Nagy Márta kerámiaszobrász Rebbenés/70 című kiállítása 2025. február 5. és április 11. között a B32 Galériában

Amikor az ember életének második felében jár, akár csalódott is lehet: mindaz a sejtés, vágy, hogy egyszer majd kitisztul a kép, és egyértelművé válnak a létezésünket körülvevő dolgok, ekkorra már bizony, végleg elmarad. Létünk nem más, mint bolyongás e homályos kontúrok között, semmilyen fontos kérdésre biztos válasz már soha nem érkezik. Szeretnénk tudni, mi végre élünk? Honnan jöttünk? Mi lesz történetünk majd túl ezen a mostani, nem érthető, furcsa állapoton? Nincs válasz ezekre az alapvető kérdésekre, hiába töpreng rajtuk az ember, mióta az első fellobbanó lángot látta valahol az ősi éjszakában. Nincs sem igazolt tudományos állítás, sem kikezdhetetlen hitelv. Nem tudjuk, hol vagyunk a világegyetemben. Azt sem, hogy kik vagyunk, a befoghatatlanul hatalmas univerzum monotonul zúgó, csillagcsillámokkal szikrázó végtelen terében. Csak a legnyugtalanítóbb és legfontosabb kérdéseinkre nem kapunk választ soha. Már az is fontos kérdés, vajon miért éppen így, ilyen nyitott végű tények állnak őrt szorongó létünk körül? Ki és miért találta fel a bizonytalanságot, mely egyben hajtóerőnk is, hogy örök kielégítetlen kíváncsiságunkkal sodorjon bennünket előre?

„létünk nem más, mint bolyongás a homályos kontúrok között”

Kérdezni muszáj. Még az is csak keveseknek adatott meg, hogy képes legyen fölismerni: létünkben több a bizonytalanság, mint amiről meggyőződhetünk. Fejlett tudományaink tudása az univerzum végtelenségéről a porszem porszemjénél is csekélyebb. S mi, emberek mégis hajlamosak vagyunk azt sugallani, cseperedő gyermekeinkkel elhitetni, magunkat azzal ámítani, hogy értelmünkkel befogjuk a mindenség rendezőerőit. Szóval mondom, kevesen tudják fordítva, csekély tudásunk felől látni életünket, és rákérdezni a mindennél több ismeretlenre. Szerencsére Nagy Márta ezen ritka kevesek közé tartozik. Munkái láttán bennem ezek az ősdilemmák ébredtek újra. Fontos kérdések, amelyeket gyermekként még fölteszünk magunknak: miért épp ide születtem, s nem mondjuk Kínába vagy Olaszországba? Miért épp anyám és apám gyermeke vagyok, s nem valaki másé? Lehetnék pillangó, hársfa vagy undok ganajtúró, ha az univerzum, a teremtő, a ki tudja, miféle rendezőerő így rendelkezett volna. Ha nem így tette, miért nem így tette? Mit akart ezzel? Mit akar velem vagy tőlem azzal, hogy létezem?

Minden másképpen van, ahogy a Hadik Kávéház egykori törzsvendége, a végtelen bölcsességű Karinthy Frigyes mondta: cseperedvén, növekedvén, okosodván elbutulunk. Felnőttek leszünk, egy útra lépünk, amit fejlődésnek hívnak, majd, ha elég állhatatosak vagyunk, papírt kapunk arról, hogy milyen sok tudás az a csekélység, amelyet a valódi kérdésektől távolodva teszünk magunkévá. Már nem akarjuk megtudni, hogy az embert megkülönböztető köztes szellemi állapot, a tudat mire szolgál? Köztes, hiszen a végső, legfontosabb kérdések megértéséhez kevés, a fájdalomtól és szenvedéstől mentes, boldog önfeledtséghez viszont túlságosan sok.
Úgy látom, Nagy Márta életművének sokféle munkái ennek a létben bolyongásnak, a másképpen-vanásnak, a jelentésnek és megélésnek, a valóságról (van ilyen?) való szellemképes lecsúszásnak a stációi, jegyzetlapjai, emlékjelei. Töprengések a létezés alapkérdésein és módozatain. Márta tárgyai, ahogy csak a fontos kérdések képesek erre, mindig több kérdést hagynak nyitva, mint amennyit megoldanak. Mintha-fák, mintha-házak, minta-ölelő otthonok és mintha-utcák lenének egy sor mintha-érzést ébresztve és hagyva a nézőben, melyek aztán, akár a zene, szavakra nem lefordíthatók. Egy ultramarin kék felület elé apró, szürke gesztus fordul be, s eléjük elomló tömegű rózsaszín sík áll. Mi ez? Mik ezek? Valós dolgok leképezései? Architektúra lenne, hisz építészeti, sőt városépítészeti nyelven suttog el valamilyen állapotot, viszonyrendszert, amely bizonytalan, nem konkrét, jelentése levegős, rebbenő. Ám az érzés, amelyet a színek és tömegek, tömegtulajdonságok és viselkedések egyedi és egyszeri egybeállása ébreszt, nagyon is valóságos. Akkor is az, ha kényszerű és gyermekien okos kérdéseinkkel megkíséreljük az érzést valamiféle konkrét tartományra kirángatni. Sosem fog sikerülni, hisz létezésünk épp ezekből a nem megragadható érzéki villanásokból tevődik össze.

„Nagy Márta munkái a lét apró csillanásainak filozofikus örömemlékművei: tektonikusan zárt formák közt dús organikus formák”

Képzeljük el például, hogy lehunyt szemmel ülünk egy buszon, s a házfal, melynek sora mindeddig kísérte a busz útját, egyszeriben megszakad, és lecsukott szemhéjunkon az addigi árnyék helyére hirtelen a napfény erős sugara világít be. Amit akkor érzünk, az micsoda? Van neve? Leírható? Hová lesz ez a kétségkívül létező, hisz megélt érzés, miután egyszer kilépünk majd ebből a világból? Elfoszlik, vagy besorolódik az emberiség valaha megélt érzéseinek a mindenségben helyet kapó miriádjai közé? Hová lesz a mellkasomat szorító fájdalom, amit anyám sírja mellett állva éreztem a temetésén? Vagy amikor először láttam kislányomat kétévesen egy bölcsődei csoportban az óvó családi fészekből kilépve, életében először gyerekember közösségben mozogni? Hová lesz ez a csodálatos, ezerszínű, energiákkal telten zúgó világ, amely engem most a 21. század első negyedének végén körülvesz?

Nagy Márta apró hatalmasságai, tárgyi mivoltukban befogható, kézbevehető méretű munkái monumentális állítások. A lét apró csillanásainak filozofikus örömemlékművei. Alkalmak elmerengeni a végen és a végtelenen. Hogy Nagy Márta közvetítővé válhasson a tárgyai és a szemlélők között, ahhoz neki nem kerámiát készíteni kellett megtanulnia, hanem élni. Érteni és szeretni a folyamatos rákérdezés gyakorlatát. Csakhogy amint egy poétának a vers, egy táncosnak önmaga teste, színésznek a hangja és gesztusai, úgy Nagy Mártának ez a földi létezés fizikai alapvetéseiből egybeálló anyag lett tökéletes médiuma, a kerámia. Vagyis föld, víz, tűz és emberi kéz találkozása. Valamint még valami, ami nélkül ezek a munkák csak hűlt tárgyak maradnának: szellem. Érzések és gondolatok keveréke. Talán ezért is szeretem legjobban Márta kerámiaművessége során elért legtisztább redukcióját, egy alig formált agyagrögöt, amely az egyik kompozíció részét alkotja. Ennek az installatív tárgyegyüttesnek a kontextusában a gyúrás során rögzült ujjnyomok üzenete számomra a végtelen körforgásé. A kezdet, az első, tán még nem is a mai ember fejlődéséhez vezető út köztes állapotában már eszközt használó, lassan-lassan tudatra ébredő lény markából kiforduló agyaggombóc. És a vég. Ugyanez. A már minden formai és stiláris kifejezési szándékot elvető agyagrög, melynek megtisztelt, szakralizált becsét az adja, hogy Márta vagy érzéki bőrbe, vagy hártyafinomságú selyemtüllbe varrta bele. Ennél kevesebb, redukáltabb, tisztább, némán erőt kifejezőbb egy Márta munkáival rokon, haiku tömörségű Pilinszky-vers sem lehet már.

„a kiállítás nem összegző tárlat, mégis összesítés, de nem az időhöz van köze, hanem a szellemi létezés minőségéhez”

Kezdet és vég. Közte a létezés lüktető elevensége. Márta munkái vállaltan és nem félreérthetően érzelmi és érzéki munkák. Tektonikusan zárt formái közt dús organikus formák, szirmokból kibomló vaginavirágok élnek hol labirintusba zárva, hol kitörve, hol aranysíkon ragyogó boldogan, hol elnyomottan. Maga a nőiség létállapotai, s ezeknél a munkáknál újra az eredet, az őskezdet kérdéseinél járunk. Nagy Márta, ez mostanra egész biztosan kiderült, nem kerámiaművész, egykori mutatós cserepek készítőinek modern utódja, hanem filozófus, kerámiával dolgozó kortárs művész, és összetéveszthetetlenül nő, hisz munkáin végigvonul nőiségének minden érzékenysége, finom érzékisége.

A B32 Galéria kiállítása nem összegző tárlat. Nem az, abban az értelemben, ahogy ilyenkor termek sokaságán végighaladva korábbi életállomások fontos és jellemző munkái sorakoznak. Mégis összesítés, aminek nincs köze az időhöz. Aminek Márta szellemi létezésének minőségéhez van köze. Belső éréséhez, emelkedéséhez. És én irigykedve, elismerően figyelem ezt a mind áttetszőbb, dús mivoltában is fokozatosan egyre csak letisztuló létezést.

Elhangzott 2025. február 5-én, a kiállítás megnyitóján.

Bojár Iván András
művészettörténész

Főcím kép:
Téli ragyogás (részlet); kőcserép, porcelán, lapezüst, laparany; 32,5×14×7,5 cm; 2008 (Fotó: Aczél Márk)

Fotók:

1. (előtér) Közös bőr; kőcserép, terrakotta, hernyóselyem; 19×9×9 cm; 2015; (háttér) Trió 2; kőcserép, máz; 29×8×15,5 cm; 2025 (Fotók: Aczél Márk)
2. Kígyó a kertben 1; mázas kőcserép, engobe, porcelán; 24,5×10,5×14 cm; 2009 (Fotó: Aczél Márk)
3. Kiállítási enteriőr (Fotó: Aczél Márk)
4. Kiállítási enteriőr (Fotó: Aczél Márk)
5. (bal) Történet 1; mázas kőcserép, porcelán; 22×7×46 cm; 2023; (jobb) Történet 2; mázas kőcserép, porcelán; 48×10×25,5 cm; 2023 (Fotók: Aczél Márk)
6. Lágy vizek, kemény sziklák; kőcserép, engobe, porcelán, máz, lüszter; 18,5×42×33 cm; 2004 (Fotó: Aczél Márk)
7. (előtér) Sóhaj; kőcserép, engobe, porcelán; 14×14×6 cm; 2023; (háttér) Elengedés; kőcserép, engobe, máz, porcelán; 15×12,5×5 cm; 2023 (Fotók: Aczél Márk)
8. (előtér) Véletlen rátalálás 8; kőcserép, porcelán, hernyóselyem; 22×15×9 cm; 2013; (háttér) Menyegző; kőcserép, engobe, máz, laparany, lapezüst; 43×80×20 cm; 1998 (Fotók: Aczél Márk)
9. (előtér) Tökéletes illeszkedés 7; kőcserép, lapezüst, talált tégla; 18×23,5×9,5 cm; 2015; (háttér) Újrakezdés; kőcserép, engobe, laparany; 30×26×26 cm; 2000 (Fotók: Aczél Márk)
10. Közös bőr; kőcserép, terrakotta, hernyóselyem; 19×9×9 cm; 2015 (Fotó: Aczél Márk)
11. Téli ragyogás; kőcserép, porcelán, lapezüst, laparany; 32,5×14×7,5 cm; 2008 (Fotó: Aczél Márk)
12. Nagy Márta és Bojár Iván András a kiállítás megnyitóján 2025. február 5-én (Fotó: Aczél Márk)