Visszaemlékezés Horváth Márton üvegművészre

A magyarországi felsőfokú üvegművészeti oktatás elindulásának hatvanadik évfordulója alkalmat kínál arra, hogy ne csupán intézménytörténeti mérföldköveket rögzítsünk, hanem felidézzük azokat a mestereket is, akik alapjaiban határozták meg a hazai szilikátművészet arculatát. Horváth Márton (1941–2013) Ferenczy Noémi-díjas üvegművész, a Magyar Iparművészeti Főiskolalegendás professzora a „homo faber” típusú alkotó és a poéta ritka ötvözete volt. Munkássága a Pantocsek-féle technológiai örökség újrafelfedezésétől az irizált hutaüvegek lírai megfogalmazásáig terjedt, miközben nemzedékek számára tette hivatássá az üvegfúvás technikailag könyörtelen, esztétikailag azonban felemelő mesterségét. Az alábbi rendhagyó páros interjúban két közeli tanú – Smetana Ágnes Ferenczy Noémi-díjas üvegművész, a mester egykori tanítványa, és Vaszil Gabriella, a művész özvegye – segítségével rajzolódik ki egy olyan sokoldalú alkotói habitus, amelyben a kémiai kísérletezés precizitása, a huták izzó, teremtő atmoszférája és a haikuk sűrített világa elválaszthatatlan egységet alkot.

Lechner Ödön világhírű épülete, az Iparművészeti Múzeum több mint egy évtizede sejtelmes fátylak mögé burkolózva várja kiszámíthatatlan sorsát. Most egy rendkívül fontos évforduló okán, ha nem is az épület fénykorába, de a szocializmus, a rendszerváltás és az azt követő reményteljes időszak éveire tekintünk vissza.
A nagy forgalmú, zajos Üllői útról a Kinizsi utcába belépve maga a történelem fogadott minket: omladozó vakolat, szürkén pislákoló, szűk folyosók és dohos alagsor. Mégis szerettük, hiszen két nagy mester várt és tanított ott bennünket a Magyar Iparművészeti Főiskola üveg szakán: Bohus Zoltán, az úgynevezett hidegmegmunkálási technikákkal dolgozó üvegszobrász, valamint Horváth Márton, a fújt üveg professzora, aki hallgatók generációival szerettette meg ezt a sokoldalú, szépséges, ám felettébb makacs anyagot.
„Horváth Márton üvegei szeretetre méltók és szépek, a szó klasszikus értelmében. Örömtárgyak, melyeket leginkább ajándékozunk… Olyan tárgyak, amelyekhez ragaszkodunk, mert érezzük, hogy kincshez jutottunk a magunk jelen- és jövőbeli misztikumával” – írta róla egykor pályatársa, Hefter László üvegművész.

Egykori üvegszakos hallgatóként magam is úgy emlékszem Horváth Mártonra, mint magabiztos, művelt és folyton kísérletező tanárra. Tudása és szigora magasra tette a mércét. Te, aki az egyik leglelkesebb tanítványa voltál, és azóta is ezen a technikailag rendkívül nehéz, mégis lírai területen dolgozol, hogyan idéznéd fel a személyiségét?

Smetana Ágnes: Horváth Márton tanár úr – vagy ahogy Csetri Mózes üvegfúvó mester hívta: „a Horváth úr” – számomra a Mester volt. Az első találkozásunkra már nem emlékszem pontosan, de arra igen, hogy az oldalán mindig ott lógott egy nagy, könyvekkel teli, csatos táska. A tervezési órák és a korrektúrák a múzeum alagsorában, egy filccel borított nagy asztal körül zajlottak. Érdekes, de a természetes fény épp ide, az üveg szakra nem jutott be: az ívelt pinceablakokon át csak a járókelők cipőit láthattuk.
Szerette az irodalmat. Óráin gyakran emlegette Georg Trakl osztrák költőt, Tandori Dezsővel való barátságát vagy költőbarátját, Utassy Józsefet. Egyszer Szrogh György építész professzort is meghívta az óránkra; valósággal izzott a levegő a két „óriás” beszélgetése alatt.

A tanár úr kegyetlenül „lecsapott”, ha valamit nem tudtunk – például a Mengyelejev-féle periódusos rendszert. Magasra tette a lécet, és csak sokkal később értettem meg, miért. Ahogy az üvegeit, úgy minket is formálni akart. Ha panasszal fordultunk hozzá, csak annyit mondott: „állapota mindenkinek van”. A katonaiskolai évek mély nyomot hagytak a lelkében.
Ma is előttem van a Csók István Galériában rendezett kiállítása, amelynek megnyitójára minket, tanítványait is elhívott. A koromfeketére festett teremben úgy tűntek fel a megvilágított, aranyló edények, mint egy egyiptomi sírkamra kincsei. A hatás katartikus volt.
Szeretett előadni. Miközben magyarázott, valamiféle nyugtalanság és belső izzás vibrált benne – mint a tangóban, amelyet annyira kedvelt. Az üveg szeretetére tanított minket, hangsúlyozva: „Bár nem vagy kertész, tudnod kell: földünkben nem minden gyökér hatol mélyre”. Gondolataival, verseivel és üvegeivel ma is üzen a világnak.

Könyvében Márton így vall: „Az irizált üveg fortélyainak elsajátítása, újrafelfedezése különösen vonzó és ösztönző volt számomra, mert Pantocsek (egy magyar!) leleménye. Munkájának folytatása – kulturális örökségként – szinte kötelező érvénnyel hatott rám.” Tanítványaként beszélnél az általa felkutatott és továbbfejlesztett technikáról? Honnan indult, és merre tartott? Mivel írta be magát a mesterség legnagyobbjai közé?

S. Á.: Úgy tudom, az első feleségétől, Maritól kapott karácsonyra egy Lötz-edényt. Annak szivárványosan kéklő színe örökre „szíven ütötte”. Később gyűjtője is lett ezeknek a szecessziós, irizált daraboknak. Lázasan kutatta készítésük módját, mivel a technológia pontos leírása nem maradt fenn. Éveken át kísérletezett üveggyöngyökön, míg végül sikerült kifejlesztenie egy ezüst-nitrátos, szürke poranyagot. Ebbe forgatta bele korai hutaüvegeit. A receptet sajnos nem ismerem, féltve őrizte ezt a védjegyévé vált anyagot.

A nyolcvanas évek közepétől már egy másik anyaggal kísérletezett az irizálás során. Egy barátjától, Gál Andrástól – aki a Karcagi Üveggyár szilikátmérnöke volt – kapott kipróbálásra egy új vegyületet, a dimetil-ón-dikloridot. Ezt a csomagolóüvegek és az autószélvédők ütésállóságának növelésére használták az iparban. Marci hosszasan kísérletezett a szerrel, és végül sikerült kidolgoznia egy teljesen új technológiát későbbi tárgyai irizálására.

Hallgatóként gyakran lenyűgözött minket olvasottságával és széles körű műveltségével. Úgy hiszem, egy ilyen gazdag személyiségnek hatalmas könyv- és lemeztára lehetett, amellyel folyamatosan táplálta szellemét. Hogyan teltek a napjai a huta, az egyetem és az otthon háromszögében?

Vaszil Gabriella: Nem gyűjtött szisztematikusan tárgyakat, inkább „spontán szerelemből” vásárolt. A természet éltette. Minden kibújó rügynek, virágnak szívből örült; hosszú ideig képes volt szemlélni őket, töltődött a látványukkal. A Csak azért is üvegsorozata is ebből az élményből született: észrevette, hogy a kivágott fák csonkjai újra életre kelnek és kihajtanak. Makacs emberként az életbe vetett hite és az alkotásvágy vitte előre; addig nem nyugodott, amíg meg nem valósította azt, amit megálmodott. Húsz évig kísérletezett az irizálással és a lüszterezéssel. Először gyöngyökön próbálta ki az eljárást, majd csak azután üvegen. A formákat nagy precizitással rajzolta meg, a többi azonban a fejében volt, és munka közben egyik ötlete szülte a következőt. Amikor a virágait készítette, ráeszmélt, hogy azok szára hasonlít a tök indájára – így születtek meg híres üvegtökei is.

Az ékszer az emberiséget a történelem hajnala óta kísérő emlék. Előbb védelmező amulettként, később legszemélyesebb tárgyunkként viseltük. Márton ezen a területen is elmélyülten kísérletezett: cire perdue (viaszveszejtéses) aranyöntéssel és üvegből is készített egyedi ékszereket. A vázák, tálak és ékszerek sorában milyen hierarchia állt fenn nála?

S. Á.: Magyarországon elsőként fejlesztette ki a magra forgatott gyöngytechnikát, amelyet ma már sokan művelnek idehaza és szerte a világban. Abban az időben nem lehetett kapni a szükséges anyagokat és felszereléseket, a külföldi források pedig elérhetetlenek voltak, így valódi homo faberként mindent magának állított elő. Gyöngyein keresztül ismerte meg az üveg természetét, és ezzel a tapasztalattal alkotta meg hutaüvegeit is. Rendkívüli igényességgel nyúlt mindenhez: ha kellett, szerszámot kovácsolt vagy aranyat öntött az ékszerekhez. Egész életét a szakma szeretete és a művészet iránti alázat töltötte be.

Az egyetemen, a tanítványok és kollégák körében, a hutában csapatban dolgozó művész volt. Én mégis egyfajta magányos, melankolikus polihisztorként emlékszem rá. Verseiben a természet mellett gyakran említi Istent. Élete végső társaként hogyan jellemeznéd az ő hitét, világképét?

V. G.: A szó klasszikus értelmében nem volt vallásos, de az Erzsébet téri templom üvegablakait szenvedélyesen szerette volna elkészíteni. Meg is valósított néhány mintaablakot, de sajnos végül nem tartottak rájuk igényt. A hídról lefelé sétálva gyakran nézegettük, milyen szép is lenne, ha a hívek üvegből formált virágmezőt láthatnának. A szenteltvíztartói is ebben az időszakban készültek. Mindkettőnket érdekelt, miként látja a másik a világot, sokat beszélgettünk. Formáltuk egymást: az ő merevebb, konokabb világa éles ellentétben állt az én rugalmasabb, simulékonyabb attitűdömmel, de hasonló temperamentumunk révén harmóniában és boldogságban éltünk.

Saját múzeumot már régóta tervezett. Először Kaposvárban gondolkodott, mert az közel volt a művésztelephez, de egy ottani kollégája sértő szavakkal illette a tervét, ami mélyen bántotta őt. Később egy sümegi barátja vetette fel, hogy a Püspöki Palota méltó helyszín lehetne: adományozza üvegeit Sümeg városának. Boldogan tett eleget a kérésnek. Sajnos azonban a palota később kikerült a város fennhatósága alól, a gyűjteményt pedig méltatlan helyre költöztették.

„Első találkozás – Azt figyelem, mikor találkozik a fúvócső vége az árnyékával, ott az üveg. Alig hallok valamit: nagy a zaj. A csövek végén cikázó fénycsóvák fent és lenn, mindenütt. Izzadságszag keveredik égett olaj-, viasz- meg kátrányszaggal. Figyelmes tekintetek meg összevisszaság. Állok a kemence szája előtt, árad a fény, elkápráztat. Semmit sem látok. Elviselhetetlen, iszonyatos hőség, szinte hátralök, menekülhetnékem van. Bizonytalanul, ferdén lefelé beleszúrok a fénybe. Semmi ellenállás. Csend. Nem taszít, inkább vonz. Állok elbűvölten. Szerelem első látásra.”

A cikkben szereplő idézetek forrása: Horváth Márton: A huta árnyékában. Írások az üvegről. Zalaegerszeg: Pannon Írók Társasága, 2004.

Borbás Dorka
üvegművész

Főcímkép:
Szecessziós inspirációjú száldíszes váza; fújt, irizált; 13×18 cm; 1993; Üvegipari Művek Kutatóintézete, Budapest (Forrás: Schaffer Ferenc, SCH-Galéria)

Fotók:

1–3.: Levélnehezékek – tárgyhaikuk; irizált tömör üveg, színesüveg-beágyazással; Ø: 10 cm, m: 8 cm; 1985–2003
4–6.: Vázák növényi ornamenssel; fújt, színesüveg-beágyazásos, irizált üveg; 1990–2000-es évek eleje
7–15.: Vázák a „Nádas”- és „Medúza”-sorozatból; fújt, spínolt, irizált üveg; 12,5×42 cm; 2000–2013; Üvegipari Művek Kutatóintézete, Budapest
Forrás: Schaffer Ferenc, SCH-Galéria