Tizenötödik biennálé – Harminc év tapasztalatai
Az ötvösség ősi mesterségének – a szakmai szervezeteknél nyilvántartott – kb. százötven 21. századi magyar képviselője közül kevesebb, mint egyötödük döntött úgy, hogy 2025-ben részt vesz a tizenötödik alkalommal megrendezett és harminc évvel ezelőtt útjára indított Ötvösművészeti Biennálén. A látványosan kevés résztvevő és a korábbi rendezések körüli tapasztalatok a kiállítási bemutatkozást vállalókat is visszatekintésre, számvetésre késztetik az évforduló kapcsán. Ezt az igényüket a tárlat katalógusához tanulmányírásra felkért művészettörténészek között felém is határozottan megfogalmazták. A XV. Bienálé megnyitása után is fontosabbnak tartom vizsgálni az esemény kialakulását, történetét és jelenlegi szerepét, mint a kiállító művészek alkotásainak méltatását, mert ez elterelhetné a figyelmet arról a válságról, amely a szakma biennálészerű közösségi megmutatkozásában egyértelműen érzékelhető.
Katona Katalin – kapu múlt és jövő között
Számvetésre késztet a tárlat rendezésének az a sajátossága is, hogy a kiállítóterem bejáratát nemcsak annak építészeti kialakítása jelzi, hanem Katona Katalin itt elhelyezett alkotása is szimbolikus többletjelentéssel ruházza föl. Azt az érzést kelti a belépőben, hogy az ötvösművészeti biennálék múltja és jövője közötti kapun, illetve annak oszlopai között léphet át. Innen tekinthet vissza a harminc évvel korábbi múltba, amikor a honfoglalás ezredik és az államalapítás ezerszázadik évfordulóján a magyar ötvösművészek szükségesnek érezték, hogy közösségi megmutatkozásaiknak új, rendszeresen ismétlődő formát teremtsenek. Ezt találták alkalmasnak arra, hogy szakmai örökségüket méltón megőrizzék a korabeli társadalmi viszonyok között.
„látványosan kevés résztvevő”
1996-ban, a rendszerváltozás utáni nagy horderejű események idején a két legjelentősebb országos szakmai szervezetben, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületében, valamint a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségében Kótai József átadta az ötvösművész-szakosztály vezetésének feladatait Katona Katalinnak. Ez a személyi változás a két művészgeneráció közötti staféta átadását is jelentette.
Borsos Miklós és az első ötvösművész-nemzedék: Kótai József
Kótai József ahhoz – a II. világháború utáni – első ötvösművész-nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai az Iparművészeti Főiskolán 1949–1960 között, a Borsos Miklós szobrászművész vezette Fémműves Tanszék felsőfokú képzésén vettek részt. Közülük került ki a tanszék későbbi vezetője, Engelsz József, aki az 1980-as évek közepéig a Borsos teremtette hagyományokat folytatva oktatott: a szakma mesterségbeli ismereteinek átadása mellett komoly hangsúlyt fektetett a hallgatók plasztikai szemléletének fejlesztésére, a tárgyak funkciójának és valóságértelmező szándékának egymáshoz kapcsolására, a különböző ipar- és képzőművészeti területek kölcsönhatásának egységes szemléletére. Folytatta a Borsos-iskolának azt a hagyományát is, hogy az egyéni alkotói utak közösséggé formálásának szükségességére nevelje hallgatóit.
A tömegkultúra nyomása alatt
Engelsz József növendéke volt – az 1945 utáni második ötvösművész-generációhoz tartozó – Katona Katalin, aki tanárainak és kollégáinak nemzedékével együtt hiányként élte meg az 1990-es évek közepén, hogy két évtized óta nem került sor semmilyen szakmai közösségi bemutatkozásukra. Az ötvösművészeket nyomasztotta az 1950–1990 közötti időszak politikai elvárása is, hogy a tömegkultúra igényeihez igazodva kellett alkotniuk, holott évszázadokon át nem szolgáltak ki tömegigényeket. Az ősi hagyományokkal szembenállónak mutatkozott a felsőfokú iparművészképzés 1983-ban megvalósult átalakítása is, amely Gergely István rektor és Péter Vladimir fémműves vezetőtanár nevéhez fűződött, szem előtt tartva a sokszorosíthatóság mindent felülíró igényét.
Beszűkült ötvösművészeti mozgástér
Az ötvösművészeti lehetőségeket korlátozta, hogy a szocialista hiánygazdaságban egyre kevesebb volt az állami építészeti beruházás, így az a gyakorlat sem érvényesülhetett, hogy a beruházás költségének kétezrelékéből az épülethez kapcsolódó műalkotás születhessen. Noha a rendszerváltás után az állami megbízások helyét átvették a banki, az egyházi, a vállalkozói és a civil szférából érkező megbízások, ez a változás a munkaelosztás állami rendszerét is felborította, és a szabadpiaci versenynek szerzett érvényt. Az ötvösművészek alkotói tevékenységének gyakorlását, társadalmi szerepvállalását ellehetetlenítette az ékszerkészítést korlátozó Állami Pénzverő, valamint az Óra- és Ékszer Vállalat monopol helyzete, a használati- és dísztárgyak forgalmazásában pedig akadályokat jelentett a Képcsarnok, illetve az Iparművészeti Vállalat működésében bekövetkezett jogi és gazdasági változások.
Az első ötvösművészeti biennálék
Katona Katalin ötvösszakosztály-vezetői tevékenységének első látványos megnyilvánulása volt az I. Ötvösművészeti Biennálé megszervezése, amelynek – és még négy másik tárlatnak – 2004-ig a ráckevei Savoyai-kastély, majd 2007-től a Budapest II. kerületi Klebelsberg Kultúrkúria adott otthont. Az alkotóművész arra is vállalkozott, hogy kurátorként irányítsa a biennálék előkészítését és megvalósítását.
Szakmai meggyőződése szerint a biennálékon való részvétel lehetőségéről a MAOE és az MKISZ tagjait értesítette a szervezetek papír alapú és elektronikus fórumain – közülük bárki jelentkezhetett a tárlatra. A kiállítók ennélfogva az 1945 után képzett ötvösök első és második generációjából kerültek ki, vagyis a Borsos-iskola növendékei, illetve a később általuk tanított hallgatók közül. Észrevétlenül ugyan, de a meghívás mégsem szólt a biennálékra a Fiatal Iparművészek Stúdiója tagjai számára, mert az ő fórumaikon nem került meghirdetésre ez a lehetőség. Ezek az alkotók, az úgynevezett harmadik vagy későbbi generációk ötvösei már a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Péter Vladimir által vezetett stúdiójában szerezték képzettségüket. A generációk közötti ebből adódó ellentét, illetve szakadás végigkísérte a biennálék eddigi történetét.
Katona Katalin a hivatalos értesítéssel megszólított kollégák nagy részének felkérését – személyes kapcsolatfelvétellel – szóban is megerősítette. Hangsúlyozta a biennálén való részvételük fontosságát, és új művek készítésére inspirálta őket. Ennek eredményeként a szakmai szervezetekben számlálható kb. százötven ötvösművész egyharmada vett részt a kétévenként megrendezett kiállításokon. A tárlatok sokszínűséget tükröztek: a fém kézműves vagy ipari technikával, lézer vagy informatikai eljárások által megmunkált változataival egyaránt lehetett találkozni a kiállított művek között. Emiatt egy idő után okafogyottnak tűnt a modern technikai megoldásokat is alkalmazó, a tárgytervezés új lehetőségeit is alkalmazó fiatalabb generációktól való elzárkózás.
„a kiállítások megrendezése elemző szakmai magatartást kíván”
Tematikus tárlatok és szakmai szervezetek
A kiállító művészek új alkotásainak hiányát, valamint az ötvöstárgyak gyakorlati és valóságértelmező funkciója közötti diszharmóniát tapasztalva Katona Katalin tematikus tárlatokként szervezte meg a biennálékat 2000-től. A kiállítók egymásmellettiségének szakmai egységgé alakítására az értékelés eszközét is igyekezett felhasználni. Sok energiát fektetett abba, hogy különböző szakmai szervezeteket (MAOE, MKISZ, MMA) és az érintett önkormányzatokat (Ráckeve Város Önkormányzata, Budapest Főváros II. Kerületi Önkormányzata) megnyerje díjadományozónak. A szervezetek elismerései mellett maga Kótai József ötvösművész is megalapította a Szent Eligius-díjat. A kitüntetések odaítélésére a kurátor zsűrit hívott össze. Noha javaslataikról mindig készült írásos összegzés, ezek hivatali dokumentumok maradtak, és nem váltak alapjává szakmai konzultációnak.
Ötvösművészeti katalógusok, minőségi műtárgyfotók
Katona Katalin következetesen törekedett arra is, hogy a tárlatok anyagát katalógusokban dokumentálja. Ezek kivitelezését 2000-től a Co-Libri Stúdióval valósította meg, amely biztosította a minőségi műtárgyfotókat és a kiadvány igényes grafikai arculatát. A bevezető esszék azonban nem tudtak érdemben reflektálni a kiállításon feltáruló ötvösművészeti összképre, hiszen a katalógusoknak meg kellett jelenniük a megnyitókra.
Demokratikus részvétel és szakmai válogatás
A kezdetektől tapasztalható volt, hogy a részvétel lehetőségét minden alkotónak demokratikusan biztosító kiállítások nem teremtenek automatikusan szellemi közösséget, és nem alkalmasak egy mesterség társadalmi megjelenésével kapcsolatos célok elérésére. Ezért Katona Katalin 2003-tól – a biennálék mellett – folyamatosan szervezett olyan ötvösművészeti kiállításokat itthon és külföldön is, amelyek jelezték a demokratikus szellemiségtől való elszakadás szándékát. Némelyek ezek közül a Kortárs ötvösművészet címet viselték, de nem a teljesség bemutatására törekedtek, hanem egy bizonyos szempont szerinti válogatásra, míg mások valamilyen szakmai jelenség reprezentálását tűzték ki célul. E kiállítások megrendezése erőteljes elemző, értelmező szakmai magatartást kívánt. Az ötvös szakosztály vezetőjében meg is érlelték a szakma belső folyamatainak feltáró, önelemző igényét. Az ezzel kapcsolatos projektek megvalósításában tudatosan támaszkodott a művészettörténészekkel való együtt gondolkodás hagyományára, amelynek kiemelkedő példáját jelentette Koczogh Ákos tevékenysége az 1960–1990 közötti évtizedekben.
Katona Katalin szellemi öröksége
Katona Katalin kezdeményezte és szakmailag koordinálta a II. világháború után felsőfokú képzésben részesült első ötvösművész-generáció életművének művészettörténeti kutatáson alapuló feltárását is, ennek eredményeit összegző tárlatok megrendezését és katalógusok kiadását. A tematikus vizsgálódások, értelmezések, elemzések céljából szervezett szakmai események között kiemelkedő jelentőségűek azok a szimpóziumok, konferenciák, amelyek – művészettörténészek, illetve társművészek bevonásával – foglalkoztak az ötvösművészet jelenkori társadalmi szerepvállalásának lehetőségeivel.
Szellemi örökségének kiemelkedő részét jelenti az a kurátori munka, amellyel igyekezett lehetőségeket teremteni ötvösművész kollégái szakmai közösségi megnyilatkozásaira. Az örökség megvalósult értékeinek és hátrahagyott feladatainak reális felmérése és az ezek nyomán meghatározott stratégia biztosíthatja a XV. Ötvösművészeti Biennálén megjelent és attól távol maradt alkotók szakmai közösségének jövőbeni erejét.
Bakonyvári M. Ágnes
művészettörténész
Főcím kép:
Felsmann Tamás: a XV. Ötvösművészeti Biennálé borító részlete; prégelt címlap, 21×29,7 cm; 2025 (Forrás: Felsmann Tamás)
Fotók:
- Kótai József: A Jordánnál; ezüst, vörösréz, acél; 19×19 cm; 1982–2025 (Fotó: Lénárt Attila)
- Balázs Marianna: Bross; ezüst (925‰), gyöngyház, acéltű; Ø: 4,2 cm; 2025 (Fotó: Lénárt Attila)
- Fürjes Dóra: Szárnyakon; ezüst és labradorit, gépi ezüst kígyólánc; 53×50×10 cm; 2025 (Fotó: Lénárt Attila)
- Király Fanni: Szilvaág – bross; ezüst, pergamen, karneol, éger, bambusz; 16×6×3 cm; 2024 (Fotó: Király Fanni)
- Kocsor Eszter Sára: Fekete tükör gyűrű; fekete PVD (vacuum plazma), bevonatolt és sima rozsdamentes acél, világoskék topáz; 43×44×34 cm; 2024 (Fotó: Lénárt Attila)
- Laskóy Andrea: Őrző idő – gyűrű; sárgaréz, korall, türkiz, műgyanta; 4,5×3,9×0,5 cm; 2019 (Fotó: Lénárt Attila)
- Kertész Géza: Díszkancsó; vörösréz, bronz; 142×15 cm; 2025 (Fotó: Lénárt Attila)
- Doncsev Antoni: Gyalogkakukk; vas; 46×44×29 cm; 2025 (Fotó: Lénárt Attila)
- Gombos István: Bezártság; polírozott krómacél, salak; 21×50 cm; 2021 (Fotó: Lénárt Attila)
- ifj. Szlávics László: Hommage à Salvador Dalí – nyakék; juharfa, aranyozott bronz, cirkon; 128×58 cm; morganit gyöngysor: 65 cm; 2025 (Fotó: Lénárt Attila)
- M. Tóth Krisztina: Adok-kapok – nyakék; kapokfa termés, színezett kókuszhéj és trópusi termés, mázas kerámiagyöngy, vörösréz, vas, bronz, zsinór, bőrszíj; 25×30 cm; 2025 (Fotó: Lénárt Attila)
- Kálmán László: Gömbjáték; rozsdamentes acél, alumíniumlemez; 62×50×40 cm; 2025 (Fotó: Kálmán László)
- B. Laborcz Flóra: Csipkefelhők I.; bronz; 39×21×20 cm; 2019 (Fotó: Lénárt Attila)
- Serbakow Tibor: Edénysorozat I. / Az ellenállás kelyhe – No de Igen; vörösréz, bronz, belső aranyozás; 19,5×21,5 cm; 2025 (Fotó: Lénárt Attila)
- Ifjú Palkó József: Borbála; bronz, festett fa keramitlapon; m: 23 cm; 2025 (Fotó: Lénárt Attila)
