Nem a mit? és hogyan? a kérdés, hanem a miért?
A XV. Ötvösművészeti Biennálé többrétű visszatekintésre ad okot. Egyfelől maguk a biennálék már visszatekintések az elmúlt két esztendőben született tárgyakra, amelyek egy seregszemlén adnak keresztmetszetet az adott műfaj és szakma aktuális állapotáról. Másfelől maguknak a biennáléknak a sorozata is egyfajta indikátorként jelzi a tárgykultúra komplex kontextusában az ötvösművészetnek nevezett fogalom fajsúlyát. A kerek évfordulók lehetőséget kínálnak arra, hogy megvizsgáljuk azt a viszonyrendszert, amely az ötvösművészet történetének elmúlt harminc éve és a tizenöt alkalommal megrendezett országos seregszemlék között kibontakozott.
Az ötvösművészet fogalma
A XV. Ötvösművészeti Biennálé határkő. Azok a folyamatok, amelyek évtizedekkel ezelőtt megkezdődtek, és bizonyos mintázatok alapján egyfajta rendezettséget mutattak, vagy legalábbis felismerhető progressziót helyeztek kilátásba, óhatatlanul megváltoztak. Az okok több eredőhöz nyúlnak vissza. Számos tanulmány, cikk, kiállítás, konferencia és legfőképpen az ötvösművészet címszó alatt felsorakozó alkotók személyes reprezentációja világított rá, hogy a fogalom jelentése kardinálisan átalakult. Azok a műfajok, szakágak és szakmák, amelyeknek képviselői az elmúlt évtizedekben halogatták önmaguk definiálását, azzal szembesültek, hogy a környezet és a közeg definiálta őket különböző szempontrendszerek mentén, ami olyan pluralitáshoz vezetett, amely ellehetetlenítette a kategorikus meghatározásokat. A fogalmak jelentése és definiálása nem kiegészítő filozófiai hobbitevékenység, amely a művészethez kapcsolódik, ugyanis egy műfaj keresztmetszetének tárgyi anyagát éppen ilyen definíciós mérce alapján ítéljük meg.
„az ötvösművészet képviselői nem definiálták önmagukat, ezért a környezet definiálta őket”
Arról van szó, hogy abba a halmazba, amelyet fogalomként az ötvösművészet vagy az iparművészet tárgykörével jelölünk, milyen lényegi tulajdonságok tartoznak bele, ami alapján egy demonstratív alkalmon, nevezetesen egy biennálé kapcsán, ezeket a tulajdonságokat felmutatjuk. Ha ki-ki más kritérium alapján határozza meg egy adott fogalom lényegi tulajdonságát, akkor egyéni ítélete szempontjának függvényében változik az, hogy mi illeszkedik abba a kategóriába. A XV. Ötvösművészeti Biennálé nem egy műfaj tárgyanyagának naprakész keresztmetszetét tárja elénk, hanem az ötvösművészet kategorizálatlan fogalmának aktuális helyzetéről nyújt látleletet.
Öndefiníció a kortárs művészetben
A kortárs művészet megjelenési formáinak szükségszerű önmagukat definiálni időről időre. Ugyanis, ha érvényt akarunk szerezni a kortárs jelzőnek, akkor a legfontosabb tulajdonságot, a jelenre irányuló reflexiót kell a meghatározás homlokterébe állítani, abból a szükségszerű okból kifolyólag, hogy a mindenkor aktuális jelen folyamatos változásban van.
Egy műfaj vagy szakma öndefiníciója két irányból eredhet. Egyfelől egy közösség tagjai jelenthetik ki, hogy melyek azok a lényegi tulajdonságok, amelyeknek a tevékenységük és a tevékenységük által létrehozott produktumok megfelelnek, így elégítve ki maradéktalanul a kategóriát. Másrészről a különböző alkotói gyakorlat által létrejövő egyes elemek azonos tulajdonságait jelölhetik ki, hogy így határozzanak meg egy halmazt, amelyre az adott fogalmat alkalmazzák. Mindkét módszer célravezető, de az ötvösművészet fogalmát illetően az elmúlt harminc évben ez a diskurzus egyre halkabbá vált.
Aktualitás és anakronizmus
A kijelentések csak bizonyos jelenségekre vagy megjelenési formákra irányultak, ami csak rövid távon bizonyult gyümölcsözőnek. Ugyanakkor a töredékességre vonatkozó abszolút kijelentések azt eredményezték hosszú távon, hogy az ötvösművészet fogalma kontextusonként eltérő jelentésben tűnt fel. Az idő paramétere veszett el a fogalomból, ugyanis aktuális önmeghatározás nélkül az ötven vagy száz évvel ezelőtt lényeges tulajdonságok kerültek az értékítélet kritériumai közé. Az anakronizmus jelenségével azért találkozunk, mert a fogalom lényegi tulajdonságát meghatározó környezet gyorsabban változik, mint ahogyan az emberi gondolkodás képes lenne azt adaptívan feldolgozni. Ezért jelen korunkban a generációk közötti különbségek és az eltérő nyelvi struktúrákat képviselők gondolkodása mögött meghúzódó kommunikációs nehézségek szükségszerűen fennállnak.
„az ötvösművészet fogalma anakronisztikussá vált”
Művészi intenció és kontextus
Ugyanakkor nem szükségszerű, hogy a kommunikáció és az ötvösművészet fogalmi változása töredékességhez vagy kiüresedett tartalmi bizonytalansághoz vezessen. A törvényszerű kulturális entrópia ellenszere az egységesség alapállásának megteremtésére irányuló szándékos törekvés. Ez a mozgatórugó már nem a vágyott egyetemesség és harmónia elérését mozdítja elő, mint a korábbi korokban, hanem az elkerülhetetlen rendezetlenség és részlegesség felszámolásának pusztán első lépése posztmodern korunkban. A művészi intenció tehát elsősorban nem az egyes tárgy létrehozására irányul, hanem a tárgyat befoglaló kontextus megteremtésére.
Kulturális entrópia: a XV. Ötvösművészeti Biennálé
Az ötvösművészet szakmai és műfaji képviselői között az elmúlt harminc évben a kontextus megteremtésének szándéka gyengült olyan mértékben, hogy a kulturális entrópia hatásai kerekedtek felül a tárgyalkotásra irányuló művészi szándékon. Ennek a folyamatnak nyilvánvaló látlelete a XV. Ötvösművészeti Biennálé. Cinikusan fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a posztmodern korszellem dekonstrukciós törekvései hibátlanul érvényesültek az ötvösművészet elmúlt három évtizedében, mert a generációk alatt végbemenő társadalmi, gazdasági és kulturális változások csak az individuális művészi intenció különböző megjelenési formáiban nyertek létjogosultságot. Az utóbbi időben a biennálék kiállítási tárgyai ráirányították a figyelmet, hogy a kollektív művészi intenciót háttérbe szorító sokszínűség és különbözőség felváltotta a tudatos szervezőelvet. Ez magas kvalitású és művészi színvonalú tárgyalkotást eredményezett, ugyanakkor fokozatosan hatályon kívül helyezte az ötvösművészet fogalmának egzakt és közmegegyezésen alapuló használatát.
Egzisztenciális kérdés az ötvösművészetben: miért?
Nem kétséges, hogy az elmúlt tizenöt biennálé során a változatosság és különbözőség demonstrálásának fokozódását tapasztalhattuk meg, ám ennek következményeként az ötvösművészet fogalmának kollektív képviselésére egyre kevesebb szándék irányult. Ennek objektív lenyomata, hogy a kiállításokon szereplő alkotói létszám nem reprezentálja a szakma és műfaj egészét. Ugyanakkor, ha ezt a kijelentést nem fogadjuk el igaznak, akkor azzal az ötvösművészet fogalmának létjogosultságát kérdőjelezzük meg.
„a tizenötödik ötvösbiennálé már nem reprezentálja az ötvösművészetet”
Tehát nem kérdéses a fogalmat meghatározó lényegi tulajdonságok különbözősége, ebben éppen az a konszenzus mutatkozik meg, hogy a szakma és a műfaj képviselői dialógusban állnak a mit? és hogyan? kérdésekre adható válaszok sokféleségével. Ellenben ami kérdésessé vált, az egzisztenciális természetű, és valami létezésének a miért? kérdésére válaszol. A posztmodern utáni kor legrelevánsabb kérdésfelvetése a műfaj képviselőinek, hogy nem a mit? és hogyan? kérdésekre adható válaszok különbözőségeire összpontosítanak, ahogyan tették ezt az elmúlt harminc évben, hanem minden dialógust a miért? egzisztenciális kérdés megválaszolásával kezdenek. A fogalmi kiüresedést csak úgy lehet elkerülni, ha a kommunikációs csatorna másik végén, nevezetesen a befogadó számára a miért? kérdésre adott bárminemű válasz fogalmazódik meg. Nem az egyén művészi intenciója által létrejövő tárgyalkotásban, mert az a mit? és hogyan? válaszaiban nyilvánul meg, hanem abban a kollektív szándékosságban, amelyben az ötvösművészet fogalmát tudatosan a miért? megválaszolásának az elsődleges igénye vezérli. Olyan korban élünk, amelyben egyenrangúnak tűnnek a miért?-ekre adott párhuzamos válaszok, olyannyira megköveteli a korszellem, hogy erre a harsány kérdésre bármilyen felelet érkezzen. Ha az ötvösművészet képviselői elmulasztják a fogalom létjogosultságát, vagyis a miért?-jét kollektív intencióval kifejezésre juttatni, akkor megszűnnek a fogalom reprezentánsai lenni, aminek következményeként az ötvösművészet kortárs jelentéstartalma üresedik ki, és a jól definiálható történelmi jelentésrétegek maradnak meg kizárólagos referenciának.
„az ötvösművészet kortárs jelentéstartalma kiüresedett”
Ezért kortárs ötvösművészetről csak akkor beszélhetünk, ha képviselői a szakma tulajdonságait reprodukálják az egyéni művészi intenciójuk által létrehozott tárgyakban, de akkor és csak akkor, ha tudatos szándék nyilvánul meg arra vonatkozóan, hogy az ötvösművészet fogalmi kontextusában legyenek érvényesek a tárgyalkotásra vonatkozó kijelentések.
A Biennálé és az ötvösművészeti tárgyak kapcsolata
A jelenségek vizsgálatának elméleti megalapozása azt a célt szolgálja, hogy a XV. Ötvösművészeti Biennáléval jelölt szókapcsolat és a Klebelsberg Kultúrkúriában 2025. szeptember 25. és október 19. között bemutatott tárgyak kapcsolatáról objektív értékítéletet alkothassunk. A biennálé címszó megkövetelné, hogy felismerhető tendenciákról és kategóriákról folytassunk dialógust, amelyeknek a referenciáit az egyes tárgyak képviselik. Ehhez azonban az szükséges, hogy az ötvösművészet által kijelölt értelmezési tartomány és a kiállított ötvösművészeti tárgyak aktuális mintakészlete a lehető legnagyobb mértékben lefedje egymást. A XV. Ötvösművészeti Biennálén megjelenő, alig harminc alkotótól származó tárgyválaszték nem tesz lehetővé ilyen analízist. Abban az esetben, ha a kiállítást reprezentáló tárgymennyiség alapján kategorikus kijelentéseket tennénk olyan specializációk között, mint ékszertervezés, fémművesség, kisplasztika, éremművészet vagy zománcművesség, olyan mértékű exkluzivitást fogadnánk el mércének a kiválasztás során, amellyel éppen az ötvösművészet fogalmának felszámolásához járulunk hozzá.
Képzőművészet és iparművészet fogalmi egysége
Ugyanakkor konzekvens tendenciaként értékelhetjük a korábbi biennálék mintájára, hogy minden kiállítási tárgy maradéktalanul kielégíti a műalkotás fogalmát. Ez a jelenség egy olyan műfaj esetében, amely megjelenési formáját tekintve egy szakma professzionális gyakorlásán alapul, ahhoz vezet, hogy a képzőművészet és az iparművészet fogalmi kategóriáit egy jelentéstartomány alatt egyesíti.
„a biennálén bemutatott minden tárgy közös jellemzője, hogy műalkotás”
Ezért mertem a tanulmány elején kijelenteni, hogy a XV. Ötvösművészeti Biennálé határkő, mert ez a definíciós problémákkal küzdő tárgyalkotó közösség harmincéves útkeresése során elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol egyetlen lényegi tulajdonság határozza meg a tevékenységük miért?-jét: a tárgyban mint médiumban manifesztálódó művészet inkluzivitása. A szakmai polémiák kizárólagossághoz vezettek, ami megindította a szakmát az önfelszámolás lejtőjén, ugyanakkor a műfaji korlátoktól mentes művészet időről időre képes volt olyan kontextust teremteni, amely a sokféleségnek nevezett kizárólagosságokat integrálta a kiállításokon. Az egyéni művészi kifejezésmód kézzelfogható tárgyiasulása a szakma keretrendszerén belül pedig az a jelenség, amelyre van már használatban lévő szavunk: ötvösművészet. Ezért kell tudatosan átmenteni ennek a szónak a használatát a jövőbe, hogy felruházhassuk azzal a jelentéssel, amely a képzőművészet és az iparművészet összeadásából származó egyenlet összegében ölt testet. Az ötvösművészeti biennálék története azt demonstrálta számunka, hogy az a tárgykultúra, amely a kiállításokon megmutatkozik, nem kizárólagosan iparművészet és nem kizárólagosan képzőművészet. Mindeddig úgy gondoltuk, hogy elégséges, ha egyik vagy másik kategóriának szerzünk érvényt a fogalom meghatározásában. Ha folytatódik ez a tendencia a szemléletmódunkban, akkor determinálható az ötvösművészeti biennálék sorozatának megszakadása, mert olyan mértékben zsugorodik össze a kritikus tömeg, hogy az már nem képes reakció kiváltására.
Az ötvösművészet fogalmának új jelentése
Az ötvösművészet új jelentését így kapjuk meg: a szakma bármilyen technikai vagy technológiai eljárásával létrehozott funkcionális tárgy az a médium, amelyet arra használ fel az alkotó, hogy azon keresztül kommunikálja művészi szándékát.
A kijelentés első fele az iparművészet elégséges tulajdonságát, míg a második fele a képzőművészet szükséges természetét állítja a feltételek együttes teljesülésének kritériumává. Az ötvösművészet képviselője pedig az, aki iparművészetet és képzőművészetet egyaránt művel szándékosan a tárgyalkotás során. Az ötvös, az ékszerész, a fémműves stb. nem ötvösművész, ha szakmáját a minőségi kritériumok alapján végzi, de nem helyezi a tárgyat a művészi kontextus kommunikációs közegébe. Vice versa. A szobrász, a dizájner, az éremkészítő stb. nem ötvösművész, ha a művészi intenció és narratíva kiemelkedő kvalitásban jelenik meg a tárgyban, de a szakmai kritériumok elégséges feltételei nem teljesülnek. Ebben a két kategóriában nem rossz iparosról vagy rossz művészről beszélünk, hanem csak annyit állítunk, hogy nem alkalmazható adekvát módon az ötvösművész kifejezés. Kortárs ötvösművésznek lenni tehát döntés eredménye. Ötvösművész nem lesz valakiből képzettsége vagy szervezeti tagsága alapján, hanem ötvösművésszé válni kell.
Ötvösművésznek lenni nem állapot, amely felruházza a fogalom reprezentánsát egy tárgyalkotó státusszal, hanem akció, amelyben a fogalom reprezentánsa ruházza fel a tárgyakat a műalkotás státuszával.
A XV. Ötvösművészeti Biennálén kiállított tárgyak számbavételekor tekintsünk el a szakmai és műfaji szempontok alapján elkülöníthető kategóriák keretrendszerétől. Helyette a művészi megnyilvánulás olyan sajátosságait helyezzük a figyelem homlokterébe, amelyek a kiállítóművészet kontextusában szereznek érvényt a tárgyak esztétikai tulajdonságainak.
Fémtárgyak, extrém kifejezésmódok
Az alkotók legfőbb törekvése, hogy a tárgyak anyag-szerűségére, de helytállóbb azt mondani, hogy anyag-szükségszerűségére a kifejezésmód extrém karakterével reflektálnak. Vagyis két szélsőérték közül választanak az egyéni stílus megfogalmazásában. Egyfelől líraisággal helyezkednek szembe a fém rigorózus természetével, másfelől konstruktivista módon utasítják el a fém kötött struktúráján kívül egyáltalán lehetséges kompozíciós formákat.
„fluid líraiság vagy kikristályosodott konstruktivizmus”
Mindkét megközelítés abból az alapvető művészi szándékból fakad, hogy az alkotó tudatában van a tárgy használatán túlmutató intézményesített keretrendszernek, amit a kiállítás – bizonyos értelemben – színpadi jellege teremt meg, ezért folyamodhatnak kézenfekvő módon a metaforikus kifejezésmódhoz. Az egyik azt mondja, hogy csak átvitt értelemben, a másik azt mondja, hogy csak konkrét értelemben lehet kommunikálni a választott anyag nyelvén. Mivel a kiállítók szubjektív művészi szándékukat érvényesítik a tárgyalkotásban, ezért átmenetek vagy kompromisszumok nincsenek, hanem a fémtárgy vagy a fluid líraiság vagy a kikristályosodott konstruktivizmus extrémitásával szólal meg.
Geometrikus absztrakció és formaképzés
Ebbe a második, de szűkebb csoportba tartozik Doncsev Antoni, Gombos István, Kálmán László, Kocsor Eszter Sára, Laczák Géza, Lenzsér-Mezei Kata, Nemes Attila, Oláh Sándor, Rózsa Béla, Serbakow Tibor és J. Szalay Edit, akik számára a geometrikus absztrakció jelenti a kiindulópontot a formaképzésben. Figyelemre méltó módon a fém megmunkálásának mértani szabályszerűsége nem az ipari formatervezés logikus paraméterei szerint jelenik meg a kiállítási tárgyaikban, hanem az alkotók abbéli szándéka szerint, hogy az összkép és a koncepció egy jól artikulált benyomást közvetítsen. A részletek alárendelődnek nem több, mint inkább egyetlen művészi kijelentés organikus egységének, amelynek elsődleges kapcsolódási felülete a befogadóval a megformálás szintjén érzelmi természetű, amit a lekerekített vagy sarkos megfogalmazás egyértelműsít. Ők is egyenes vonalat akarnak húzni, mint a formatervezők, de ragaszkodnak a szabadkézi vonalvezetés érzékeny gesztusához.
A tárgy kontextusa és a metaforák
A lírai kifejezésmódon megszólaló népesebb kiállítók csoportjának legfontosabb művészi szándéka, hogy a tárgyak egy narratívában nyerjék el értelmüket. A narratíva megteremtésének szükséges feltétele, hogy a tárgy kontextusa egy tudatos vagy tudatra irányuló jelrendszer dekódolásához segítse a befogadót.
„a narratíva és az interpretáció kontextusa”
Nem az érzelmi megragadáson van a hangsúly, hanem egy jelentésmező kialakításán, amelynek alapvető természete az értelmezhetőség. Az interpretációk különféle lehetőségei azért jelennek meg szükségszerűen lírai megfogalmazásban, mert az alkotók is tudatában vannak, hogy az általuk létrehozott tárgyak olyan médiumok, amelyek eredeti funkciójukat meghaladóan a szimbólumok nyelvén szólalnak meg. A metafora marad az egyetlen kifejezőeszköz a művész kezében, amellyel konkrétumok nélkül képes egy komplex történetet közvetíteni. A mű kvalitását pedig az alapján ítélhetjük meg, hogy a narratíva megjelenítési formája mennyire illeszkedik az anyagon végrehajtott szakmai beavatkozás megjelenési formájához.
Funkcionális médium és címadás
Az absztrakció ebben az esetben is lehet nonfiguratív, de figyeljük meg, hogy a művész ilyenkor a címadás képzőművészeti konvenciójához nyúl vissza mintegy az interpretáció kontextusának a keretrendszerét felállítva. Gera Noémi Lángoló lázadás című gyűrűje, Glatz Marietta „Ki viszi át a szerelmet?” című faliképe, B. Horváth Brigitta Merkúr című csészéje, Király Fanni Szilvaág című brossa, Laskóy Andrea Belső óceán című nyaklánca, M. Tóth Krisztina Adok-kapok című nyakéke és Sor Júlia Omlás című installációja olyan narratívát kínálnak fel a funkcionális médium értelmezéséhez, amely az ötvösművészet hagyományos tárgykultúráját sohasem jellemezte a kiállítóművészeti státusz megjelenése előtt. Így válik a kortárs ötvösművészet a művészi szándék tudatos akciójává. A minőség kézzelfogható kritériuma, hogy a tárgyalkotás szakmai feltételeit időben megelőző kontextus megteremtéséhez az alkotó megfelelő formát válasszon, hogy az anyagban már szimultán jelenjen meg a jel és a jel leképezésének kapcsolata. Ha úgy érezzük, hogy a cím és a látvány között nincs meg ez a logikai kapocs, akkor vagy a címválasztás volt ad hoc jellegű, ami megfoszt az összefüggések rendszerétől, vagy a műalkotás nélkülözi a tartalom és forma koherenciáját, ami hatástalanítja a metaforikus értelmezés lehetőségét.
Tradicionális funkció és képzőművészeti tárgyalkotás
A nonfiguratív vizuális megjelenítést azonban a cím értelmező előismerete nélkül is több alkotó választja, ám csak abban az esetben, amikor a tárgy külalakjában nem akarnak egyéni narratívát felkínálni a befogadónak, hanem a tradicionális funkciót értelmezik újra a szakmai konvenciók és a képzőművészeti tárgyalkotás egyesítésével. Az ötvösművészet hagyományos formaképzésének normáiról kezdeményeznek párbeszédet, vagyis a narratíva a múlt és jelen dialógusában születik meg. Abaffy Klára, Bodnárné László Katalin, Fürjes Dóra és Veres Éva nyakékei, Hajdu László karkötője, Rékasy Bálint ajtófogantyúja, Zidarics Ilona karkötője az absztrakt tárgyat úgy kapcsolja össze a konkrét funkcióval, hogy a végeredmény új minősége immár a műalkotás fogalmát testesíti meg.
Nemcsak a műfajnak van hosszú múltra visszatekintő tradíciója, de a biennálék évtizedes hagyományában is kibontakozott egy tendencia, amely a figurális ábrázolás tartós dominanciáját tükrözi.
„figurativitás és plasztikus formaképzés”
A XV. Ötvösművészeti Biennálé kiállítóinak több mint egyharmada folytatta ezt a gyakorlatot. Nem a korszellemben gyökerező igény játszik szerepet a naturalista ábrázolás túlsúlyában, ami a konceptualizmus térnyerése óta reakcióra kényszeríti a tárgyalkotó művészeket, hanem annak a hazai jelenségnek a dilemmája, ami a plasztikát övezi.
A plasztika fogalma: ötvösművészet és szobrászat
Valójában a plasztikus formaképzés tárgyi eredményeit nem érinti ez a problematika, annál inkább a plasztika fogalmának a használatát. Nyilvánvalóan nonszensz az a kategorizálás, amely méret alapján a kisplasztikát az ötvösművészet tárgykörébe rendeli, ugyanakkor egy bizonyos kiterjedési tartomány fölött a szobrászat fogalmába integrálja. Bármennyire is értelmetlen ez a gyakorlat, hosszú múltra tekint vissza, amelynek az lett a következménye, hogy az ötvösművészet képviselői idegenkedtek a szobrászat kortárs eredményeit és szemléletmódját beépíteni a plasztikus tárgyalkotásba. A figuratív és ábrázoláson alapuló kortárs ötvösművészeti megközelítés oka tehát nem a tradíció megőrzésének aggódó szándékából származik, hanem abból a definíciós kétértelműségből, ami különböző elvárások mentén skatulyázta be az ötvösművészek hozzáállását a plasztikus tárgyalkotó művészethez. A figuratív művészetnek volt hazai tradíciója, ezért fordult számos alkotó ennek a kifejezésformának a műveléséhez. Differenciálódás a mit? és a hogyan? kérdésre adható válaszokban nyilvánult meg, ezért fordultak egyesek a szimbolikus tartalmak ábrázolásához, míg mások a konkrét téma által meghatározott narratívát igyekeztek a fém anyagában hűen kifejezésre juttatni.
Figurális ábrázolás és naturalizmus
A jelképekből építkező figurális ábrázolás hagyományát követi Bajcsi-Nagy Balázs, Balázs Marianna, Kerezsi Gyöngyi, B. Laborcz Flóra és Tóth Zoltán műalkotása a kiállítási tárgyak között, míg Bohus Áron, Kertész Géza, Kótai József, Molnár Éva, Ötvös Nagy Ferenc, Ifjú Palkó József, ifj. Szlávics László és Zsin Judit tárgyai a naturalizmus megjelenési formáival reflektálnak a narratíva jól körvonalazható kontextusára. A kézműves iparművészet szakmai kritériumai válnak az esztétikai értékítélet mércéjévé, amikor a befogadó véleményt alkot a kisplasztika minőségéről.
„a művészeti intézményesülés a legfontosabb kritérium jelen pillanatban”
A XV. Ötvösművészeti Biennálé számos tanulságot rejt, de jóval több változás ígéretét hordozza. Ha az ötvösművészet képviselői hosszú távon képzelik el a műfaj és szakma jövőjét, akkor nem hagyhatják figyelmen kívül a 21. század bizonyos értelemben legfontosabb kulturális kritériumrendszerét, a művészeti intézményesülés szükségszerű alapfeltételét. A láthatóság a társadalomban és a hatásgyakorlás a környezetkultúrában meghaladta az egyéni erőkifejtés kapacitását, ezért az érdekérvényesítés közösségi hálózatai váltak a művészeti formák túlélésének és virágzásának zálogává. Ennek belátása mentén kell az ötvösművészeknek közösségként tekinteniük önmagukra és a tevékenységüket meghatározó közös fogalom használatára.
Keppel Márton
művészettörténész
