A karácsonyi ünnepkör alkalmából tárgyalkotó iparművészekkel beszélgettünk arról, hogy a szakrális művészet milyen szerepet tölt be alkotópályájukban
BORBÁS DORKA
„Tisztelettel a régi korok felé, és köszöntve a mait.”
Homokba csapódó izzó villám, feketén ragyogó obszidián, színes üvegkavicsok…
Az üveg több ezer éve kíséri kultúránkat. Mesés, misztikus alapanyag, mely számtalan területen szolgálja civilizációnkat. Forradalmi innovációi által a XXI. század talán az egyik leginkább túlélő, folyton megújuló alapanyaga. Miként lettél az üveg „szolgája és parancsolója”?
Gipszelő, bronzöntő szobrász apám mellől természetes volt, hogy első alapanyagom az agyag lett. Keramikus tanulmányaim alatt lelkesen mentem végig a technikákon: a korongozást a finoman csengő, kecses porcelán követte, majd főiskolás koromra megérkeztem a kristálytiszta, elegáns és büszke üveghez, a „szilikáttestvérek” talán legsokoldalúbb alapanyagához. Kísérletező alkatként szakmai utam igen változatos volt az elmúlt harminc évben. Megbízásaim során igyekeztem mindig az üveg egy újabb arcát kutatni és mutatni. Hideg- és melegtechnológiákban, kézműves vagy ipari megmunkálásokban, kisebb és nagyobb léptékekben gondolkodva – feladatmegoldó tervezőként. Üveg domborművek, mozaikok, tükörgrafikák kerültek ki a kezem alól. Folytonos elégedetlenségem okán újabb és újabb kihívások felé hajtom magam a mai napig.
Melyik szakmai terület számodra ma a legkedvesebb?
Rendkívül nehéz erre válaszolni, mert izgalmas és inspiratív folyamatot kínál mindegyik megbízatás. Tervezőként mindig friss kérdésekkel állok szemben, és az aktuális válasz nem feltétlenül az egyetlen. Sokszor szívesen kísérleteznék tovább…
Az exkluzív üvegdíjak egyfajta játékos makettek, tanulmányok. Előképei lehetnek nagy volumenű feladatoknak. Az építészeti megbízások már sokkal komplexebbek, hisz több szakmának kell kooperálnia. Itt már nagyon érzékenyen és sokfelé kell tekintettel lennem, mert egy bonyolult nagy egészbe kell integrálni az üveget. Tervezőként talán ez az alkalmazkodás a legösszetettebb, komoly és felelősségteljes terület. Végül pedig a kültéri, köztéri installáció következik, mely egy rendkívül ritka, csodálatos, autonóm szakmai ajándék.
Közeledvén a szentestéhez melyik üvegből készült alkotásod jut eszedbe?
Talán a Háromkirályok imádása aranyozott üveg domborművem. Vagy egy urnatemetőben álló, négy életnagyságú Őrangyalom. Mindegyikre jó szívvel gondolok, mert alkotásukkor nekem örömet okoztak, majd befogadóik által pozitívan mérettettek meg.
A figuralitás klasszikus vonalai mellett az alkalmazott, modern technológia tette kortárssá őket. E szokatlan párosítás már-már szakmai védjegyem, hiszen rendületlenül azzal kísérletezem, hogy a klasszikus stílusokat innovatív technológiák által idézzem meg. És talán épp ezért választom végül mégis a karácsonyi rozettámat…
Közel tíz éve épült a Boldog Meszlényi Zoltán-templom az Etele úton. Az egyházi zsűri az én terveimet választotta ki, majd Jahoda Róbert építésszel terveztük meg a templom üvegfelületeit. Máig ez volt az egyik legideálisabb kooperációm, mert mind szakmailag, mind intellektuálisan rendkívül jól működtünk együtt: plébános, építész és én. (Bárcsak gyakrabban fordulna elő ez a régi korokat idéző szimbiózis!) Klasszikus arányrendszerű, kiválóan funkcionáló, de modern templom volt épülőben. Rozettája tervezésekor is ezt a kettősséget szerettem volna visszaadni. Tisztelettel a régi korok felé, és köszöntve a mait.
A főhomlokzat szabályos körablakának vaskos keresztje a chartres-i katedrális rózsaablakának kőcsipkéit, színes, gazdag üvegbetéteit idézi. Középpontjában a Szentlélek galamb alakú kontúrjának reflexiós üvege kifelé és befelé is vetíti a madár tükörszárnyait. A négy, egyenként is hatalmas üvegszegmens sötétkék árnyéka pedig markánsan, bátran beteríti és elvarázsolja a belső teret.
Beépítéskor még nem tudhattuk, de az első december 24-én megbizonyosodhattunk a templom tökéletes tájolásáról. Tudniillik a homlokzati rozetta fénykeresztje – végigpásztázva falakat és oszlopokat, megsimogatva padsorban ülő arcokat – pont e napon érkezik meg a főoltárra.
Fény és ünnep így találkozik…
SERBAKOW TIBOR
„Alkotás közben átjárja a lelkemet az a közlési vágy, mely szerint van egy másik világ az általunk látható valóságon kívül is.”
A bronzkor kezdete az emberi civilizáció egyik legfontosabb korszaka. A fémek azóta is folyamatosan jelen vannak kultúránkban. Rendkívül izgalmas alapanyagok és ősi technikák emlékeit őrzik a múzeumi gyűjtemények. Szakmai kalandozásaid során miként és miért döntöttél a szakrális ötvösség mellett?
Már i. e. 8000-re tehető a fémmel való munka, a fém használati eszközök létrehozása, illetve a fémtárgyak díszítményként való alkalmazása. Ezek legelső nyomaira a Törökország és Irán közötti régióban bukkantak rá. Mai szemmel is lenyűgöző látványt nyújtanak ezek a több évezredes fémtárgyak. Bámulatos, hogy elődeink mily magas szintű technológiákkal munkálták meg és alakították a fémet. A társadalom pedig bizonyára méltán fel is nézett azokra a mesteremberekre, akik ilyen tudás birtokában voltak.
Számos, rézből, bronzból, vasból, ezüstből, aranyból készült, ma már múzeumban őrzött tárgy rendelkezik szédítően magas szintű technikai megoldással. Sok év szakmai tapasztalattal a hátam mögött is csak csodálni tudom ezeket a tárgyi emlékeket. Példamutatók. Nem is beszélve a differenciált formanyelvekről, mely által régiók szerint finom különbözőségeket tapasztalhatunk.
A Pécsi Művészeti Szakközépiskola ötvös szakán még el sem tudtam volna képzelni, hogy létrehozzak valami hasonlót. Az Iparművészeti Főiskolán, a mostani MOME-n már sokkal jobban kitisztult a kép a fémtárgy-tervezés és -alkotás tekintetében. A mai napig is egyfajta izgatott szorongás vesz rajtam erőt, amikor belekezdek egy-egy nagyobb munkába. 1989-ben készítettem el az első fontosabb művemet, a máriabesnyői körmeneti keresztet. Ezután nyílt meg számomra a kapu, mely a szakrális irányba vezetett.
Nagy hatással volt rám, amikor a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán 1991-től elkezdtem tanítani. 1993-tól modernista kísérleti ékszereket terveztem és kiviteleztem, melyeket egyéni kiállításomon mutattam be a Pécsi Kisgalériában. Ezekből az évekből datálódik az a három fő kutatási terület, melyekkel a mai napig foglalkozom:
a) az idő, a jelen pillanata, b) a történelem előtti korok vizsgálata és az ősi szemléletből származó mai tárgyalkotás, c) a képzőművészet és az iparművészet metszéspontjainak vizsgálata.
A hipermodern designvonalat nem feltétlenül tudom az egyházi megrendeléseimben alkalmazni, mivel az adott liturgiai környezet fegyelemre int, és a tervezésnél alkalmazkodnom kell a már kialakult formavilághoz. Időt és energiát nem sajnálva magamtól mindig arra törekedtem, hogy alkotásaimba visszahozzam azt az ötvösművészetben már régóta kialakult virtuozitást, azt a szakmai pluszt, mely által a szakrális művek kiemelkednek a hétköznapi tárgyak sorából.
A legidőigényesebb művemet, a pécsi bazilika előviteli keresztjét majdnem három évig terveztem és kiviteleztem 1997 és 1999 között. Óriási megtiszteltetés volt számomra, hogy pár évvel később a misekönyv-borító elkészítésére is felkértek. Talán épp szakmai maximalizmusomnak köszönhetem, hogy a veszprémi bazilika számára is én készíthettem el a Szentolaj-tartó sorozatomat 2020-ban.
Mennyiben határozza meg több évtizedes pályafutásodat az egyházi művészet?
Nem döntöttem a szakrális ötvösség mellett, hiszen másfajta tárgyakat is tervezek és készítek. Viszont az évek során valóban túlsúlyba kerültek az egyházi megrendeléseim. Talán épp az ösztönös, megszállott és alázatos megközelítésemet értékelik így a megrendelőim. Megbízásaimat csak akkor tudom megfelelő színvonalon létrehozni, ha „belelényegülök” a jelentéstartalmukba. Alkotás közben átjárja a lelkemet az a közlési vágy, mely szerint van egy másik világ az általunk látható valóságon kívül is. Hiszen mára már bebizonyosodott, hogy ez így van. Az elméleti fizikusok szerint az univerzumban lévő anyag és energia több mint 95%-a láthatatlan (a 2019-es fizikai Nobel-díj is ezért járt).
Van egy műved, amely az adventi időszakhoz, a karácsonyhoz kötődik. Mesélnél arról, milyen elvárások alapján és hogyan készült?
A Jézus híre című munkámon egy angyal látható, amely Jézus Krisztus születésének örömhírét viszi a bibliai tájak felett. Aranyozott rézdomborítással készült; cizellált, trébelt, poncolt. Hét darab eilat féldrágakövet is foglaltam bele, tudniillik azt eredetileg Eilat város közelében, Izraelben bányászták, így ezek is a Szentföldre utalnak. Számomra ez az egyik legkedvesebb, korai művem. Nem megrendelésre, hanem saját, belső motivációból alkottam. A világ a Megváltó megszületésekor aranyba borul, mert Jézus Krisztus földi életének eredményeképpen reményünk lesz a személyes megváltásunkra. Én ebben hiszek!
HARMATH MIHÁLY
„a hit, az Istenbe vetett bizalom közvetítő erejére épül, nem tárgyak szakralitására”
A kályhaépítés kultúrája több ezer éve kíséri az emberiség történelmét. Alapanyagait, fűtéstechnikai megoldásait, stílusbéli megoldásait tekintve az egyik legkomplexebb mesterség. A XX. század végén keramikusként miként vezetett az utad ebbe az irányba?
Iparoscsaládból származom, mindkét szülőm részéről és a nagyszüleim generációjáig volt fazekas, kályhacsempegyártó és cserépkályha-építő a közvetlen rokonságban. Nagyszüleimnél és nálunk is, illetve a rokonságban többeknél a Thuróczy testvérek által készített cserépkályhákkal fűtöttek. Ez a családi tradíció párosult a szegedi Tömörkény István művészeti gimnáziumban és az Iparművészeti Főiskolán tanult keramikusi ismeretekkel. Termékeny pályám ívét mindenképp ez az előzmény alapozta meg számomra.
Eddigi „kályhaportfóliód” hihetetlenül széles skálán mutatkozik be. A népi iránytól a pazar kúriák úri fűtőeszközein át a rekonstrukciókig és kortárs kísérletező „kályhaátiratokig”. Melyik terület számodra a legkedvesebb?
Mindig az a feladat, amin éppen dolgozom, az vonz be olyan mértékben, hogy azt érzem, mintha éppen az volna életem eddigi fő műve… legyen az egy határokat feszegető formai kísérletezés vagy egy történeti korokból meghatározott stílusú rekonstrukció vagy átirat. A szakmai kihívás is, de talán a formai kísérletezés még nagyobb izgalommal tölt el. Mivel a kályhák belső szerkezetük miatt kötött formák, ezért a felület, a szín játékosságával, azok határainak a feszegetésével igyekszem újdonságot találni a cserépkályhák világában.
Magyarországon egyedülálló a kályháid formai és felületi sokszínűsége. A szakmán túlmenően is folyamatosan képzed magad. A téli hónapokba érkezvén a legevidensebb kérdés az, hogy egy kályha – az alapvető funkcióján és dekorativitásán túl – lehet-e szakrális is egyben?
A cserépkályha elsődlegesen funkcionális és esztétikai minőséggel bíró tárgy, mely közvetíthet akár filozófiai, történelmi, kultúrtörténeti, de vallási jellegű információt is esztétikus csomagolásban. Gondolhatunk itt akár a középkori cserépkályhák vallásos és mitologikus jeleneteire, hősök vagy jelképek megjelenítésére, és még rengeteg példát említhetnék. De ettől még csak egy gondolati értékekkel bíró „üzenőfal” jelleget tulajdonítok neki. A szakralitás a tárgyak területén egy központi és nagyon kényes, mondhatnám, veszélyes kérdés. Én a Tóra kereteihez igazodóan biblikus megközelítéssel mindig figyelembe veszem, hogy mitől és mikor válik egy tárgy a természetfölötti valóság közvetítőjévé, és mit közvetít, jót vagy rosszat. Mikor válik Isten céljaira elválasztott eszközzé vagy mikor válik romboló erők hordozójává.
Ez egy erősen meghatározott, a Tízparancsolatban és a teljes Szentírásban körülhatárolható terület, ráadásul ítéletekkel körbebástyázva. Számomra az értékes és pozitív szakralitást a fentebb említett keretek között és Isten kezdeményezésével meghatározott tárgyak hordozzák. Ilyenek pl. az Isten által Mózesnek bemutatott szent sátor, annak tárgyai, mint a frigyláda, a menóra és a szertartásokhoz használt tárgyak, eszközök, öltözetek. Ezeknél a szakrális tárgyaknál Isten maga volt a kezdeményező, és ezek használatát is meghatározta. A kereszténység eredetileg nem liturgikus vallás, hanem a hit, az Istenbe és az Ő beszédébe vetett bizalom közvetítő erejére épül, nem tárgyak szakralitására. Ezért az előttünk álló ünnepek jellege is inkább megemlékezés erejével bír, akár a hanuka, akár a karácsonyi ünnepkör, ami Jézus megszületéséről, az Ige megtestesüléséről emlékezik meg. A cserépkályha nem sorolható az ezeket közvetítő tárgyak közé, főleg nem mint szakrális tárgy…
De a kályháid között mégis van egy, mely a menóra formáját vette alapul…
Az ember szeret a cserépkályha mellé befészkelve olvasni. Én személyesen szívesen olvasom a Szentírást. Ebből kiindulva inspirált a szent sátor szimbolikája, mikor a szent helyen elhelyezett menóra a vele szemben lévő kenyerek asztalát világítja meg. Jelképezve a Szentlélek által inspirált és értelmezett, megvilágított Igét is. Az pedig, hogy egy kilencágú menóra formát, a hanukiát ábrázolja a kályhám, beemel még több, akár messianisztikus üzenetet is azoknak, akik ismerik a makkabeusok korába visszanyúló történetét és a templomszentelési ünnep ó- és újszövetségi tartalmát. Számomra a Biblia olvasásához egyik fontos emlékeztető gondolat a hanukia kapcsán, hogy a világossághoz szükséges olaj is csak természetfeletti csoda segítségével áll rendelkezésünkre.
Örülök, hogy végre egy ilyen üzenettel bíró kályhám is otthonra talál hamarosan. Felépülve, az emlékezés és emlékeztetés funkcióval bír a formai játékán és a sugárzó melegén túl.
