ékszer nemcsak önkifejezési, hanem kapcsolat- és közösségteremtő eszköz is”
Napjaink társadalmi változásainak következményeire, szociális szorongásaira reagál műveiben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen fémműves, majd az antwerpeni Royal Academy of Fine Arts-on ékszertervezői diplomát szerzett Sági Luca is. Kollekcióiban felmutatható az a konceptuális elméleti többlet, mely túlmutat tárgyai esztétikai érdemein, és alkalmassá teszi a dizájn mellett a képzőművészeti kontextusba helyezésre is. Mind technikákban, mind anyaghasználatban kísérletező alkat. Számára a kortárs ékszer nemcsak önkifejezési, hanem kapcsolat- és közösségteremtő eszköz is.
Művészi attitűdjét elméleti kérdések iránti fogékonyság jellemzi, alkotói gyakorlatában pedig a környezet, világ, társadalom egyénre gyakorolt hatásairól és az azokra adott reakciókról közvetít. A mű szellemi természetére különös figyelmet fordít, viszont nem mond le annak vizuális és érzéki hatásairól sem, emiatt nem beszélhetünk tisztán konceptuális művészetről munkái kapcsán. Hiszen nála az alkotások fizikai tárgyléte az indító gondolatnak nem alárendeltje, hanem inkább az anyagban megvalósult, sokrétű kibontakozása. Ezért nem is ragaszkodik az állandó formákhoz, amelyek mondjuk emblematikussá, könnyen azonosíthatóvá tehetnék tervezői munkásságát, helyette inkább a sokfelé nyitott és mindig más alakot öltő fogalmiság foglalkoztatja. A különböző témákat feldolgozó, egyedi érzékenységgel bíró sorozatai igazolják alkotói meglátásainak aktualitását, s ezáltal válnak élményszerűvé, átélhetővé, megtapasztalhatóvá.
Ez abból fakad, hogy Sági Luca a mindannyiunkat érintő, korunk sajátosságaiból adódó folyamatok érzékeny, elemző megfigyelője. Alkotóként őszinte, önreflexív pozíció és kritikai szemléletmód jellemzi, ugyanakkor munkái mégsem kritikus művek, hanem a sebezhetőség felvállalására tett formai kísérletek, melyek felkínálják saját megoldásaikat is. Ékszerei a testre kiírt pszichés állapotok, melyekhez többszintű értelmezést is felajánl: egyfajta elmozdulást a személyes terektől a társadalom általános kórképe felé és vissza. Vagyis az egyénből kiinduló önfeltárulkozásként is olvashatóak, illetve a biztonságosabb, szociális jelenségként azonosítható helyzetkép karakterjegyeit is viselik. A különböző olvasatok nem kioltják, hanem kiegészítve egymást, gazdagabb, komplexebb megközelítési nézőpontokat nyújtanak az aktuális témafelvetéshez, ezenfelül kibővítik az adott tárgy rendeltetését is. Hiszen ha elgondolkodunk napjaink ékszernek tekintett tárgyainak funkcióján, láthatjuk, hogy ma már csupán az ékszer díszítő és kommunikáló szerepeit használjuk, azaz a gyakorlati funkció (például a táncnál fontos ruhacsengettyűk) vagy a mágikus szerep (talizmánok védelmi, rontást elhárító, gyógyító rendeltetése) gyakorlatilag megszűnt.
„ékszerei a testre kiírt pszichés állapotok, melyek egyfajta elmozdulásként is értelmezhetők a személyes terektől a társadalom általános kórképe felé”
Mindazonáltal Sági Luca pszichológiai áthallással ellátott tárgyai mintha játékosan mégis visszakövetelnék mágikus szerepüket azáltal, hogy a helyzetekre adott belső reakciók kivetüléseként a testre helyezve önvédelmi pozíciót és gyógyulásért kiáltó állapotokat jelenítenek meg.
Az érintettség és kitettség reprezentálása egyfajta nyomhagyás is a későbbi generációk felé az „ilyenek vagyunk” üzenetével. Viszont a tervező nem odázza el a díszítő jellegre tett ígéretét sem: kompozíciói magas szakmai tudást igazoló esztétikai és tervezői szempontok figyelembevételével és kivitelezésével bírnak. Emellett mégis megjelennek a megküzdési stratégiák, megoldásként felmutatva a művészetet, mint olyat, mely egyrészt viselhető tárgyakat alkot, másrészt párbeszédet kezdeményez a kortársak, alkotók és befogadók között. Viselésük tömör, öndefiniáló állításokat közvetít a testen. A művek közösségi jelentősége a lényeghez való hozzáférhetőség és megoszthatóság dimenzióit nyitja meg. Így bizonyítják, hogy a művészet a világhoz fűződő viszonyunkon keresztül szembesít bennünket a valósággal és saját magunkkal.
My Urbanscapes (2019) című upcycle bross kollekcióját az antwerpeni diákévek sétái ihlették. A sorozat alapját a járdarészletekről készült fotói adták, majd az utcákon, műhelyekben, parkokban talált anyagokból állt össze. A természetben található anyagok ékszerként való használata még az őskorból maradt ránk. Akár státuszszimbólumként, akár talizmánként viselve erőt, védelmet és tiszteletet kölcsönöztek tulajdonosuknak. A kollekció montázsékszerei a városi élet „terméseiből”, köveiből, értéktelennek titulált matériáiból létrejött, gondosan megszerkesztett kompozíciók. A konkrétság kifejezőerejét működtetik, hiszen meg sem próbálnak nem burkolókőből, kopott lemezből, fakéregből, csorbult porcelánból készültnek tűnni. A felhasznált anyagokat az általuk kiváltott érzetek és felülethatások alapján mérlegelte az alkotó. Valóságosságuk a tapasztalás valódiságát igazolja. Felvállalt hétköznapiságukkal eltüntetik a méltó és méltatlan polaritását is: a súlyukhoz, vadságukhoz, „durvaságukhoz” kapcsolt vizuális asszociációk megszelídülnek a kompozíciók összerendezettsége, letisztult egyszerűsége miatt. Tapintási élményük különös intimitást kelt, mintha mások emlékeit, kincseit tartanánk a kezünkben. Elsődlegesen az alkotó személyes élményeit, ideiglenes lakóhelye érzeteit, illatait, utcazajait tárolják. Viszont ez mindenki utazási élményének formát öltött hasonlósága is: a kollektívból kiemelt fragmentált alakzatok, amelyekben az emlékezés folyamatának töredezettsége, elemekből való konstruálódása és sűrítő, lényegre törő jellege hangsúlyozódik. Ezek a brossok így válnak hordozható emlékekből az emlékek hordozóivá, közösségi élménnyé alakított, megosztható, ráismerhető megélések tárgyiasult kifejezőeszközeivé.
Az upcycle (felértékelő újrahasznosítás) szemléletmód alkalmazása egy lehetséges megoldás a környezettudatos tervezői attitűd megvalósítására. Sági Luca ilyen irányú érzékenysége más munkáiban is teret kap: H2O kollekciójában (2021–2023) egyfajta aggódás figyelhető meg környezetünk negatív változásaival kapcsolatban. Savas esők, vízhiány vagy éppen áradások szolgálnak kiindulási témául, melyek a környezetszennyezés káros hatásainak művészeti reprezentációi mellett az érzelmi túlcsordulás és a sérült, érzelemhiányos állapotok metaforáiként is értelmeződnek. Elég csak figyelembe vennünk a víz és az érzelmek szimbolikus összekapcsolódását, és a sorozat tárgyaiban egyszerre jelenik meg a külső, károsodott természeti környezet és a benti sebzett világ. Sági homokzsákmotívumai is kettős védelmi funkciót látnak el: védik a testet a külvilágtól, illetve védik a külvilágot a belső kiáradásától.
Paradox módon a nőiség és ezzel az érzelmesség szimbólumaként is számontartott Vénusz bolygó kietlen, érdes felszínének mintázatait használja kiegészített jelentésül a vízhiány megjelenítéséhez.
Az erodálódott acélkonstrukciók a savas eső következményeire való utalás mellett a toxikus emóciók által megmart, megtépázott érzelmi test vázzá csupaszított maradványainak képzetét is előhozzák.
Az individuális és kollektív szintek egymásra rétegzett értelmezői síkjai az Unbalanced (2022) kollekció tárgyaiban is tetten érhetőek. A szubjektív létélmény intenzitására alapozott művészi cselekvés itt az egyensúlyvesztettség jelenségén keresztül tematizálja az egyén és társadalom egymáshoz való viszonyát. A kiegyensúlyozatlanság kinetikus ékszerekben történő szemléletes megformálása az érzéki megtapasztalás stabilizáló szándékú racionalizálásaként is értelmezhető, hiszen az általuk kiváltott képzettársításos folyamatok egy biztonságos, kívülre helyezett szemlélői pozícióból indulnak. Viselésük viszont a test mozgása miatt mégsem csillapítja, inkább felerősíti a labilitás érzetét.
Sági Luca 2024-ben a Fise Galériában rendezte be az Idő van című, a változás természetét vizsgáló, relációesztétikai elemet is tartalmazó kiállítási anyagát, melyben nemcsak konkrét, valamilyen módon az idő mérésére alkalmas tárgyakat mutatott be, hanem nyersanyagként használta magát az időt is. A cél nem az abszolút újdonságok felmutatása vagy az ékszertervezésben, -viselésben, anyaghasználatban megjelenő határok feszegetése volt, hanem a megnyitóra látogatók szemtanúvá tétele: egy közös kísérlet az idő gyors és lassú múlásának érzékeltetésére, látható nyomainak detektálására. Egyfajta vizsgálódás az ékszertervezés hatásának feltérképezésére a társadalmi mezőben, amelyben a kiállítás maga is egy műalkotás. Egy olyan mű, amely az időtapasztalás gesztusait működteti, és amely találkozásokat idéz elő, ezzel irányítva saját időbeliségét is. „Fogyaszthatósága” eseményszerű, előre meghatározott időben és helyen történik, egy adott közönség előtt, nem pedig egy korlátlan időfolyamban.
A filozófiai hagyomány kétfajta időszemléletet különböztet meg. Arisztotelész szerint az idő a fizikai testek, tárgyak mozgása, változása révén mutatkozik meg az úgynevezett most-pontok egymásutániságában. Augustinusnál pedig az idő csakis a lélek működésében érhető tetten, mivel annak lényegi tulajdonsága, és ezért a lelki folyamataink belső vizsgálata révén tárható fel. A kiállítási anyag mindkét megközelítéshez hozzáférést enged: a gyertya égése, a fémek felületváltozásai, a megnyitó eseményének haladása, a különféle módon beállított időmérők működése mind hozzájárulnak a szubjektív/objektív időérzékelés különbözőségének, az idő részekre való bonthatóságának tapasztalatához. A kiállítás időszakasszá lesz, amelyben a nézőnek mozognia kell, ezáltal válnak a közönség változásai az időérzékelésünk részévé. A kiállítás eseménye a dolgok mulandóságának belátása, és arra való igyekezet, hogy ennek ellenére valahogyan mégis átkerüljön az örökkévalóságba: az emberekben való „kiterjesztés” (a látogatók magukkal vihették régi órák alkatrészeit is), az emlékezés, a figyelem, a várakozás képessége által.
Az Idő van kiállítási anyaga arra buzdít bennünket, hogy hívjuk elő az időélményeink változékonyságáról alkotott tapasztalásainkat, egészítsük ki a műveket a saját idődefiníciónkkal. Ezáltal a hétköznapi valóságunkkal való szembesítés révén váltogatja bennünk a nézői, fogyasztói, szemtanúi, vendég és alkotótársi pozíciókat. Ezek a tudatosan ránk helyezett szerepváltások is egyfajta formák, melyek a társas kapcsolatok modelljeit reprezentálják, hiszen a kiállításon történő esetleges találkozások sem elsősorban teret, hanem időtartamot hoznak létre.
Tóth Ditta
esztéta, művészeti író
