A kalendáriumban kevés olyan nap található, amikor a nemzeti és szakrális ünnepeink hagyománya és szimbólumrendszere egymástól elválaszthatatlanul elevenedik meg a művészetben. Augusztus 20. alkalmából olyan iparművészekkel beszélgettem, akik ennek a sokrétű ünnepnek a különböző karaktereire reflektálnak saját tárgyalkotó műfajukban.
Fűri Judit
„Az üveg világa azóta sem ereszt”
Közös alapanyagunk az üveg, e végtelenül sokoldalú, titokzatosan gyönyörű matéria. Kollégákként sok évtizede dolgozunk egymás mellett. Mesélj, kérlek, Te mikor és miért választottad az üveget! Szerteágazó megmunkálásai közül mely technológiákat sajátítottad el, s végül milyen szakmai területet választottál hivatásodként?
Az üveg világa azóta sem ereszt, hogy a Kisképzőben „véletlenül” oda vettek fel a vágyott kerámia szak helyett. Sorsom akkor megpecsételődött, az üveg szerelmese lettem. A képzeletem azóta is folyton üvegbe transzformálja a körülöttem lévő világot. Az elsajátított technológiák és az anyagismeret pedig számtalan lehetőséget nyújt számomra, hogy megvalósítsam elképzeléseimet. Szobraimat agyagba mintázom, formába rogyasztom, domborműszerű kisplasztikáimhoz az öntött gipsz és porgipsz anyagait használom felületként. A restaurálás és a rekonstrukciós munkák pedig új lehetőségeket hoztak a hagyományos középkori üvegfestészet által, melyeket innovatív módon szobraimba, újonnan tervezett üvegablakaimba, ajtók és térelválasztók üvegeibe építem. Végtelen lehetőségek tárházának érzem ezt az anyagot.
A magyar naptárban az augusztus egyet jelent Szent István ünnepével. Mely alkotásoddal tudsz leginkább kapcsolódni első királyunkhoz?
Az egri Szent Lajos-templomba terveztem ablakokat. Oda festettem meg a Szent István a Magyarok Nagyasszonya kegyelmébe ajánlja az országot ábrázoló képet. A király arcán még fia elvesztésének fájdalma és az országa sorsáért való aggódás látható, miközben a koronát lassan Mária felé nyújtja. A Regnum Marianum eszméjét megteremtő Szent István ezzel a gesztussal a Magyar Királyság koronázási ékszerét az államiság és a magyar alkotmányosság jelképévé avatta.
A professzionális szakmai háttértudás megszerzésén túl lelki síkon hogyan lehet felkészülni egy történelmi személy hiteles és vizuálisan izgalmas megjelenítésére? Különbözik-e az alkotói folyamat a középkori mesterekétől?
Egy ezer évvel ezelőtt élt személy hiteles ábrázolása, ha egy fotót például annak tekintünk, természetesen nem lehetséges. Minden kor a maga képére formálja a szentjeit, és egyben idealizálja is. A fennmaradt leírások alapján alkotják meg, majd tekintik hitelesnek a megvalósult ábrázolásokat. Később a saját ízlésüknek, a kor elvárásainak vagy az aktuális stílusirányzatnak megfelelően még tovább is formálhatják. A jellegzetes attribútumok, a ruhák, a beállított mozdulatok és a hagyományok nyomán továbbgondolt ábrázolások mindenki által ismertté vált kompozíciókká lényegültek, és segítettek felismerni egy-egy személyt.
Az első lépés számomra mindig a történelmi és ikonográfiai felkészülés, az ábrázolandó személy kutatása, a rá jellemző erény, bátorság, bölcsesség, akarat és törekvés megismerése. Művészi ábrázolások százait nézem végig, tanulva, okulva belőlük, és időnként el is utasítva, ha nem érzem azokat ma is elfogadható, értelmezhető, hiteles narratív bemutatásnak.
A hitelesség tehát az üzenetben rejlik, amit közvetíteni kívánunk. A legfontosabb a tartalom, a szellemiség és a hit. Legyen figurális vagy nonfiguratív ábrázolás, a lényeg az üzeneten és a munka minőségén van. Pont annyi elmélyülésre, felhalmozott tudásra, gyakorlatra és tehetségre van szükség a tervezéshez, mint az elmúlt évszázadokban.
Más korban élünk, más technológiák és anyagok is állnak már rendelkezésünkre, de a mai minőség mégis alulmúl mindent. Sajnos sokszor engednek felkészületlen és képzetlen embereket míves középületeink közelébe. Szakmai és intellektuális hiányosságaik hosszú évtizedekre hagynak fájdalmas nyomokat, melyekkel sem a középkori, sem a jelenkori üzenetet nem adják tovább: taníts, nevelj szépre és jóra, igényességre.
Az én célom, hogy liturgikus tereinkben a mai hívők számára is közel hozzam, elérhetővé és befogadhatóvá tegyem szentjeink és királyaink személyiségét és lekületét. Hiszem, hogy elődeinknek olyan minőségi ábrázolásra van szüksége, mely az emberi értékeikhez méltón mutatják be őket, hogy újra példaképeink lehessenek, ahogyan voltak egykoron.
Sipos Enikő
„Elbűvöltek a fémszálas hímzések”
Evolúciónk kezdete óta, azaz hét-nyolcszázezer éve „öltözködünk”, vagyis készítünk melegítő-védelmező ruhadarabokat a természetben körülöttünk található szerves anyagokból, bőrből, szőrből, növényekből. Bámulatos, hogy a textil milyen technikai, funkcionális és stílusbeli fejlődésen ment keresztül ezen időszak alatt – az említett rusztikus, kezdetleges ruhadaraboktól korunk PET-palackból készült vagy AI-vezérelt állapotáig. Téged mi fogott meg ebben a hatalmas kultúrában? Milyen utat jártál be, míg kikötöttél a legfontosabb szakmai területednél?
A Magyar Képzőművészeti Egyetem tárgyrestaurátori szakán, textil szakirányon végeztem 1982-ben. Még gimnazista voltam, amikor klasszika-filológus nagybátyám felkeltette érdeklődésemet a régi tárgyak iránt. Az első munkahelyem érettségi után a Központi Múzeumi Igazgatóság volt, ahol különböző korú, anyagú műtárgyak restaurálásával foglalkoztunk. Sokat tanulhattam akkori kollégáimtól. A textillel azért kezdtem el foglalkozni, mert diplomamunkám egy 17. századi lótakaró volt az Esterházy-gyűjteményből. Lényegében ekkor szerettem bele igazán a textilekbe. Elbűvöltek a fémszálas hímzések és a tárgyak története, de főleg az, hogy ennek magam is részese lehetek.
A nyár vége felé haladunk. Az év ezen időszaka az aratás kultúrköréről, a természet beteljesedéséről és Szent István ünnepéről szól. Alkotóként mely munkáddal tudsz ehhez kapcsolódni és miért?
Pályám során számomra a legnagyobb kihívást természetesen a Szent István király fogadalmi ajándékából átalakított koronázási palást vizsgálataiban való részvétel jelentette. A koronázási jelvények hazakerülése (1978) után azonnal felmerült a tudományos feldolgozás igénye, állapotának felmérése a szakszerű állagmegóvás és őrzés megteremtésének érdekében.
A koronázási jelvényekkel foglalkozó történeti és művészettörténeti bizottság felkérésére 1983-ban az Iparművészeti Múzeumból Eckné Nagy Katalin és Farkasvölgyi Zsuzsanna, a Magyar Nemzeti Múzeumból pedig én lettem kijelölve a közös munkára. Először nagyon megrémültem, hogy mit fogok csinálni, hiszen szinte rá sem mertem nézni a tárgyra, nemhogy megérinteni. Ugyanakkor végtelen kíváncsiság töltött el azt illetően, hogyan öltött testet a mű. Kik készíthették? Milyen technológiai eljárásai lehettek az István-kori műveseknek? Kovács Éva művészettörténész hozta haza 1978-ban Amerikából a koronázási jelvényeket, ő segített túllépni az első ijedtségen. Köszönettel tartozom neki, mert az ő műveltsége, fantáziája és tanácsai vezéreltek pályám során.
A koronázási palást mint „ruhadarab” és mint liturgikus tárgy is a magyar történelem egyik legszentebb alkotása. Restaurátorként nemcsak megérinthetted, hanem kivételes közelségbe kerülhettél vele. Mesélj arról, hogyan élted meg ezt az egyedülálló alkalmat érzelmileg és szakmailag!
A koronázási palást különlegessége, hogy harang alakú miseruhából alakították át koronázó palásttá valamikor a 12. században. Ráhímzett felirata szerint István király és felesége, Gizella királyné adományozta a székesfehérvári prépostsági templomnak. A miseruha az ezredforduló luxustárgyai között is előkelő helyet foglalt el, az egyetlen fennmaradt példája egy teljes románkori hímzésnek. Bizonyos, hogy főpapi vagy királyi patronátus mellett működő alapítványok erre specializált művesei készítették valamelyik jubileumra. Hímzett dátuma egyaránt jelentheti Krisztus megtestesülésének és István uralmának harmincéves jubileumát.
A palást alapszövete rozettamintás bizánci selyemszövet, melyet elborítanak az aranyfonallal és színes selyemszállal hímzett képek és a hozzájuk tartozó feliratok. Képsorának aranyhímzései egy évszázadokon keresztül használatos hímzésmóddal, az úgynevezett anlege technikával (letűzött fémhímzés) készültek. Az aranyhímzések fémfonalai rendkívül sérülékenyek, töredezettek. A fémszalagok pedig nagy finomságú, huszonnégy karátos aranyból készültek: 0,25 mm széles és 0,01 mm vastag aranyszalag selyem bélfonal köré tekerve. Számomra a legizgalmasabb annak felismerése volt, hogy képsora szabályos geometriai rendszerben helyezkedik el, tehát nyilvánvaló, hogy az elkészítéséhez szükséges terv tudatos szerkesztés eredménye, mely körök és négyzetek összefüggésére épül. Így tudtam pontos rekonstrukciós rajzot készíteni eredeti állapotáról. A kazula és a palást rekonstrukciós rajzinak egybevetésével pontosan meghatározhatóvá vált a hiányok, torzulások, deformálódások mértéke, és az, hogy mennyit vágtak ki az elejéből és az aljából. Továbbá pontos információkat kaptunk a Szent István kori művesek rendkívül magas technológiai tudásáról. A palást nem „pusztán” egy jelentős műtárgy, hanem történelmi ereklye. Az évszázadok nyomai, minden korábbi javítás és átalakítás hozzátartozik a tárgy sorsához, ezért a legkisebb változtatás, restaurálás nélkül, eredeti állapotában őriztük meg.
Németh Hajnal Auróra
„Hagyományélőként aposztrofálom magam”
Ipar- és népművészet, illetve innovatív hagyományápolás terén evidens, hogy a Te neved, sőt branded jutott eszembe. Mindannyian kíváncsiak vagyunk a kiindulópontra, hogyan léptél erre a komplex útra.
A történelem, a néptánc és az alkotás iránti hármas szenvedélyem mindig is meghatározta utamat, ezért többször kezdtem újra az életem, mire idáig eljutottam. Egy elit gimnáziumba jártam, jogi pályára terelgettek a tanáraim, miközben kiskorom óta néptáncoltam, festettem, kerámiaszobrokat és tűzzománcokat készítettem. Hefter László üvegművészhez jártam rajzolni és mintázni, így végül üvegtervezőként, illetve vizuális- és környezetkultúra tanárként diplomáztam. Egyetem után Gonzales Gábor műhelyében dolgoztam üvegablakfestőként de közben kisebb színdarabokat is rendeztem már. Díszlet- és jelmeztervező, aztán szabadulószoba-tervező és -készítő, illetve makettszobrász és -festő lettem. Mi készítjük a Mini Magyarország és a Mini Erdély makettpark épületeit. Ilyen bonyolult előélettel kezdődtek el a Mesés divatbemutatóim, majd az Aurora FolkGlamour története.
Szenvedélyes vagyok, és kicsit olyan, mintha már ezer életet éltem volna. Most viszont a mindennapjaimat az ékszer-, ruha-, virágkoszorú-, lábbelitervezés és -kivitelezés, illetve a Mesés divatbemutatók rendezése, koreografálása, szövegírása teszi ki. Mellette vállalok előadásokat magyar népszokásokról, hímzésminták szimbólumainak elemzéséről. Ráadásként népmesékhez kapcsolódóan gyerekeknek is szoktam tartani jelmeztervező workshopokat.
Hogyan ihletett meg az augusztusi kultúrkör? Úgy tudom, hogy rendkívül dinamikusan és alaposan körbejárod a néprajzi témákat, és missziószerűen, a legmodernebb kommunikációs csatornákon közvetíted a mai generációk felé.
Hetente mesélek magyar népszokásokról a közösségi oldalakon, így evidens, hogy minden hónap sorra kerül nálam. Hiszem azt, hogy ha szórakoztatóan és érdekesen dolgozom fel a magyar népszokásokat, akkor meg tudom ragadni a fiatalok figyelmét is. Sokszor miattam veszik elő és hordják a nagymamák viseletét. A tűzugrás szokását is újragondolják. Próbálom átörökíteni azokat a hagyományokat, melyekben őseink hite jelenik meg, például Szűz Mária ereje. Személyes utamból adódóan is tudom, hogy van hova fordulnom, ha szükségem van segítségre. Az őseink ugyanígy tettek, sőt a világon elsőként Szent István királyunk ajánlotta Magyarországot Mária oltalmába, ez a Patrona Hungariae.
Bátran kevered az archaikus elemeket az újdonságokkal, mégis mindig a hűség szó jut eszembe Rólad. Mesélj, kérlek, konkrétan a fotón szereplő, augusztusi aratást idéző kompozícióról, illetve egy kicsit a jövőképedről, a szakmai álmaidról is, azaz, hogy merre tartasz!
Már hetedik éve rendezek Mesés Aurora FolkGlamour divatbemutatót Novára, az aratófesztiválra, magyar népmesék, balladák, legendák bemutatására, természetesen Aurora-kollekciókban. Az eseményen túl filmet is forgatunk a csodás helyszíneken, jelen esetben a búzamezőn. Ilyenkor keverem az antik viselet gyűjteményem darabjait az általam tervezett Aurora ékszerekkel, ruhákkal, lábbelikkel. A fotón szereplő koszorú egy aratást megidéző, igazi, búzakalászokból épített fejdísz.
Hagyományélőként aposztrofálom magam, nem szimplán hagyományőrzőként. Például minden nap népi viseletet hordok. Legtöbbször újratervezve, hogy kényelmes legyen, de ugyanakkor megőrizze szépségét is. Számomra ez nem jelmez, ahogy őseink számára sem volt az, hanem mindennapi ruha. Nekem így mentődik át a múlt a jelenbe. Szeretném, ha ez az értékrend a mai magyar fiatalok hétköznapjaiban is megfoganna.
A Mesés Aurora FolkGlamour divatbemutatómmal szeretnék minél több helyre eljutni, mert azt a visszajelzést kapom, hogy a színpadon megelevenedő népmesék és balladák nemcsak a helyszínen érintik meg az embereket, hanem magukkal viszik, sok esetben újra el is olvassák ezeket. Az esemény színes divatbemutatónak álcázott, de megjelenik benne a népviselet, a népzene, a néptánc, a népdal és a népmese is. Ezzel az előadással jártunk már Kanadában, Németországban, Ausztriában, a Felvidéken, Erdélyben és rengeteg magyarországi helyszínen. Szeretném, ha minél többen hordanának olyan ékszert, ruhát, cipőt, koszorút, melyen megjelenik a népi kultúra, a magyar szimbólumrendszer. Alkotásaim már Máltától kezdve Ausztrálián át Belgiumban, Angliában, Amerikában is megtalálhatóak. Boldog lennék, ha ezt a missziót még sokáig folytathatnám, mert tele vagyok további ötletekkel.
Borbás Dorka
üvegművész
