Válogatás a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely gyűjteményéből a Pesti Vigadóban 2026. március 5. és április 26. között

Többféle szándék és számos indok húzódhat meg egy kiállítás megrendezése mögött. Az egyéni ambíciók beteljesítésétől a közösség szolgálatáig széles a horizont, ahogy egy újdonság bemutatása és egy ismert jelenség népszerűsítése között is tág perspektíván foglal helyet egy kiállítás. Ebbe a koordinátarendszerbe egy típus nehezen illik bele. Az a fajta kiállítás, amelyből az eredeti jelentés is származik: közszemlére bocsátani valamit, ami más. A mai kiállításmegnyitó alkalmával a „más” határozószónak a fontosságát szeretném hangsúlyozni, mert nemcsak a nyelvi szintaxisban határozza meg a kijelentések értelmét, hanem jelen esetben a „más” meghatározónak bizonyul a kiállítás alkalma és a kiállítás tartalma tekintetében. Vagyis két kérdés fogalmazódik meg a zománc apropóján: mi? és miért?
Kátai Mihály, a kortárs hazai zománcművészet doyenje így fogalmazott 1984-ben: „nincs egységes vélemény, mert a zománcművészet más”. Valóban, Kátai Mihály közel tíz évvel a zománcművészeti alkotótelep elindulását követően már érezte a fogalmi definiálás és az önmeghatározás szükségességét, azonban a zománcművészet hívószavára alkotóközösséggé formálódó pionírok elmulasztották ezt megtenni. A későbbiekben is elégtelennek bizonyult egy olyan identitáskép felvázolása, amely a „mi nem ezek vagyunk”, a „mi tevékenységünk nem azonos azzal” tagadó kijelentésekkel akarta körvonalazni valaminek vagy valakiknek a létjogosultságát.

Egy zárójeles megjegyzést, kérem, engedjenek meg tanulságképpen! A tőlünk nyugatabbra élő, többnyire indoeurópai nyelveket beszélő népek nagyon jól megtanulták az évszázadok során, hogy az olyan meghatározások használata, amelyben a létige tagadásával állítunk, szükségszerű következménye nemcsak a fogalom nyelvi kiüresedésének, de a jelenség felszámolásának is. A magyar azonban nem fogalmi nyelv, hanem úgynevezett képes nyelv. A magyarul beszélők pedig hajlamosak figyelmen kívül hagyni a fogalmi nyelven beszélő szomszédok tapasztalatait.
Egy szó, mint száz, a zománc létjogosultságának magyarázatára irányuló „mi nem?” kérdésre adott válaszoknak az lett a következménye, hogy lépésről lépésre haladt a zománcművészet fogalmával együtt maga a zománcművészet gyakorlata is a széthullás irányába. Megint csak egy zárójeles megjegyzés keretében, hadd tegyem hozzá, hogy mindeközben olyan remekművek születtek, amelyek méltán írhatnák át a magyarországi jelenkor művészettörténetét, ha egyáltalán tudnánk róluk, vagy tudnánk róluk beszélni. Jelentem, a függvényérték mára olyannyira megközelítette az origót, hogy a zománcművészet Magyarországon kijelentés helyi értéke felvette a zéró pozíciót. Ezért mondtam az imént, hogy ez a kiállítás is más, mert az utolsó utáni pillanatról tudósít. Ha tudjuk és akarjuk definiálni a kortárs zománcművészetet, akkor ez a kiállítás akció, és ez a megnyitó deklaráció, ellenkező esetben a kiállítás múltidéző attrakció, a megnyitó pedig implicit nekrológ.

45 év múlt vagy 50 év jelen?

Értelmezzük röviden a kiállítás címét, amelyben a 45/50 számkombináció nem valamiféle enigmaként szerepel, hanem számadásként egy működési időintervallum bizonytalan határértékéről. Ugyanis a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely aktív pályafutását a zománcművészeti alkotótelepek évenkénti megrendezése határozza meg. Azonban az elmúlt öt évben az alkotótelep nem nyitja ki kapuit a nyár derekán, nincsenek szimpóziumok, nincs tárgyalkotás. Ha a tényleges művészeti tevékenység szünetel, akkor az intézményi környezet csak a történeti értékek felmutatását tűzheti ki célul. Vagyis a kiállítás címe egy egzisztenciális kérdőjel: 45 év múlt vagy 50 év jelen. A következőkben a múlt és a jelen kapcsolatának vizsgálatával próbáljuk meg feltárni a bevezetőben felvetett dilemma okait, hogy mi volt a múlt, és miért tartunk itt a jelenben.

Zománcművészet – technika és műfaj

A probléma forrása, hogy a zománc egy anyag, amelyet képes nyelvünkben metonímiaként használunk. Egyszerre értünk alatta egy technikát és egy műfajt is, amikor pedig a tárgyalkotás természetére utalunk, akkor ezt a két jelentésmezőt egyesítjük a zománcművészet kifejezésben. A magyar nyelv logikai struktúrájával tisztában kell lennünk a szó alkalmazása során, mert a különböző kontextusok eltérő jelentést követelnek meg. Ismét jelezni szeretném, hogy a zománc csak a magyar nyelvben szorul interpretációra, az indoeurópai nyelvek szláv, latin vagy germán ágait beszélők nem értik ezt a problematikát. Tehát ha definíciók szerint akarjuk kategorizálni a zománcot vagy a zománcművészetet, akkor erőfeszítést kell tennünk, hogy integráljuk a különböző jelentésmezőket egy fogalom alatt. Innentől kezdve a kérdés morális természetű: azt keressük, ami összeköt, vagy azt, ami elválaszt? Megítélésem szerint a helytelen válasz így hangzik: más, a helyes válasz pedig így: sokszínű.

Az első szöget akkor ütjük a koporsóba, ha azon kezdünk el lamentálni, hogy a zománc vajon képzőművészeti vagy iparművészeti kategória. Ugyanis a nyelv természetéből adódóan mindig van olyan interpretáció, amely kizárja a zománcot valamelyik kategória feltételrendszeréből. Ha az intézményi berendezkedés ezt a szemléletet követi, akkor technikák és műfajok kortárs megjelenési formája helyett már csak a művészettörténeti besorolás tartja életben a zománcot, és élő minőségét a múltban gyökerező tradíció őrzi meg. Nincs más alternatíva, mint előre menekülni, és az egyetemes művészet égisze alá vonni a technikát és műfajt egyesítő zománcművészetet. Elődeink ezzel adósok maradtak, ahogy sajnos mi is. A technika azonban mesterség és szaktudás, a műfaj pedig tartalom és forma függvénye. Ha továbbra is tartjuk magunkat a kizárólagosság nyelvi imperatívuszához, akkor belátható, hogy a zománc két szék közül a pad alá esik, mert míg az előbbi koordinátarendszer az iparművészet sajátja, addig az utóbbi reláció a képzőművészet egyedi vonása. Nem azt mondom, hogy a felelősség a művészeket vagy a szakembereket terheli, ugyanis a II. világháború utáni társadalmi és kulturális berendezkedés elsődlegesen járult hozzá ennek az osztályozásnak és felosztásnak a meggyökeresedéséhez.

„az elmúlt öt évben az alkotótelep nem nyitotta ki kapuit”

A Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely története

A nyolcvanas évek közepén a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely tehát hátrányból indult, mert a professzionális művészképzés nem integrálta a gyakorlatba a szükséges technikai apparátust. Az Iparművészeti Főiskolának és a Képzőművészeti Főiskolának is megvoltak a saját érvei, hogy margóra tegye a zománcot, ennek köszönhetően a műfaj sem tudott kanonizálódni a kortárs művészetben. Azonban Kecskeméten adottak voltak a szakmai feltételek, így a közös szellemiség egyesítette a különböző tárgyalkotó művészetből érkező hazai és nemzetközi képviselőket, valamint az úgynevezett amatőröket a zománc gyakorlati alkalmazásában. Évtizedek távlatából visszatekintve kijelenthetjük, hogy a Kátai Mihály által megfogalmazott „más” meghatározás valójában egy kényszerpályán mozgó műfajra vonatkozott, amelynek mindig másnak kellett lennie, hogy a technika egyáltalán fennmaradhasson.
Az alkotótelepek művészeti vezetői mindvégig egy olyan markáns értékrendet képviseltek, amely az anyagban megnyilvánuló szellemiség hatókörét kiterjesztette a Kecskeméten dolgozó zománcművészekre. Kátai Mihály iparművész, Turi Endre képzőművész, Gyergyádesz László népművelő és Pap Gábor művészettörténész szellemi irányítása alatt a művészi tradicionalizmus és az organikus kultúra termékenyítette meg az úgynevezett mainstream kortárs művészethez képest peremterületekre szorult tárgyalkotó műfajokat. A szellemiség és a kvalitás elválaszthatatlanul összekapcsolódott, amelynek megnyilvánulását a mai kiállítás válogatása és rendezése is tükrözi.

A kurátori koncepció annak a Hollósy Katalinnak a nevéhez fűződik, aki zománcművészként egy évtizeden keresztül szervezte a szimpóziumokat az alkotótelep bezárásáig. A kiállítás rendezésében a történeti kronológia és az eszmei irányvonalak szétválaszthatatlanul alkotnak egy mintázatot. Az alkotótelep több mint ezerhatszáz darabos gyűjteményének mintegy tíz százalékába nyerhetünk ma bepillantást, mert a tárgyak nagyobbik része bedobozolva és elraktározva várja, hogy a leltári számon kívül a köztudatba is besorolást nyerjen.
A kiállítótér bal oldali falszakaszán indul az alkotótelep első tíz évének története, amely Kátai Mihály művészeti vezetése alatt a zománckép megújításának az időszakát jelentette. A geometrikus absztrakciótól a folklorisztikus figuralitásig terjedő széles skálán hazai és többnyire az egykori Szovjetunió tagköztársaságainak művészei kísérletezhettek új technológiával és ősi tradíciókkal. Az első alkotótelep 1975. évi megszervezését követően a nyolcvanas évek derekán létrejött Zománcművészeti Alkotóműhely irányítását Turi Endre vállalta hosszú évekig, akinek köszönhetően a képábrázolásban gyökeret eresztett a középkor óta elfeledett zománcplasztika és a lírai kifejezésmód.

A mögöttem lévő fal ennek a korszaknak állít emléket kiemelkedő hazai és nemzetközi példákkal. Itt kell hangsúlyoznunk Pap Gábor művészettörténész elévülhetetlen érdemeit, aki a hetvenes évek közepétől több mint egy emberöltőn keresztül tanította az alkotótelepen dolgozó művészeket az organikus gondolkodás szemléletformáló erejére. Ha végigtekintenek a kiállítótér eddig említett egységeinek műalkotásain, akkor az esztétikán túlmutató létértelmezés olyan kinyilatkoztatás erejű olvasatait láthatják megelevenedni a zománcban, amelyet Pap Gábor nélkül a feledés homálya fenyegetett.

„olyan remekművek születtek, amelyek átírhatnák a jelenkor művészettörténetét”

Az alkotótelep és az Alkotóműhely félszáz éves kerettörténetét zárja egységbe a kiállítótér jobb oldali falszakasza. Gyergyádesz László intézményvezetőként, Hollósy Katalin pedig művészeti vezetőként tartotta életben az elődök által felszított lángot a zománc boszorkánykonyhájában, amely köré egyre inkább olyan nemzetközi alkotóművészek gyűltek, akik számára már nem Limoges jelentette a zománcművészet központját, hanem Kecskemét. Az elmúlt tizenöt évből említek példákat. A balti államokban és legfőképpen Oroszországban olyan művészek integrálták a zománcot a művészeti felsőoktatás vagy az akadémiai diszciplínák struktúrájába, akik a kecskeméti alkotótelepen pallérozódtak. Ezek a művészek ma sztárok hazájukban kiemelkedően prosperáló zománcművészeti praxissal, akik kérdőn tekintenek az alkotótelep zárt kapujának kulcslyukán keresztül, hogy kinek köszönhetnék meg az itt elsajátított technikát és szellemiséget. Tekintsenek végig a jobb oldali falszakaszon és a félkörívben húzódó posztamenseken! A lírai absztrakció korszerű valóságértelmezése és a metafizikai festészet tűzben edzett, fogalmilag megragadhatatlan formanyelve teremt új univerzumokat a síkban, míg a plasztikus formaképzésben megmutatkozó bravúros anyagmanipuláció az alkímia misztikus világát hozza el a látszat és virtuális valóságban megcsömörlött hétköznapokba.

A kortárs zománcművészet körül tapasztalható tétlenség állapota a korszerűség téves értelmezéséből fakad. Az anyagmegmunkálás költséges, a technika időigényes. A korszellem intenzíven ezek ellen dolgozik, mert értéket teremteni csak olyan befektetéssel lehet, amely erőfeszítést és áldozatokat kíván. A Kecskeméti Zománcművészeti Alkotóműhely és egykori alkotótelep ennek a szemléletnek a letéteményese. A zománc médiumában megtestesülő művészet nem az anyag vagy a műfaj függvénye, hanem az akcióé, hogy a létezés alapvető kérdéseire a materialista válaszok alternatíváját milyen hatásfokkal képes közvetíteni. A mai kiállítás alkalmat kínál arra, hogy a válaszok sokszínű palettájáról válogassunk, remélve, hogy a jövőben is lesz lehetőség az aktuális jelen görbe tükrét a zománc különleges fénytörésében szemlélni.

Elhangzott 2026. március 5-én, a kiállítás megnyitóján.

Keppel Márton
művészettörténész

Főcímkép:
Vdovkina, Valentina (RU): Halak; zománcozott vörösréz; 28,7×27,3 cm; Ltsz. 98.6.1.; 1998

A cikkben szereplő műtárgyfotókat a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely bocsátotta rendelkezésünkre.

Fotók:

1. Praszki Vitti (Petrov Vitalij) (RU): A népi kultúra szétesése (Narszpi); zománcozott vörösréz; 15×20 cm; Ltsz. 10.04.1.; 2010
2. Balanyi Károly: Emlékkép; zománcozott vörösréz; 40×50 cm; Ltsz. 02.14.1.; 2002
3. Vdovkin, Nikolay (RU): Az új orosz arisztokrácia; zománcozott vörösréz; 21,5×27,5 cm; Ltsz. 96.4.1.; 1996
4. Papp György: Legenda; zománcozott vörösréz; 37×25 cm; Ltsz. 85.6.1.; 1984
5. Rybakov, Nikolay (RU): Tibeti örömlányok; zománcozott vörösréz; 19×16 cm; Ltsz. 12.46.1.; 2012
6. Salgaonkar, Meghan (IN): Meghan sorozatok I.; zománcozott vörösréz; 35×25 cm; Ltsz. 14.17.1.; 2014
7. Mikhail Mantulin (RU): Kozmikus fantázia; zománcozott acéllemez, applikáció; 40×40 cm; Ltsz. 03.29.1.; 2003
8. Makhova, Larisa (RU): Vetélytárs; zománcozott vörösréz; 40×40 cm; Ltsz. 03.32.1.; 2003
9. Kátai Mihály: Alföldi látomások II.; zománcozott vörösréz; 20×20 cm; Ltsz. 84.35.2.; 1981
10. Seliscsev, Mihail (RU): Az én városom III.; zománcozott vörösréz; 14,3×17 cm; Ltsz. 2000.43.1.; 1998
11. Erokhova, Olga (RU): Tál; zománcozott vörösréz; Ø: 45 cm, m: 2,5 cm; Ltsz. 13.07.1.; 2013
12. Jonov, Bozsidar (BG): Tollkoszorús Krisztus; zománcozott vörösréz; 50×50 cm; Ltsz. 89.29.1.; 1986
13. Evdokimova, Elena (RU): Hal I.; zománcozott vörösréz; 50×32 cm; Ltsz. 18.08.1.; 2018
14. Egri András: Egy új kor hajnalán; zománcozott acéllemez; 40×30 cm; Ltsz.17.04.1.; 2017
15. Turi Endre: Halkacsa; zománcozott vörösréz, szobor; 40×23×16 cm; Ltsz. 97.22.1.; 1983
16. Tóth Pál: Mátyás arcmása; zománcozott vörösréz; Ø: 6 cm; Ltsz. 08.35.1.; 2008
17. Talascsuk, Alekszei (RU): Kozmosz I.; zománcozott vörösréz; 20×20 cm; Ltsz. 89.14.1.; 1986
18. Urbans, Indulis (LV): Szülőföldem a tengernél; zománcozott vörösréz; 60×70 cm; Ltsz. 86.25.1.; 1985

Kapcsolódó cikkek:

A fény születése

Vitaindító az ötvösművészet jövőjéről