Az avantgárd textilművészet férfi képviselőinek (1968–1985) kiállítása 2026. május 7. és szeptember 20. között a Szombathelyi Képtárban
A kortárs magyar textilművészet történetírásában rögzült kánon szerint az 1968-as esztendő tekintendő a műfaji megújulás origójának. Ebben az évben rendezték meg az Ernst Múzeumban a Textil falikép ’68 című kiállítást, amely alapjaiban rendítette meg a gobelin hagyományos, dekoratív szemléletét. Bár a szakma és a közvélemény ma már elsősorban női dominanciájú területként kezeli a textilművészetet, érdemes rávilágítani arra, hogy a hatvanas évek végétől induló, úgynevezett „új textil” mozgalom élvonalában olyan férfi alkotók is álltak, akik radikális anyagkísérleteikkel és konceptuális megközelítésükkel átírták a műfaj határait.
A folyamat betetőzése az 1970-ben, a szombathelyi Savaria Múzeumban életre hívott I. Fal- és Tértextil Biennálé volt. Ez az esemény nem csupán egy seregszemle volt a sok közül, hanem egy olyan szellemi műhely kezdete, amely nemzetközi színtérre, többek között a lausanne-i kárpitbiennálék nívójára emelte a magyar textilt. Ekkor vált világossá, hogy a textil többé nem csupán falat díszítő iparművészeti objektum, hanem autonóm képzőművészeti médium, amely képes a tér meghódítására és filozófiai kérdések megfogalmazására.
Vas megye és a Savaria Múzeum vezetőségének, valamint a biennálé alapító tagjainak kezdeményezése és együttműködése tette lehetővé, hogy Szombathely összeforrjon a textilművészeti seregszemlékkel. A textilbiennálék kezdetén, a hetvenes évek nagy generációjában több kiváló férfi művész is alkotott ebben a műfajban. Elsősorban azok a mesterek, akik alapító tagjai is voltak ennek a kezdeményezésnek – mint Attalai Gábor, Buzás Árpád és Pécsi László –, de ide sorolhatjuk a textiliparban tervezőként is aktív John Ágostont és Kovács Pétert, valamint a biennálék visszatérő résztvevőit: Oláh Tamást, Polgár Csabát és Tóth Sándort is.
A hetvenes évek „forrongó” időszakában a férfi alkotók egyfajta technológiai és strukturális fegyelmet hoztak a textil műfajába, gyakran ipari anyagokat vagy építészeti logikát emelve a művészet szintjére. A kiállítás gerincét az említett férfi művészek öt-öt munkája adja (fal- és tértextilek, valamint miniatűrök), melyek egyszerre láttatják egyéni karakterüket és alkotóművészetük kapcsolódási pontjait.
„radikális formaalkotás gyapjúval, fonalakkal és térrel”
Attalai Gábor a magyar konceptuális művészet és a „fiber art” egyik legmeghatározóbb alakja volt. Míg a hagyományos textilművészet a szövés sűrűségében keresett válaszokat, Attalai a filc lágyságát és nehézkedését használta fel. Légies tértextiljei és feszült „strip roll”-jai (tekercselt filccsíkjai) nem dekorációk, hanem a gravitáció, az idő és az anyag belső feszültségének lenyomatai. Munkássága a Kör csoport tagjaként alapjaiban kérdőjelezte meg a textil kézműves jellegét.
Strukturális alapokon nyugodott Buzás Árpád művészete is. Ő a síkkötés technológiáját emelte ki eredeti funkciójából, hogy geometrikus, háromdimenziós alakzatokat hozzon létre. Buzásnál a kötött anyag nem ruházati elem, hanem matematikai pontossággal megtervezett raszter, amely a fény és árnyék játékával válik plasztikává.
Pécsi László, a korszak másik meghatározó alakja a Latex Stúdió tagjaként a halászhálók szerkezetéből inspirálódva hozott létre rácsos, áttetsző struktúrákat. Nála a „negatív forma”, a hiány és a lyuk ugyanolyan fontos kompozíciós elem volt, mint maga a fonal. Ezzel a textil áttetszőségét és téralakító erejét hangsúlyozta, eltávolodva a súlyos, zárt falfelületektől.
A tradicionálisabb formákhoz való visszanyúlás is kapott egyfajta maszkulin, monumentális értelmezést. Tóth Sándor az oszlop motívumát választotta központi elemnek, amelyet változatos anyaghasználattal (gyapjú, juta, spárga) fogalmazott újra, a textilben rejlő archaikus erőt hangsúlyozva.
Polgár Csaba munkássága megkerülhetetlen a technológiai újítások terén: meghonosította a magyar textilművészetben a fénynyomatot és a fotóalapú eljárásokat. Az általa felfedezett „laufer” technika (a textil nyomtatása során keletkező véletlenszerű mintázatok tudatos használata) hidat képezett a grafika és a textil között, a véletlen és a sorozatszerűség modernista elvére építve.
Ezzel szemben Oláh Tamás a gobelin klasszikus médiumát használta fel arra, hogy a pop-art vizuális világát és a kor társadalmi kérdéseit transzponálja a szövött felületre. John Ágoston és Kovács Péter pedig a hagyományos szövési technikák keretein belül maradva teremtettek meg modern, olykor szürrealisztikus vagy geometrikus narratívákat, bizonyítva a kárpitművészet örökérvényűségét.
A magyar textilművészet nemzetközi áttörésében kulcsszerepet játszott a Velemi Textilművészeti Alkotóműhely (1975–1983). Ez a Vas megyei kisfalu vált az avantgárd kísérletezés központjává, ahol a művészek mentesültek a megrendelői elvárások alól: nem „tárgyak”, hanem „helyzetek” és „akciók” születtek. A férfi alkotók itt teljesedhettek ki igazán: a textil installációként, land art-elemként vagy éppen politikai állásfoglalásként öltött testet.
Az említett férfi alkotók kortárs textilművészetre gyakorolt hatását a kiállítás másik egységében követhetjük nyomon. A tértextil kategóriát Ardai Ildikó, Fóris Katalin, Kneisz Eszter és Makkai Márta háromdimenziós munkái szemléltetik, a síkkötéssel készült műveket Droppa Judit alkotásai illusztrálják. A szabadvásznas festészetet Söptei Eszter és T. Doromby Mária munkái mutatják be, míg a hagyományos technikák megújulását Nagy Judit, Hauser Beáta, Kiss Katalin, Málik Irén, Pasqualetti Eleonóra és Nyerges Éva textilművészek művein keresztül ismerhetjük meg, akik új tartalommal töltötték meg a falikárpit klasszikus fogalmát. Bár az utókor emlékezete a textilt gyakran a „lágy”, nőies műnemek közé sorolja, az 1970-es évek magyar sikerei elképzelhetetlenek lettek volna ezen férfi pionírok nélkül.
A szerző ezúton mond köszönetet a szerkesztőségnek a kézirat véglegesítése során nyújtott értékes szakmai észrevételekért és a szöveggondozásért.
Cebula Anna
művészettörténész
Főcímkép:
Kovács Péter: Fehér variációk I.; vegyes technika; gyapjú; 80×86 cm; Ltsz. I.2025.2.1.; 1986 (A műtárgyfotó forrása és a tárgy tulajdonosa: Savaria Múzeum – Szombathelyi Képtár)
