Sorozatunkban különböző országokból érkező ékszertervezőkkel beszélgetünk alkotói folyamataikról és munkáikkal kapcsolatos gondolataikról. A beszélgetések feltárják a művészek személyes tapasztalatait és inspirációs forrásait, miközben új szempontokkal gazdagítják a kortárs ékszerművészet értelmezési lehetőségeit.
Ékszerek: jelen idő, többes szám – Lodie Kardouss
Lodie Kardouss Brüsszelben él és dolgozik, munkái az előadóművészet és a vizuális művészet találkozási pontjain jönnek létre. Tanulmányait Párizsban, a Rencontres Internationales de Danse Contemporaine-ben kezdte, majd Bordeaux-ban, a Junior Ballet d’Aquitaine-nél folytatta, végül Brüsszelben, Anne Teresa De Keersmaeker előadóművészeti kutató- és alkotói programjában mélyítette tovább tudását. Évekig tartó előadóművészeti pálya után ma elsősorban rendezőként és performatív munkák alkotójaként dolgozik, emellett kritikusként is ír.
Táncosként és koreográfusként a mozgásban szerzett tapasztalataid szervesen beépülnek az „ékszerpraxisodba”: munkáid performatívak, és közvetlen kapcsolatba lépnek a közönséggel. Milyen szerepet tölt be az ékszer azáltal, hogy a tárgy önmagán túlmutató jelentéseket hordoz?
Eredetileg kortárs táncosként képeztem magam, ugyanakkor mindig koreográfiában gondolkodtam. Ma, színpadi rendezőként, mindenre kiterjesztem ezt a szemléletet – legyen az mozgás vagy mozdulatlanság. Az ékszer ebben a folyamatban nem kísérőelem, hanem aktív szereplő: alakítja a gondolkodást, a folyamatot, és sokszor magát az eredményt is.
A performatív dimenzió a munkám legmélyebb rétegét határozza meg: az élő jelenlétet, amely mozgást, energiát és érzelmeket hoz létre, kontextusokat és történeteket teremtve. A test – az élő – a mozdulatlanság, vagyis a tárgy mozgatórugója. Mozgás és mozdulatlanság egymásnak válaszol, így folyamatos körforgás alakul ki test és tárgy között.
Ez a kölcsönhatás az alkotói munkám központi eleme. Számomra a performativitás alapvető fontosságú. Az A Jewelry Piece (Ékszerdarab) című munkában például a nyakék tizenhárom méter hosszú, ennélfogva nem a hagyományos módon viselhető, hanem öt test hordozza egyszerre. A mű a testeken keresztül és azokkal együtt mozog. Az anyagok reagálnak a mozgásra, miközben az formálja és életre kelti őket, folyamatos párbeszédet teremtve az anyag és az emberi cselekvés között.
A közönség gyakran ennek a párbeszédnek a részévé is válik. A Sleeping Beauty (+) – Csipkerózsika (+) című munkában például a kiállítás terében fekszem, az egyik karomat egy felfújható gyűrű felé nyújtva. A történet mindaddig befejezetlen marad, amíg a közönség nem lép kapcsolatba a művel. Az ismert történetre építve újragondolhatjuk, hogy ki a cselekvő, és mi az, ami valójában létrejön. A mű fókuszba helyezi a választási lehetőség és a cselekvőképesség kérdéseit, miközben új képzeleti tereket nyit meg kortárs kontextusban.
E tér megteremtéséhez és megtapasztalásához alapvető fontosságú a fény, a mozgás, az interakció és a rituálé létrehozása. A The Messiah – Crafting the Concert (Messiás – A koncert megalkotása) című munkámban egy kórus énekli Händel Hallelujah című művét, miközben egy monumentális, 12×10 méteres gyémánt jelenik meg a színpadon, kötelek és emelőszerkezet segítségével. A gyémánt többrétegű jelentést hordoz: összekapcsolja a földön élőket az égiekkel, az emberit az istenivel, a jelenlétet a vágyakozással, miközben a kultúrtörténetben az örökkévalósághoz és az értékhez fűződő asszociációkhoz kapcsolódik. A zene, a mozgás, az anyag és a szimbólumok egymásba fonódva hozzák létre az élményt.
Kollektív ékszerek
Az intimitás, a figyelem és a társadalmi felelősségvállalás központi szerepet játszanak a munkáidban. Hogyan határozzák meg ezek az ékszerkészítéshez való viszonyodat, és hogyan válnak láthatóvá az alkotásokban?
A figyelem és törődés fogalma alatt azt a képességet értem, hogy az embereket kimozdítsuk a társadalmi elszigeteltségből. Ez az oka annak, hogy a kollektív ékszerek létrehozása felé fordultam. A hagyományos ékszer számomra egyes számban szólal meg, és gyakran a múlthoz kötődik. Én azt szeretném, ha az ékszer többes számban és a jelenben beszélne. Azt szeretném, hogy éljen: életet sugározzon, embereket kapcsoljon össze, ne pedig elkülönítsen.
Számomra ebben bontakozik ki az ékszer új társadalmi értéke. Ahogyan az ékszerrel dolgozom, az válik értékessé, ami összeköt: nem az egyén teste, hanem a kapcsolat – konkrét, fizikai, tapintható formában. Bizonyos munkáim csak akkor léteznek, ha több test egyszerre lép velük kapcsolatba; értékük így az összekapcsolódás, az együttműködés és az együtt létezés aktusában rejlik. Amikor a munka központi témája a kapcsolat, elkerülhetetlenül megjelenik az intimitás, ami alatt nem személyes, titkos vagy individuális élményt értek, hanem azt a képességet, hogy kapcsolódni tudjunk, kapcsolatokat hozzunk létre és fenntartsuk azokat.
Az ékszereim olyan helyzeteket hoznak létre, amelyekben az emberek egymásra vannak utalva: teret kell egyeztetniük, együtt kell működniük és bizalmat kell építeniük. A tárgy katalizátorrá válik a kapcsolódásban – ez a fajta figyelem és törődés az, amelyet szeretnék behozni a világba. Így az intimitás, a társadalmi érték és a figyelem egy közvetlen, fizikai kapcsolaton keresztül válik láthatóvá az alkotásaimban.
Hogyan reagál a közönség az ékszereidre, és hogyan alakítja át a munkát a nézők bevonódása?
Az emberek ritkán szemlélik közömbösen a munkáimat. Vannak, akiket azonnal magával ragad az élmény. Attól függően, hogy a befogadók mennyire tudnak belehelyezkedni az ismeretlen szituációba és milyen a kapcsolatuk önmagukkal, az ékszerek akár arra is inspirálhatnak, hogy másképp érzékeljék azt, ami körülveszi őket. De ellenszenvet is kiválthatnak, ugyanis munkáim túllépnek az ékszer konvencionális definícióján. Ez gyakran akkor történik, amikor az ékszert kizárólag hordható tárgyként értelmezik, illetve amikor a kategorizálás igénye – hogy ez vajon kortárs ékszer-e – fontosabbá válik, mint maga a tapasztalat.
A közönséggel folytatott interaktív kapcsolat képes átalakítani a művet. Vannak munkáim, amelyekben a nézők szereplővé válnak, és jelenlétük teszi teljessé az alkotást. A Sleeping Beauty (Csipkerózsika) (+) esetében például a közönség gesztusai – az előrehajlás, a bizonytalanság, a mosoly, a hátralépés vagy bármilyen más mozdulat – válnak a mű nyelvévé, miközben én előadóként mozdulatlan maradok.
A Ring of Shelter (Menedékgyűrű) című munkában a nézők annyi időt tölthetnek a mű belsejében, amennyit csak szeretnének: egyszerre válnak megfigyelővé és megfigyeltté, jelenlétükkel akár láthatatlanná tehetik a művet, vagy éppen ellenkezőleg, felerősíthetik annak tartalmát.
Ugyanakkor létezik a bevonódásnak egy láthatatlan formája is, ami mégis rendkívül szuggesztív. The Messiah – Crafting the Concert (Messiás – A koncert megalkotása) című legutóbbi munkámban a közönség egy színházteremben ül, ahol nincs közvetlen, fizikai interakció a szemük előtt néhány másodperc alatt megformálódó monumentális gyémánttal. Mégis érzékelhető az a pillanat, amikor a légzésük megváltozik. A hallgatás és a figyelem felerősödik, finom, mégis tapintható módon, amely egyszerre alakítja a bennük zajló folyamatokat és magát a művet is, befolyásolva annak megjelenését és alakulását.
Gyakran foglalkozol az idő, a jelenlét és az emlékezet viszonyával az ékszerek kapcsán. Hogyan jelenik ez meg a munkáidban, és hogyan kapcsolódik a mindennapi életedhez?
Nem az anyag maradandóságát utasítom el az ékszerben, sokkal inkább áthelyezem a hangsúlyt az anyagról a közös tapasztalatra és azokra az emlékekre, amelyeket maga után hagy.
Számomra nem elsősorban az állandóság és a változás oppozíciója a lényeges, hanem inkább az egyéni és a kollektív közötti különbség. Amikor valami kollektív módon jön létre – együtt készül, együtt tapasztalják vagy közösen beszélnek róla –, akkor elsősorban a jelenben létezik, és egy adott időhöz és szituációhoz kötődik. A munkáim ugyanakkor nem tűnnek el nyomtalanul. Előfordulhat, hogy a mű a megtapasztalás után is jelen marad, miközben maga az élmény elsősorban az emlékezetben él tovább. Számomra az a fontos, hogyan lehet valóban jelen lenni egy pillanatban – nemcsak a munkában, hanem a mindennapi életben is.
Ez foglalkoztatott az egyik legkorábbi projektemben is, a Curiosityben (Kíváncsiság), nevezetesen a jelen és az emlékezet kapcsolata. A Curiosity nem egy maradandó ékszerkollekció, hanem fekete kartonlapokra fehér porral megalkotott ékszerformák sorozata. Az anyag természetéből adódóan az ékszert újra kell formálni minden egyes kiállítás alkalmával. Ez a projekt kétféle időbeliség mentén bontakozott ki. Az első a performansz ideje volt: gesztusok koreográfiáján keresztül újrateremtettem a kollekció egyes darabjait, ahogyan azokat eredetileg megalkottam a stúdiómban. A második az emlékezés ideje volt: a projektről fotósorozat készült, amely egyszerre működik hiteles referenciaként a jövőbeli performanszok számára és kézzelfogható nyomként a projekt létezéséről.
Interaktív politikai performansz
Mi az, ami a leginkább foglalkoztat most, és milyen irányba halad a kutatásod?
Következő projektem egy interaktivitáson alapuló politikai performansz, Allez, Vaches, Allez! (Gyerünk, tehenek, gyerünk!) címmel, amelynek központi témája az állampolgárok megfigyelése és megbélyegzése. Mivel a munka még alakulóban van, bizonyos részleteket szándékosan nyitva hagyok.
A politika mindig is jelen volt a munkáimban, gyakran az esztétikum mögé rejtve vagy metaforikusan ábrázolva. A Ring of Shelter (Menedékgyűrű) például a hovatartozásról, a kirekesztésről és a nyomás alatti ellenállásról szól. Ez egy olyan méretű gyöngygyűrű, amely nem ujjon viselhető, hanem az emberi test számára készült: bele lehet lépni, lehet benne állni vagy ülni.
Az Allez, Vaches, Allez! esetében ez a politikai réteg sokkal direktebben jelenik meg. A teatralitás és a humor – enyhén ironikusan – hangsúlyosabb szerepet kap, és a kritikai reflexiót a játékosság ellensúlyozza. Míg a humor korábbi munkáimban inkább finoman, rejtetten működött – például a Sleeping Beauty (+) túlméretezett, felfújható gyémántgyűrűjének abszurditásában –, addig ebben a munkában jóval nyíltabban jelenik meg.
Ahogyan a korábbi ékszerprojektjeimben is, ez a munka is a kortárs világunkra reflektál, miközben a performansz művészi dimenziója a kollektív jelenléten és interakción keresztül bontakozik ki – nemcsak az előadók, hanem a résztvevők által. Ezúttal pedig az ékszer valóban hordható.
Gábor Vica
ékszertervező, kurátor
Főcímkép:
Kíváncsiság #3; selyempapír, keményítő paszta, lenfonal, szódabikarbóna; 14×15×1,5 cm; 2017 (Fotó: Yvan Guerdon)
