Családi heraldika a 19. századi magyar porcelán- és kőedénygyártásban
Aki porcelánra vagy kőedényre festeti meg családi címerét, joggal bízhat abban, hogy az ábrázolás évszázadokig fennmarad fakulás nélkül, legalábbis konszolidált körülmények között. Amennyiben nem egy falra akasztható tálról, tányérról vagy más dísztárgyról van szó, hanem egy mindennapi használatban lévő étkészletről, akkor is bízhatunk a festés károsodás nélküli fennmaradásában, hiszen az értékesebb díszítéseket – és a címer természetesen ilyen – minden esetben olyan helyre festették, hogy az étellel vagy evőeszközzel lehetőleg ne érintkezhessen.
I. Ferenc József
Számos szép példát találhatunk ilyen címerekre, vagy esetenként a címert helyettesítő – mai kifejezéssel élve – logókra. Ezek közül talán a legismertebb az a háromféle étkészlet, amelynek minden darabján feltűnik I. Ferenc József monogramja (IFJ) és felette a Szent Korona. Az arany babérleveles peremű volt a legelegánsabb, a középosztálybeli vendégek számára készült a komplexebb (a herendi úgynevezett Waldstein), purpur színű minta, míg a személyzetnek az egyszerű, bordó peremes készlet.
Képünkön egy purpur mintás ragus tál látható. A purpur német jövevényszó, jelentése lila, bíbor. A Magyar Állam a kiegyezés után vásárolta meg a gödöllői Grassalkovich-kastélyt a királyi család számára. Valószínűleg ennek berendezéséhez rendelték meg 1871-ben Herendről az asztali készletet. A pótlásokat 1900 után a budapesti Hüttl-gyár készítette.
Esterházy család
Az Esterházy család birodalmi hercegi címere rendkívül összetett, csak nagyobb méretben ábrázolható, ezért arra alkalmatlan volt, hogy étkészletre fessék (lásd Magyar Iparművészet 2025/2., 36. o.). Így kerülhetett azok peremére vagy külső felületére egy Esterházy-logó, azaz egy kalligrafikus, írott, nagy E betű, felette zárt hercegi koronával.
A képen levő csésze Hüttl Tivadar porcelángyárában készült. Természetesen a királyi és az Esterházy asztali készletek tartalmaztak ezüst- és üvegtárgyakat is, melyekre a logók gravírozással kerültek rá.
Széchenyi család
A Széchenyi család rendelte a képen látható tányért Fischer Ignác kőedény- és porcelángyárából, mely egy hatszemélyes süteményes készlet egyik darabja. A tányérok kézírással jelzettek.
Fischer Ignác 1840-ben született Tata-Tóvárosban, Fischer Mózes Áron kőedénygyáros második fiaként. Míg bátyja (Károly) a tatai gyárat örökölte és vezette tovább, ő saját, Tatán és Herenden szerzett szakmai tapasztalatait követően 1867-ben Budapesten alapított porcelánfestő műhelyt. Eleinte különböző gyáraktól vásárolt porcelán fehérárura festettek; ebben az időszakban készülhetett ez a Széchenyi család címerével díszített készlet is. Munkáival komoly sikereket ért el, főleg japán, kínai és más keleti motívumokat festve. 1877-től kezdett el kőedényt, akkori szóhasználattal majolikát gyártani. Részben ennek következményeként a nyolcvanas évekre már kétszáznál is több alkalmazottja volt. Ekkorra termékeinek döntő többségét exportálták, amely a teret hódító magyaros motívumoknak is köszönhető. A céget végül 1895-ben felszámolták, a Dob utca 63. alatti telephelyét a pécsi Zsolnay-gyár vásárolta meg berendezéseivel, a mintákkal és a technológiai leírásokkal együtt.
Ivanchfalvi Dombay család
Kevésbé ismert nemes családok is készíttettek címeres tárgyakat – ezek közé tartozik például az Ivanchfalvi Dombay család címeres tálja. Dombay János 1506-ban II. Ulászló királytól – főleg Jajcza váránál a törökök elleni hadi érdemeiért – nyerte el nemeslevelét. Ennek megfelelően a címer pajzsrészén azt a jelenetet látjuk, ahogyan egy magyar vitéz levágja egy török fejét kardjával. Ő és fia, Mihály a Bars vármegyei Veszelen kapott birtokot. Mihály atyjához hasonlóan részt vett a török elleni harcokban, egyes források szerint 1551-ben Temesvárott csapatkapitány volt. 1552-ben a Hont vármegyei palásti mezőn, a törökök elleni ütközetben esett el. Nemzetségükből származott több kiemelkedő történelmi személyiség.
A tál – egy sorozat részeként – festetlenül Josef Steidl kőedény- és porcelángyárában készült Znaimban (ma Znojmo, Csehország). A címerek felfestése már Fischer Emil zuglói, Öv utcai gyárában készült.
Scitovszky János
Nagykéri Scitovszky János hercegprímást, érseket, bíborost 1809-ben Jászón, a premontrei apátságban szentelték pappá, majd egyházi intézményekben tanított. Munkája során internátust, gimnáziumot, hat iskolát, öt templomot, valamint szociális és vallási intézményeket alapított. 1827-től rozsnyói, majd 1838-tól pécsi püspök is volt. 1848-ban hű maradt a királyhoz, de támogatta a magyar kormányt is, Kossuth kormánybiztossá nevezte ki. Fellépett a szabadságharc idején veszélybe került püspökök és papok érdekében. Négyszer járt a királynál az aradi vértanúk megmentése érdekében, eredménytelenül. 1850-ben Esztergomba helyezte át a nagyszombati szemináriumot. 1856-ban felszentelte az esztergomi bazilikát, bár az akkor még nem volt készen. Felépítette és 1865-ban megnyitotta az esztergomi nagyszemináriumot, és újraindította az érseki tanítóképzőt. Anyagilag támogatta az MTA-t, melynek 1853-tól igazgatósági tagja volt. Részt vett a kiegyezés előkészítésében, de annak létrejöttét már nem érte meg.
Címerének különleges eleme a jellegzetes (ma már nem használt) papi kalap, melynek a két oldalán elhelyezkedő bojtok száma jelezte az egyházi személy rangját. A 6-6 bojt 1-2-3 megoszlásban a püspököknek járt, míg az érseki kalpagokon 10-10 bojt volt négy sorban (1-2-3-4). Az oldalanként 5 soros, 15 bojtos kalap a bíboros érsekeket illette meg, tehát a képen látható tányérok festése még a bíborosi kinevezés előtt készülhetett Bécsben. (Az alapul szolgáló tányérok már 1839-ben készen voltak.)
Wražda Alfréd és Stubenberg Terézia
Következzen egy kőedénytál, mely valószínűleg eljegyzés vagy házasságkötés alkalmából készülhetett. A bal oldali címer kunwaldi báró Wražda Alfréd, míg a jobb oldali gróf Stubenberg Terézia címere. 1882. május 22-én Prágában esküdtek. A Wražda történelmi cseh–osztrák–magyar nemesi család, amely Vražda von Kunvaldu néven is ismert. A családtagok főként katonai pályán szolgáltak, és 1764-ben, illetve 1827-ben kaptak magyar indigenátust (honosítást). A Stubenberg stájerországi család, történetük a 12. századra nyúlik vissza. Történetükben visszaköszön az Osztrák Birodalom, majd a Monarchia történelme, a népek együttélése. Birtokaik a mai Ausztria, Csehország, Szlovénia és Románia (Székelyhíd) területén voltak.
A címereiket tartalmazó tál Hollóházán készült. Az esküvő dátuma a tálon lévő gyári jelzés használatának időszakán belülre esik.
Herczog család
Magyarország valószínűleg legnagyobb 20. századi műgyűjtője báró Herzog Mór Lipót volt. Gyűjteményének az Andrássy út 93. alatti Herzog-palota adott otthont. A Herzog család pesti ágának megteremtője Löbl Mózes gabonakereskedő. A család tehetősségét kisebbik fia, a posztókereskedő és dohánygyáros Péter alapozta meg. 1886-ban Csetei előnévvel, gyermekeivel együtt az uralkodó nemesítette, majd 1904-ben bárói rangra emelte. Herzog Péter három gyermeke (a legfiatalabb volt Mór Lipót) szintén bárósított családok tagjaival kötött házasságot és kikeresztelkedett. A Herzog-féle magángyűjtemény fénykorában mintegy kétezer-ötszáz műtárgyból állt. A kollekció világhírű mesterek, többek között El Greco, Cranach, Corot és Renoir remekműveit tartalmazta. Herzog Mór Nemes Marcell tanácsára és szakértői segítségével kezdett műtárgyakkal foglalkozni. Később számos kiemelkedő műtárgy került hozzá Nemes Marcell többször kalapács alá kerülő gyűjteményeiből. A Herzog család vagyona lehetővé tette, hogy a nemzetközi műtárgypiacon is vásároljanak akkor még kevésbé népszerű vagy különlegességnek számító alkotásokat.
A mellékelt tárgy egy Bécsben készült porcelán asztali készlet része, egy, a talpával egybeépített szószos kiöntő (a címer az egyik csőr alatt látható). A tárgy jelzetlen.
Szentgyörgyi család
A tál megszerzésekor a festödei jelzésből arra lehetet t következtetni, hogy magyar megrendelésre készült, és egy magyar család címerét hordozza. Az egykori megrendelés érdekessége, hogy maga az alaptárgy nem az akkori Magyarországon készült, hanem Arnold Schütz 1870 körül alapított majolika-, kőedény- és samottgyárában, a ma Szlovéniához tartozó Celjében, ami akkor az Osztrák Császárság Untersteiermark tartományának része volt. A helység német neve Cilli, míg magyarul Cille (lásd Cilleiek). Gyakran előfordul, hogy egy másik gyárból érkező festetlen tárgy benyomott jelzésére (SCHÜTZ CILLI) a festöde ráírja – jelen esetben keresztben – a saját jelzését, minél jobban elfedve azt.
A 32,4 cm átmérőjű tál érdekessége, hogy a minta minden eleme domborított, így a címer is, tehát már a „külföldi” gyártás ellenére is világos volt, hogy egyedi magyar megrendelő számára készült. Persze a vásárlás pillanatában semmi sem utalt arra, ki a megrendelő család, és sikerül-e valaha is megfejteni ezt a rejtvényt. Szerencsére ma már sokan foglalkoznak „hobbiszinten” is heraldikával, így hamar meglett a „megoldás”. A szakértő a címer rajzát nem, de a leírását megtalálta a Magyar Nemzetségi zsebkönyv 571–572. oldalán (Budapest, 1905). Az érdekesség kedvéért betűhíven az akkori, heraldikailag szabatos leírás: „Kék pajzsban zöld dombon álló kardot tartó kétfarkú arany oroszlán, a pajzsfőben három hatágú arany csillag. Sisakdísz: két elefántormány közt szemközt álló, kiemelkedő török sipkás páncélos vitéz, jobbjában kardot tart. Foszlányok: vörös-arany, vörös-ezüst.” Belső kerete világoskék-sötétkék pajzssor arany kontúrokkal. Külső kerete kék és arany sávok között váltakozó piros és kék virágok, zöld levelek szövedéke, geometrikus szárakkal. (Vajon hogyan került egy magyar nemesi címerbe elefántormány, ráadásul kettő? Rejtély, de egyesek szerint csupán későbbi elrajzolás.) Tehát a megfejtés a nagyrápolti Szentgyörgyi család. A könyvben a leírás mellett olvasható a leszármazottak felsorolása is, köztük egy bizonyos Albert, aki 1893-ban született Budapesten. A könyv megírása idején tizenkét éves gyerekről még nem tudhatták, hogy ő lesz az első magyar Nobel-díjas.
Címerek helyett monogramok, logók
A sor még hosszan folytatható, de ennyiből is láthatjuk, hogy a nemesi családok szívesen helyezték címereiket dísztárgyakra, étkészletekre, díszfegyverekre és más tárgyakra. Büszkék voltak múltjukra, őseikre, a nemesi származásukra vagy annak kiérdemlésére. Az utolsó magyar király halálával megszűnt a nemesi cím adományozásának lehetősége, ezért – illetve a polgárosodás következtében – a huszadik század első felében a címerhasználat egyre ritkábbá vált. Helyébe lépett a monogram mint egyéni azonosító terítőre, zsebkendőre, ingre, ágyneműre hímezve, étkészletbe, ékszerbe, cigarettatárcába gravírozva. A szocializmus alatt a főrangú címek használatát betiltották, és a családi címereket sem volt tanácsos kitenni a kirakatba, a monogramos tárgyak pedig kispolgári csökevénynek minősültek. Ez utóbbi mára teljesen kikopott a mindennapokból, míg az ősök és a címerek kutatása terén érzékelhető némi aktivitás. Sajnos, a múltat végképp eltörölni szándékozó kommunizmust követően lépésről lépésre teret hódított a globális tőke és eszmerendszer, így ma a magyar emberek (is, ahogy a világ legtöbb országában) öltözékükön, tárgyaikon büszkén viselik nagy és kisebb nemzetközi cégek nevét és logóit, hol diszkrétebb, hol jelentősebb méretben (egyben ingyen reklámot biztosítva azoknak). Ez lett az új „nemesség” értékmérője. Minden, ami a magyar múltra és hagyományaira emlékeztet, a feudalizmus visszasírásának, irritáló magyarkodásnak, gyakran nevetség tárgyának minősül. Nagyot fordult velünk a világ.
Az illusztrált tárgyak Kiss Gábor Iván gyűjteményéből származnak, a fotókat a szerző készítette.
Kiss Gábor Iván
építész, műgyűjtő
