A nosztalgia előfordulási módjai a kortárs magyar ékszertervezésben
Szükségünk van a múltra. Identitásunk meghatározása, egyéni és kollektív szinten is, a múlthoz való viszonyulásunkon keresztül történik. Az emlékezés nem a letűnt idők passzív előhívásának a módja, hanem egy aktív hozzáférési lehetőség önmagunkhoz, melyben a múlt egy szelete feltárul a jelenben, és megérthetővé, újraalkothatóvá válik számunkra. Egy korábbi megtapasztalás a jelen aktuális kontextusának megfelelően új perspektívába kerül és megváltozik, mi pedig ezt a felülvizsgált emléket tároljuk el helyette. Nem az a lényeges, hogy pontosan mi történt, hanem az, ahogyan érzelmileg és kognitív szinten kapcsolódunk hozzá a mostban.
„Az emlékezés nem visszatérés a múltba, hanem a múlt minduntalan betolakodása a jelenbe. A múlt a lélek, a jelen a test: az emlékezés a lélek hatása a testre.”
(Babits Mihály: Bergson filozófiája)
A fenti idézetben megjelenő emlékezetfelfogás a hagyományos, lineáris időszemlélettel ellentétben egy dinamikusabb, szakadásokkal és ugrásokkal teli megközelítést kínál a múlthoz és jelenhez.
A traumatikusan megélt múlt töredezettséget idéz elő: egyes részek feledésbe merülnek, mások pedig ismétlődve újra és újra előbukkannak. Viszont annak érdekében, hogy a fontosnak ítélt események, érzetek, gondolatok még hosszú idő után is előhívhatóvá váljanak, szükségünk van (individuális és közösségi értelemben is) a képek, a történetek (például regék, krónikák, mítoszok formájában), a rituálék és a kulturális reprezentációk emléktároló és identitásformáló hatásaira.
Tárgymetaforák, emlékekhez rendelt műtárgyak
Az ilyen külső segítséggel megfogalmazott múlt aztán egyfajta emlékeztető konstrukcióként, tárgymetaforaként működik, így biztosítva az emlékezetben való fennmaradást. Mind a hétköznapi, mind a művészi alkotói gyakorlat emlékekhez rendelt tárgyai több nézőpontból szemlélhetőek, hiszen ezek az alkotások egyrészt az emlékek hordozótégelyei, másrészt a múlt egy konkrét pontjának megnyílásai is. Az alkotói folyamat az ismétlések és újraalkotások általi múltfeldolgozásként vagy éppen visszavágyódó gesztusként értelmezhető.
„az emlékek hordozói és a múlt megnyílásai”
Gyászékszerek és relikviák
Az ékszer és az emlékezés azonos kontextusban való szerepeltetése automatikusan a Memento mori (Emlékezz a halálra) kifejezést juttathatja az eszünkbe. Már a tizenhatodik századtól kezdve készítettek ékszereket erre, a középkortól a tizenkilencedik századig jelen lévő tematikára, azzal a céllal, hogy viselőjüket emlékeztesse az élet mulandóságára és az elkerülhetetlen halálra. A korai darabok ezért gyakran tartalmazták az érintettek elhunyt szeretteinek hajtincseit, majd a hajékszerek a tizennyolcadik századra a barátság, a szeretet és az odaadás kifejezési módjává szelídültek, végül a viktoriánus korban teljesedtek ki, főként gyászékszerek formájában. A haj napjainkra is megőrződött az emlékezés egyik legintimebb és legszemélyesebb kifejezési eszközeként, anélkül, hogy zsigeri elutasítással reagálnánk rá. (Ellenpéldaként gondoljuk például a fogak, a csontok vagy a vér bizarr előfordulására relikviákban, ékszerekben).
Jeney Judit – HairMemory
Jeney Judit HairMemory című kollekciója a személyes emlékekhez való viszonyulásaink alakulására kérdez rá a digitális emléktárolás korszakában. Az emberi hajból nemezelt, majd lézervágott portrék érzelmi kötődések reprezentációi, amelyek túl a haj életerővel összekapcsolt szimbólumán, a szeretett személy teljes genetikai információit hordozzák, és ezáltal hitelesebben fejtik ki emlékfelidéző hatásukat. Az analóg–digitális, a jelenlét–távollét és a felidézés–tovatűnés dialektikus jelenségeit rétegelik egymásra.
Nagy Fanni – Futures Nostalgia
Az emlékezés személyes tereit – a test alkalmazásán kívül – a családi fotók is benépesítik. Ezek a gondosan válogatott, albumokba rendezett képek általában az élet békés pillanatait engedik át az örökkévalóságnak. Nagy Fanni Futures Nostalgia című sorozatában saját gyerekkori fotóit használja az „aranykor” rekonstruálásához, illetve önmaga jelenének, identitásának tárgyi megformálásához.
Ékszerei az édes gyermekkor emlékhelyeiként, csaknem oltáraiként mutatják magukat. A kristályosodott növényi részek, cukorpasztell színek, a hullámvonalas keretek a gondtalan gyermekkor érzéki minőségeire asszociálják a szemlélőjüket. Szinte halljuk a gyermeki kacagást, érezzük a virágok illatát, a játék serénykedő buzgalmát. Ezek az ékszerek nem a visszavágyódás sóhajával, hanem az egykori édeni állapotok tanúiként lépnek fel, és ismerős melegséget árasztanak. Nézőként lehetőséget kapunk arra, hogy más stilizált emlékképei között szemlélődve felfedezhessük a gyermekkor számunkra fontos momentumait, és engedjük, hogy általuk betüremkedjen a jelenünkbe az elveszett múlttal való kapcsolat.
Walter Benjamin – Gyermekkor, művészet, kommunikáció
A német filozófus és művészetteoretikus, Walter Benjamin szerint a gyerekek a múlt és jövő, a valóság és képzelet határán lévő lények, akik számára a játék a világ megértésének, feldolgozásának és újraalkotásának az eszköze. Hozzáférésük van a múlthoz és benne az emberiség ősi tapasztalataihoz, bölcsességéhez. Vajon megszólaltathatóvá válhat ez a tudás későbbi életszakaszainkban is? A gyermekkor felidézése – akár attitűdök, akár gyermekjátékok formájában – emlékezetünk legmélyebb érzelmi rétegeit érinti, hiszen képes a régen elfeledett és elfojtott élményeinket is előhívni, akár a pusztán nonverbális kommunikáción alapuló időszakainkból is. Emiatt különösen erőteljes kommunikációs eszköz, hiszen nem a néző intellektusát, hanem közvetlenül a tudatalattiját szólítja meg. Ezért a gyermekkori emlékekhez való visszatérés kiemelt jelentőséggel bír, kulturális és szubjektív szinten egyaránt. A gyermeki szemlélet vagy a gyermekrajzok, játékszerek művészi nyelvként való használata ugyanakkor az egyén társadalomban megélt sebezhetőségét és kiszolgáltatottságérzését is hordozza, illetve az ezekre adott reflexióit és megküzdési stratégiáit. Ebből fakadóan egyfajta szembesítésként is tekinthetünk rájuk az elfojtásainkkal és feldolgozatlan traumáinkkal összefüggésben.
„nem a néző intellektusát, hanem a tudatalattiját szólítják meg”
Dánfalvi Ildikó – Gyermeki kreativitás
Dánfalvi Ildikó számos ékszerkollekciója is az elveszett, elfeledett gyermeki nézőpontokba való belehelyezkedésnek enged teret. Alkotói attitűdje a gyermek kreativitására és fáradhatatlan játékbuzgalmára emlékeztet: sorozatait az őt foglalkoztató témák munkadarabjainak, kidolgozási fázisainak állhatatos ismétlésében való elmerülés jellemzi, melyeket aztán hirtelen abbahagy, hogy egy teljesen más gondolattól vezérelve beleengedje magát egy újabb időtlenségbe veszett repetícióba. Ildikó munkái azonban csak formanyelvük alapján különböznek egymástól, tartalmuk mindig egyfajta visszatérés a kezdetekhez. Ahogyan Walter Benjamin is fogalmaz: „a felnőtt úgy szabadul meg a rémülettől, úgy duplázza meg a boldogságot, hogy elmeséli. A gyerek az egészet újból megteremti magának, még egyszer elkezdi elölről. A játék szó kettős értelmének (a gyermek játéka, s valaminek a kilengése, játéka) a legmélyén talán ez rejlik: ugyanazt ismételni – ez lehet bennük a közös. Nem holmi »úgy tenni, mintha«, hanem az »újra meg újra megtenni«, a megrázó tapasztalatot szokássá tenni – ez a játék lényege” (Angelus novus).
Rolling Toys
Mindannyiunk gyermeki viselkedésének egyik jellegzetes velejárója a gyűjtés volt, ami alapvetően a világ birtokbavételének módja. Dánfalvi Ildikó munkáinak is gyakori elemei a bolhapiacokról összegyűjtögetett kincsek, figurák, játékok, használati tárgyak. A Rolling Toys, a Blue és a Black and White sorozatok munkáiban közös motívum, hogy a beépített tárgyak elvesztették korábbi gyakorlati funkciójukat, és egy teljesen más narratívába helyeződtek. Folyamatos visszautalással kapcsolódnak a múlthoz: látható használtságuk, vintage formaviláguk, időnkénti ódon hangulatuk miatt nem tudják nem az elmúlt időket megjeleníteni. Saját megéléseinken keresztül szólítanak meg bennünket, ettől kapják szentimentális, nosztalgikus nyomatékukat. A vasárnaponként meglátogatott nagyszülők fura háztartási eszközei, a közös süteménysütések emlékei, a „régi szagú” szobák polcain sorakozó nippek mind az emlékezet viszonyulási pontjaivá válnak.
Plüssállatok mint ékszerek
Korunk jellegzetes kulturális jelenségei az idealizálás szándékával megjelenő plüssállatok. Sajátos módon mossák el a határokat felnőtt és gyermek, szerelmi ajándék és éjszakai nyugtató eszköz között. Látványuk a tudattalanig hatol, azonnali hatást kiváltva az alkotóból és a nézőből is. Bennük nemcsak a konkrét tárgyat szemléljük, hanem gyermekkori énünk egy részét aktiváljuk. A pszichológia a plüssökre (de a ragaszkodást kiváltó takaróra, párnára is) átmeneti tárgyakként tekint, amelyek fontos szerepet töltenek be az idegrendszer fejlődésében. A gyerek számára elsősorban az anyát helyettesítik, de közben saját érzelmi szükségleteinek kielégítésére is használja ezeket. Vagyis többfajta érzelmi funkció és kapcsolódási forma köthető hozzájuk, melyek mindannyiunkban közös élményként lappanganak, és intenzíven képesek betörni felnőttkorunk jelenébe. Dánfalvi Ildikó kézzel varrt lényecskéi a Garden, a Night Dreamer, a Fire Catcher, a Jungle, a Light Spotlight és a My Little Forest című sorozatait népesítik be. Képzeletbeli birodalmak kitalált kreatúrái ezek. Öltéseik szándékolt kidolgozatlansága gyermekalkotások benyomását kelti, ezáltal felerősítve a fiatalkori kreatív részünkhöz való kapcsolódást. Ezek a képzeletbeli teremtmények a múlt és jelen közötti átmenet tárgyai: akár a mi konkrét emlékeink, megküzdési stratégiánk hordozóiként is hathatósan szavatolják a gyermekkor átélhetőségét.
Hímzés, kézimunkázás, fafaragás
A régi tárgyak és gyermekjátékok használata mellett Dánfalvi Ildikó technikai gesztusai is alkalmasak mind az egyéni, mind a kollektív regresszió előidézésére. A gyökereinkre való emlékezés a gyermeki utánzás mintázataiban is fellelhető, melyeknek a felnőttektől látott és tanult tárgyalkotói munkafolyamatok is részei. Míg a fafaragás hagyományosan férfi minőségként maradt fenn a kultúránkban, addig a varrás, hímzés, kézimunkázás művelete a női finomságot őrzi, ezzel Dánfalvi a (nagy)anyától és (nagy)apától tanultak meghitt közösségi élményét is az értelmezési mezőbe hívja mindannyiunk generációs hozományaként.
Kollázsok és emléktöredékek
A Memory Pillows, az Impressions, a Visions és a Live and let Live című sorozatok darabjai már az emlékfeldolgozások narratív tereit nyitják meg. Ezek a kollázsok vizuális archívumokként működnek, egymásra ülepedett emléktörmelékekből, érzetekből, sejtetésekből álló álomképekként hatnak. A bolhapiacon talált tárgyak helyét átveszik a magazinokból kivágott, kontextusukból „kiszakított” képek azzal a szándékkal, hogy a valóságos és a képzelet határán derengő „emlékhelyettesítőket” hozzanak létre. Így modellezik a felidézés és a felejtés dinamikai mintáit az elhallgatások, elhomályosult töredékek, torzult képek összerendezése által, mégis nélkülözve a privát szféra intimnek ható önfeltáró jellegét. Így ezek a tárgyak is bárki kimerevített (emlék)felvillanásainak, flashbackjeinek vizuális metaforáivá válhatnak: az értelmezéshez szokott nézői tekintet történetté alakíthatja és kisajátíthatja őket. Hiszen az emlékeink csalnak, csúsztatnak, hogy aztán a hajdani valóság szétszakadozott és egymásra torlódott nézőpontjait, idősíkjait konstruálják egyetlen képpé. A brosspárnácskák gyöngyökkel, hímzésekkel, színeikkel és puha tapintásukkal biztosítják a gyermekkor megidézhető érzeteit. Az érzelmi filterként ható színezett plexi védelme alá szorított kollázsok pedig saját történeteink testünkön viselhető sűrítményei.
Faragott fagyűrűk, maradandó élmények
Dánfalvi Ildikó munkái között találunk példákat a gyermeki fájdalom emlékezeti mintázataira is. Faragott fagyűrűi formájukból adódóan egyaránt behozzák a nyomdázás önfeledt, kreativitást fejlesztő műveletének asszociációit és a negatív élmények maradandó nyomhagyásának folyamatát is. Vagyis ezek a munkák a negatív megtapasztalások betörésének helyeit jelzik, ugyanakkor a hozzájuk rendelt megoldási stratégiát is.
A Pain of separation sorozat darabjai nem utólag „feldíszített” és megengedően kiegészített visszaemlékezések, hanem őszintén reprezentálják gyötrelmeink nyersességét. A bemélyedésekből, hasításokból, égetett felületekből kialakított durva, elnagyolt felületek az átéltek azonnali felidézhetőségét, sokszorosíthatóságát és fennmaradását kínálják.
Gábor Vica – The box kollekció
A múltban megtapasztalt fájdalmas élmények, veszteségek feldolgozásának rekonstrukciós szándéka Gábor Vica The box című kollekciójának is vezérmotívuma. Az összeállítás a nagymama ellopott ékszerdobozának képzeletbeli darabjait tartalmazza. Az elkészült alkotások a család női felmenőinek ódon fotóiból, elmesélt történeteik traumatikus érzelmi hagyatékából és az általuk kiváltott szubjektív alkotói reakciókból formálódtak. Ez a fiktív „kincsestár” már nem az idealizált, meghitt pillanatok gondosan szűrt, idilli patináját hordozza, mint a családi fotóalbumok, hanem a nehezen megbocsátható és megemészthető események örök őrzőjeként van jelen.
A feltépett, sebzett, roncsolt felületek az emlékezés szükségességére, a megéltekkel való szembesülésre és a kollektív gyógyulásra irányítják a figyelmet. A múlt őszinte megidézésének gesztusával bennünk is felépül őseink hegesedő önazonossága, és ezen keresztül saját identitásunk is.
Tóth Ditta
esztéta, művészeti író
Főcím kép:
Gábor Vica: „Nem ékszer, nem tárgy” – Doboz No4.; sárga- és vörösréz, papír, Ø: 7,5 cm; 2022
Irodalom:
Walter Benjamin: Játékszerek és játékok (In: Angelus novus)
Darida Veronika: Gyerekjátékok (In: A nosztalgia művészete / A művészet nosztalgiája)
András Edit: Emlékezés és/vagy felejtésdiskurzus (In: Kulturális átöltözés)
Forgács Éva: Visszatérni a köldökzsinórhoz (In: A Duna Los Angelesben)
