Pataki Tibor Sorskönyvek című kiállítása a kecskeméti Hírös Agórában 2026. április 10. és május 2. között
Pataki Tibor művészeti praxisa a kortárs vizuális művészetek azon jelenségére irányítja a figyelmet, amelyben a hagyományos műfaji kategóriák – festészet, szobrászat, grafika – határai feloldódnak. Bár a kiállítási terminológia képzőművészként definiálja az alkotót, tevékenysége pontosabban a szintézisre törekvő vizuális művész fogalmával írható le. Alkotásaiban a festői és grafikai eszköztár plasztikai törekvésekkel, valamint a digitális képalkotás és a fotográfia mediális lehetőségeivel szervesül. Ez a technológiai naprakészség ugyanakkor mélyen rétegzett, historikus szemlélettel párosul: művészi problematikája évtizedek óta a kulturális emlékezet és a tradíciók argumentációja köré épül.
Pályafutásának alakulását meghatározta a manuális készségek elsajátítása és a technikai sokoldalúság iránti igény. A Magyar Pénzverőben folytatott ötvöstanulmányok, majd a Képzőművészeti Főiskola festő szakának elvégzése után a nyomdaipari technológiák (mélynyomás, ofszet) gyakorlati elsajátítása vált meghatározóvá. Szakmai fejlődésének következő állomása az Iparművészeti Főiskola volt, ahol a tervezőgrafika, a könyvtervezés és az illusztráció került érdeklődésének fókuszába. E korszak eredménye az origami technikai és elméleti mélységű elsajátítása is, amelyről két szakkönyvet is megjelentetett.
A képgrafika és a tervezőgrafika határterületein mozogva jutott el központi motívumához, a könyvhöz. Pataki olvasatában a könyv nem csupán a kultúrtörténeti tudás hordozója, hanem szellemi fundamentum és plasztikai alapanyag is egyben. A Magyar Művészkönyvalkotók Társaságának alapító tagjaként kulcsszerepet vállalt abban a rendszerváltást követő folyamatban, amely a funkcionális, sorozatgyártott kiadványt egyedi, asszociatív könyvtárggyá (artist’s book) lényegítette át.
A könyv mint művészeti objektum
Pataki Tibor ebben a közegben olyannyira megtalálta érdeklődése és szakmai ambíciói adekvát terepét, hogy 1997-től 2004-ig a társaság elnöke is volt. Kevésbé köztudott tény, hogy a társaság jelentős nemzetközi sikereket aratott, például Kecskeméten is, ahol 2020-ban a Nemzetközi Kerámia Stúdió Kápolna Galériájában rendeztek tárlatot. E folyamat szerves folytatásaként, a könyv mint művészeti objektum vizsgálata közben született meg első, mára referenciális értékű, „összelapozott” könyve. Ekkor meghatározó szemléletváltás következett be: nem csupán az összelapozás által létrejövő új esztétikai minőség felfedező ereje vált fontossá, hanem annak relevanciája is, hogy a könyv szemlélésében egy radikálisan új nézőpont érvényesül.
Patakit nem a borító, nem a szekvenciális oldalak, nem a kötéstípus, és nem is elsősorban a textuális tartalom vagy az illusztráció foglalkoztatja. Érdeklődése a könyvtest szinte definiálhatatlan, a könyvgerinccel szembeni oldala, a lapok összessége, sűrűsége és holisztikus struktúrája felé fordult – legyen szó vastagságról, vékonyságról vagy a lapok szét- és összelapozhatóságáról, sőt egyfajta személyes performansz keretében azok szétlapozhatatlanságáról. E folyamatban jellemzően nem egy különálló könyv érdekli, hanem legalább kettőnek a viszonya, párbeszéde, az ebből fakadó feszültség, kollízió és egymásrautaltság, valamint e kettősség szimbólumrendszere. Szemléletes terminológiával élve: a lapok és az oldalak „összeszerelmesedéseként” is jelölhetjük ezt a processzust és annak végeredményét. E ponton a szavak szemantikáján túl a tárgy ontológiai státusza válik elsődlegessé: a könyv immár autonóm műtárgyként definiálódik.
papírművészet: funkció és forma szimbiózisa
Ettől kezdve új dimenziók jelentek meg művészetében. Meghatározó szerepet kapott a papírral való bánásmód vagy – ahogy az alkotó találóan megfogalmazza – a papírral való „törődés”. Alapvetővé válik a papírintarzia alkalmazása, és megszületik a „transzformált könyv”. A technikai arzenál részét képezi a fotográfia, a digitális képalkotás, a szoftveres manipuláció, valamint a rendkívül igényes giclée-nyomatok készítése, melyek sorozatokban, magas technikai színvonalon és egyedülálló formai leleménnyel valósulnak meg, sőt az animáció révén meg is mozdulnak. A jelenlegi kiállítás a könyvvel kapcsolatos többéves elmélyült kísérletezés, a „sorskönyvek” gazdag asszociációs ívének reprezentatív bemutatása.
Pataki Tibor a kilencvenes évek óta intenzíven képezte magát a digitális képalkotás területén, így vált festő- és grafikusművészből 21. századi képzőművésszé, aki párhuzamosan alkalmazza a legújabb technológiai eljárásokat és a történeti tradíciókat. A Sorsképek a sorskönyvekben manifesztálódnak; a címadás nemes egyszerűsége az egyetemes sorstörténeteket éppúgy magában foglalja, mint a személyes élettörténet dokumentumait.
Az egyetemesség egyik legszuggesztívebb műve a Panaszfal, amely többrétegű jelentéstartalommal bír: utal a jeruzsálemi falra, Csontváry örökségére és magára Patakira, aki e művel fejezi ki a könyv kultúrtörténeti sorsa iránti aggodalmát és tiszteletét. E globális gondolkodásmód mellett megjelenik a privát szféra is: nagymamája naplója vagy édesanyja dokumentumai alapján mély emocionális kreativitással fordul a személyes emlékezet felé. Ez a szubjektív hang szólal meg a Párnakönyv darabjaiban is eredeti vizuális világgal.
A Könyvtájak-sorozat szintén egyedülálló: itt a könyv rétegződése a természeti látványélmény képpé alakításának médiumává válik. Ez a természet iránti affinitás jelenik meg abban a kreatív gesztusban is, amellyel élő fák keresztmetszeteit, az évgyűrűket emeli kiállítási tárggyá, láthatóvá téve az idő teremtő erejét. Pataki Tibor a természetművészet (nature art) elhivatott képviselőjévé válik, amikor az évgyűrűk japán akác-, tölgy- vagy cseresznyefa szeleteken jelennek meg, olykor papírintarziává transzformálódva.
Végezetül visszakanyarodunk a könyvtárgyakhoz. Habent sua fata libelli – tartja a Terentianus Maurustól származó antik szállóige, melynek teljes alakja (pro captu lectoris habent sua fata libelli) arra utal, hogy a könyvek sorsa az olvasó befogadóképességétől függ. Pataki Tibor könyvobjektjeinek, sorsanalíziseinek és sorsfordulóinak jövője is a befogadói érzékenységen múlik, amelyhez nem szövegolvasási készségre, hanem vizuális befogadói attitűdre van szükség. Hosszú évtizedek távlatából követve Pataki Tibor pályáját, figyelemre méltó az a tehetséggel párosuló küzdő szellem, az a belső és külső viaskodás, amely alkotói karakterének sajátja. Az újdonságra való érzékeny reflexiója sorozatról sorozatra meghatározó teljesítményeket szült, melyek betetőzését a közelmúlt jelentős budapesti tárlatai jelezték, az Aranytíztől a Műcsarnokig. Innovatív munkássága és mély látásmódja intenzíven gazdagítja a kortárs magyar képzőművészet avantgárddal érintkező, progresszív vonulatát. E kiállítás anyaga – némileg ironikusan, de találóan – nyitott könyvként áll előttünk: munkásságának esszenciája feltárul a befogadó előtt, és talán még többet is elárul, mint amennyit az alkotó szándékozott, hiszen a jelentős művészet képes túllépni alkotója eredeti keretein.
műtárgyobjektek: a kézműves hagyomány továbbélése
Végezetül, e tárlat kapcsán elkerülhetetlen, hogy reflektáljunk magára a terminológiára. Felmerülhet a kérdés: van-e még létjogosultsága a merev kategóriáknak egy olyan életmű esetében, mint Pataki Tiboré? Hol húzódik a határ az alkalmazott tervezőművészet és az autonóm képzőművészet között? Pataki pályája éppen arra világít rá, hogy e fogalmi határok nem falak, hanem áteresztő membránok.
Tervezőművészet és objektművészet
A könyv – mint az emberi kultúra egyik legősibb, funkcionális tárgya – eredendően az iparművészet, a tipográfia és a könyvtervezés körébe tartozik. Ám amikor Pataki kezében a könyvtest „átlényegül”, amikor a funkció helyét átveszi az ontológiai és az esztétikai reflexió, akkor a tervezőművészetből a legnemesebb értelemben vett objektművészet válik. Mégis, hiba lenne ezt a folyamatot a „hagyományos” iparművészettől való elszakadásként értelmezni. Éppen ellenkezőleg: a Sorskönyvek bizonyítják, hogy az anyaggal való törődés, a papír és a nyomdaipari technológiák mély ismerete, a manuális precizitás – tehát az iparművészeti ethosz – az a szellemi fundamentum, amely nélkül ez a fajta konceptuális felemelkedés nem jöhetne létre.
Van-e tehát értelme ma az iparművészet vagy tervezőművészet fogalmának? Meggyőződésem szerint igen, de csak akkor, ha nem korlátozó skatulyaként, hanem a vizuális gondolkodás egyfajta anyanyelveként tekintünk rá. Pataki Tibor könyvművészete ebben a táguló horizontban nyeri el igazi értelmét: nála a tervezői fegyelem és a képzőművészeti szabadság nem kizárja, hanem feltételezi egymást. Az ő „alkalmazott” művészete valójában a létezés nagy kérdéseire alkalmazott vizuális válasz, amelyben a könyv nem csupán hordozó, hanem maga a mondanivaló. E tárlat így nemcsak egy életmű állomása, hanem egyben hitvallás is a kortárs iparművészet progresszív, intellektuális ereje mellett.
Feledy Balázs
szakíró
Főcímkép:
Sorskönyv – XLVI.; összelapozott könyvek, giclée print; 140×90 cm; 2007 (Fotó: Pataki Tibor)
