Nemzetközi perspektívák
Sorozatunkban különböző országokból érkező ékszertervezőkkel beszélgetünk alkotói folyamataikról és munkáikkal kapcsolatos gondolataikról. A beszélgetések feltárják a művészek személyes tapasztalatait és inspirációs forrásait, miközben új szempontokkal gazdagítják a kortárs ékszerművészet értelmezési lehetőségeit.
Tapintható reziliencia: érzelmek és narratívák Stephie Morawetz művészetében
Stephie Morawetz osztrák művész, aki a kortárs ékszer médiumán keresztül – fotókkal, performanszokkal és kutatáson alapuló megközelítéssel – keresi az új utakat az önkifejezésre és a társadalmi reflexióra. Pályafutását kalapkészítőként kezdte a linzi Művészeti Egyetemen, majd drágakő- és ékszertervezésből szerzett diplomát Németországban, Idar-Obersteinben. Később Tel-Avivban, a Shenkar Műszaki, Design és Művészeti Főiskolán mesterképzésen folytatta tanulmányait, ahol fokozatosan alakult ki komplex, interdiszciplináris látásmódja.
Stephie Morawetz számára a művészet nem csupán önkifejezés, hanem társadalmi és személyes reflexió is: munkái társadalmi kérdésekre, testi-lelki folyamatokra és a nőiséggel kapcsolatos tapasztalatokra egyaránt reagálnak. Nyitott szemmel jár a világban: ha valami felkelti az érdeklődését, alapos kutatásba kezd, majd bátran építi fel saját narratíváját a humor és a provokáció eszközeivel. Művei gyakran megkérdőjelezik a társadalom értékrendszerét, önelfogadásra ösztönöznek, vagy személyes traumákat, például gyászfolyamatokat dolgoznak fel.
„önábrázolás és a performatív önkifejezés”
Alkotásaiban mindig több jelentésréteg húzódik meg: minél alaposabban vizsgáljuk őket, annál gazdagabb értelmezési lehetőségeket tárnak fel. Szinte bármiből képes inspirációt meríteni: animációs filmekből (például Persepolis), elméleti szövegekből (például Guy Debord: A spektákulum társadalma), illetve rituálékból és hagyományokból. Az ékszer számára lehetőséget teremt arra, hogy az érzések tapintható formát öltsenek.
Munkáiban egyre hangsúlyosabbá válik az önábrázolás és a performatív önkifejezés, olyan művészek nyomán, mint Valie Export vagy Cindy Sherman. Morawetz rendre új kihívások elé állítja önmagát: tudatosan elhagyja a komfortzónát, kutat, értelmez, majd alkot. Így minden művében jelen van a keresés élménye, amelyhez a befogadó is könnyen kapcsolódhat.
Miért értékes a gyémánt?
Gábor Vica: Mi inspirált arra, hogy újraértelmezd a luxus fogalmát? Tudnál mesélni az első olyan projektedről, amely ezzel a témával foglalkozott? Hogyan zajlott az alkotói folyamat?
Stephie Morawetz: A luxus az érték megtestesítője, és engem mindig is lenyűgözött ennek a fogalomnak a jelentése. Olyan, mint egy történet vagy akár egy mese: valaki kitalálja, és ha elegen elhiszik, valósággá válik. Vegyük például a pénzt: végeredményben csupán színes papírdarabokról van szó. A munkáimmal történeteket mesélek, és világokat építek az alkotásaim köré. Ha pedig elegen hisznek a meséimben, valóra válnak.
Minden Idar-Obersteinben kezdődött, ahol tanultam. Ez egy drágaköveiről híres város, ezért természetes volt, hogy mi is ezzel az anyaggal dolgozunk, és hosszasan tanultunk a különböző fajtájú kövekről. Rengeteg csodát láttam: ásványokat, köveket és formákat, amelyeket korábban el sem tudtam képzelni. De még ebben a szépségben is létezett egyfajta hierarchia: bizonyos kövek, bár lenyűgözőek voltak, mégis kevesebbet értek másoknál. Ennek a piramisnak a csúcsán a gyémánt állt.
Ez elgondolkodtatott: ki döntötte el, hogy ez az egy kő értékesebb minden másnál? Elkezdtem kutatni a gyémántok történetét, és kiderült, hogy az értékük egy zseniális marketingfogáson alapul. Egy szindikátus tudatosan alakította ki a gyémánt értékét – és elérte, hogy az egész világ elhiggye ezt a történetet. Egyszerre rémisztő és lenyűgöző, hogy egy ilyen erős narratíva valósággá válhat. Ha az értéket formálni lehet, talán itt az ideje egy új történetnek: ahol az érték nem a kizsákmányoláson, hanem a fenntarthatóságon alapul; nem rendszerszintű visszaéléseken, hanem emberségen; nem mértéktelen fogyasztáson, hanem kritikus hozzáálláson.
Így született meg az első történetem, a Plastone Univerzum. Ez a gyémántszindikátus egyfajta paródiája: egy fiktív, jövőbeli vállalat monopóliumáról szól, amely kizárólag a Plastone nevű, hulladékainkból származó kő forgalmazására jogosult. Ebben a jövőképben ez a kő válik a legértékesebb anyaggá. Ha egy vállalat képes átformálni a kulturális értékfelfogásunkat, talán mi magunk is alakíthatjuk a világot – akár egy jobb irányba.
Humor és provokáció az ékszerművészetben
Kifejezetten izgalmas, ahogyan a fotográfia megjelenik a munkáidban, különösen a Same Shit című sorozatodban. Mesélnél arról, milyen kísérletezési folyamat során alakult ki ez a vizuális nyelv, és hogyan illeszkedik a fotóhasználat az ékszerművészeted tágabb kontextusába?
A munkáimban gyakran foglalkozom azzal, hogyan formálja a kapitalizmus a szépségről és az értékről alkotott képünket. Mély hatást gyakorolt rám Guy Debord A spektákulum társadalma című könyve, amely elgondolkodtatott azon, mennyire vágyunk a látványosságra: azokra a felszínes, mégis meghatározó benyomásokra, amelyek boldogságot vagy sikert ígérnek. Elkezdtem közelebbről megfigyelni a luxusékszer-reklámokat, és azt, hogyan képesek álomvilágot építeni egyetlen tárgy köré. Ezek a hirdetések valójában nem csupán ékszert kínálnak, hanem státuszt, szerelmet, sőt örökkévalóságot.
Ezt a stratégiát szerettem volna átültetni a saját gyakorlatomba: úgy használni, hogy közben rámutassak abszurditására. Így született meg a Same Shit projekt. Nyúlürülékből formáltam apró gömböket, amelyeket gyöngyházréteggel vontam be, majd klasszikus, elegáns ékszerkompozíciókba foglaltam őket, és ezekhez álhirdetéseket, kampányfotókat készítettem. Véleményem szerint a humor és a provokáció segítségével könnyebb elérni, hogy az emberek elgondolkodjanak azon, mit is tartanak valóban értékesnek. Ha először sikerül mosolyt csalni az arcukra, talán nyitottabbá válnak arra is, hogy meglássák a mélyebb ellentmondásokat. Hiszen gyakran – bármilyen csillogó is a csomagolás – belül minden csak same shit.
Az ékszer mint a reziliencia eszköze
Az eddigieken túl milyen hétköznapi vagy társadalmi tapasztalatok inspirálták korábbi munkáidat, és vannak-e olyan témák, amelyeket a jövőben mélyebben szeretnél vizsgálni és feldolgozni?
Valójában az inspirációt a mindennapi életből és az egyszerű, hétköznapi dolgokból merítem. Hiszem, hogy a művészet a társadalom tükre, ezért igyekszem figyelmesen és érzékenyen szemlélni a körülöttem zajló eseményeket. Gyerekkoromtól fogva ösztönöztek arra, hogy politikai kérdésekről gondolkodjam, és merjek kételkedni, rákérdezni dolgokra. Amikor a szüleim nem tudtak választ adni valamire, megtanultam önállóan utánajárni – főként könyvek segítségével. Nagyon szeretek olvasni, és a könyvtár az egyik kedvenc helyem. Nemcsak a könyvek, hanem az ott megismert különféle emberek és az ő történeteik is lenyűgöznek. Úgy érzem, a munkáimmal továbbra is válaszokat keresek olyan kérdésekre, amelyeket még nem teljesen értek.
A jövőben szeretnék mélyebben foglalkozni a kultúrámmal és az örökségemmel, valamint azokkal a rituálékkal, amelyek a világban egyre inkább elhalványulnak, ahogyan a hagyományok és közösségi programok is lassan háttérbe szorulnak vagy eltűnnek. Úgy érzem, a digitális térnyerés felgyorsítja ezt a folyamatot, és gyakran eltűnődöm azon, vajon ez a természetes fejlődés része, vagy inkább egyfajta egyensúlyvesztés.
Osztrákként azt vettem észre, hogy a kényelmetlen igazsággal való szembenézés helyett hajlamosak vagyunk azt a felszín alá rejteni – és szerintem ez tévút. Ha azonban merünk foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, sokat tanulhatunk belőlük. Gyerekkoromban a családom nem igazán kapcsolódott a kulturális örökségünkhöz: gyakran figyelmen kívül hagyták, mert úgy tartották, hogy ezek a szimbólumrendszerek jobboldali politikai töltettel bírnak. Elutasításuk felnőttként felkeltette a kíváncsiságomat, ezért elkezdtem kutatni a témában, és rájöttem, hogy sok esetben éppen az ellenkezője igaz. Például a Dirndl, az osztrák népviselet a náci rezsim elleni csendes ellenállás jelképe volt. Ez is mutatja, milyen hatalommal bírhat a ruházat és az ékszerek: az ékszer valóban lehet a reziliencia eszköze.
Művészként kötelességemnek érzem, hogy tükröt tartsak a társadalom elé. Hiszem, hogy hatalmunkban áll megmutatni az igazságot úgy, hogy valódi változást érjünk el másoknak való károkozás nélkül. Mindig velem van egy mantra, egy idézet egy német punkzenekartól:
„Nem tehetsz róla, hogy a világ ilyen – de rólad is szól, ha így marad.”
Az ékszerekhez kapcsolódó rituálék
Különösen felkeltette az érdeklődésemet, ahogyan a rituálékról beszéltél. Kíváncsi vagyok, hogyan jelennek meg ezek a mindennapjaidban – vannak olyan személyes, hétköznapi szokásaid, amelyeket tudatos rituáléként élsz meg? Hogyan formálják ezek a gyakorlatok a gondolkodásodat, és milyen szerepet játszanak a művészi kiteljesedésedben?
Csak akkor vált számomra nyilvánvalóvá, mennyi rituálé szövi át a mindennapjaimat, amikor komolyabban belemerültem a téma kutatásába. Úgy tűnik, a rítusok mélyen emberi szükségleteket szolgálnak. Gondolhatunk vallási szertartásokra, de léteznek évszakokhoz vagy időjáráshoz kötődő, sőt egészen személyes, hétköznapi rituálék is. Ezek a rítusok fokozatosan háttérbe szorulnak egy olyan társadalomban, amely egyre inkább eltávolodik a természettől és a spirituális hagyományoktól.
A rituálék jelentőségét a nagymamám elvesztése után, a gyász feldolgozása közben értettem meg igazán. Kutatásaim során fedeztem fel, hogy szinte minden kultúrában megtalálható az imalánc valamilyen formában. Az ismétlődő számolás, a gyöngysor érintése nyugtató és meditatív hatással bír. Bár nem vagyok vallásos, ez a mozdulatsor segített a veszteség feldolgozásában. Ennek nyomán született meg egy performatív munkám is, amelyhez hamuból készítettem gyöngyöket.
Azóta sokkal tudatosabban tekintek saját mindennapi rituáléimra. Minden reggelemet azzal kezdem, hogy egy óra kávézás közben felírom az aznapi teendőimet egy post-it cetlire, aminél többet úgysem tudok reálisan elvégezni egy nap alatt.
A családommal minden vasárnap a nagymamámnál találkozunk ebédre. Bár fárasztó, hogy minden héten utaznom kell a külvárosba, tudom, mennyire fontos ez az együtt töltött idő. Egy másik, számomra jelentőségteljes hagyomány, hogy minden utazásom során vásárolok egy helyi grafikus által készített képregényt. Ez számomra olyan, mint egy emlékkarkötő medálokkal: minden darab egy adott helyszínhez vagy élményhez kötődik.
Leginkább azonban az ékszerekhez kapcsolódó rituálék foglalkoztatnak. Az ajándékba kapott gyűrűk, a fontos életeseményekhez kapcsolódó darabok vagy épp a viselés ismétlődő mozdulatai mind személyes és kollektív történeteket hordoznak. Az ékszerek számomra nemcsak díszítő funkcióval bírnak, hanem emlékeket őriznek erőt adnak, vagy épp önkifejezési eszközként szolgálnak.
Van például egy gyűrűm, amelyet egy barátomtól kaptam. Amikor szorongok vagy bizonytalan vagyok, mindig ezt veszem fel, és a gyűrű szinte páncélként véd. Ilyenkor rendszerint meghallgatom az Eye of the Tiger című dalt – ez egy jelenetre emlékeztet a Persepolis című filmből. A film női főszereplője számomra a bátorság és az önazonosság megtestesítője.
Frida Kahlo mint inspiráció
Úgy tűnik, bizonyos művészi életpályák – különösen Frida Kahlo története – fontos inspirációs forrást jelentettek számodra. Mesélnél arról, hogyan indult az ebből született kollekció, és hogyan tekintesz most vissza erre a munkára?
Nagyon szeretek más művészek munkáival foglalkozni. Úgy gondolom, ha a kortárs ékszertervezést művészeti médiumként akarjuk pozicionálni, akkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy figyelmen kívül hagyjunk más művészeti ágakat, és csak a saját buborékunkban létezzünk. Művészként alapvetően fontosnak tartom, hogy körbenézzünk, és más irányok felé is nyitottak legyünk.
A kedvenc művészeim időről időre változnak – általában attól függ, éppen milyen témával foglalkozom, vagy melyik munkafolyamat érdekel leginkább. Jelenleg Valie Export és Cindy Sherman hatnak rám leginkább, ami a munkáimon is érzékelhető: egyre inkább a performansz és az önábrázolás, vagyis az ékszereken keresztül megjelenített önarckép felé haladok.
A Frida Kahlo munkám születése érdekes történet. Akkoriban még a saját kis „maratonomat” teljesítettem – elhatároztam, hogy egy éven át minden olyan kortárs ékszerművészethez kötődő nyílt pályázatra jelentkezem, amit csak találok. Egy olyan kihívás elé akartam állítani magamat, ahol megtapasztalhatom, képes vagyok-e különböző témákhoz alkalmazkodni. Nagyon sokat köszönhetek ennek az időszaknak; még úgy is, hogy néha teljesen kimerültem, összességében nagyon élveztem. Megtanított fókuszáltan kutatni, nyitottnak lenni olyan témákra is, amelyekkel nem feltétlenül értettem egyet, és ráébresztett, melyek az erősségeim és gyengeségeim.
Amikor megjelent a Frida Kahlo-projekt felhívása, rögtön tudtam, hogy részt akarok venni benne, mert személyes kötődésem volt Fridához. Az unokatestvérem Mexikóban nőtt fel, és óriási Frida-rajongó volt; ő mutatta meg nekem az alkotásait még tinédzserkoromban, és teljesen elvarázsoltak. Amikor a projekt kapcsán belemerültem a munkásságába, a róla alkotott, kissé naiv tinédzsernézetem megváltozott: rájöttem, hogy talán mégsem az a feminista hős, akinek akkoriban láttam. Ez a projekt segített árnyaltabban látni őt. Ma már emberibbnek érzem, és látom, hogy munkássága mélyen a szenvedésről szól, valamint annak különös szépségéről és fájdalmáról.
A kortárs ékszer egyik szépsége számomra az, hogy képes az emberi érzelmeket fizikailag is érzékelhetővé tenni. Azt akartam elérni, hogy az emberek érezzék Frida fájdalmának súlyát, de azt a szépséget is, amit ő a fájdalomban talált. Ezért választottam a hematit nehéz, súlyos anyagát, és aranyoztam be a gyöngyöket, hogy viselés közben nyomot hagyjanak a bőrön, így az ékszer a súlyával is érzékelteti a fájdalmat. Ezáltal az ékszer mulandóvá válik: idővel az arany lekopik, és csak a fájdalom súlya marad meg. Számomra ez Frida élete. Nem feltétlenül értek vele egyet, de mélyen tisztelem az elhivatottságát, hogy az egész életét egyetlen műalkotássá formálta.
Mire jó egy zsebtükör?
Láttam, hogy részt vettél a Cocks and Cunts című kiállításon. Mesélnél arról a munkáról, amelyet ott bemutattál és a háttértörténetéről? Érdekelne az is, mi motivált arra, hogy jelentkezz erre a felhívásra, és milyen kutatási irányt követtél.
Nagy rajongója vagyok a Studio Warehouse-nak, szeretem a kurátori munkájukat és a kiállításaik koncepcióját. Yotamot úgy ismertem meg, mint az egyik legmelegebb szívű és legnyitottabb embert. Igyekszem szorosan követni a projektjeiket, így akadtam rá erre a felhívásra is.
2016-ban, amikor Tel-Avivban a Shenkar Egyetemre jártam, olvastam egy felmérést, amely szerint a legtöbb nő sosem látta a saját vulváját. Ez számomra megrázó volt, és nem értettem, miért nincs bennük több kíváncsiság a saját testük iránt. Elkezdtem kérdezősködni, több különböző kultúrából származó nővel beszéltem Izraelben és itthon is, és megerősítették, amit a felmérés állított.
A társadalom és a média azt sugallja, hogy nem illik megvizsgálni a nemi szervünket. Többen úgy vélekednek, hogy aki mégis megteszi, az léha, erkölcstelen nőszemély, vagy hogy ezt csak a leszbikusok csinálják. Ami teljesen normális a férfiak számára, az a nők esetében sokszor elképzelhetetlennek tűnik. Én ezt a hozzáállást szerettem volna megváltoztatni, így készítettem egy zsebtükröt, amely megkönnyíti az altesthez való hozzáférést, de egyben kis rituálévá is teszi a szemlélődést. Ez az önbecsülésünk megteremtéséről és a bennünk rejlő szépség felfedezéséről szól.
Nemrég beszélgettem erről egy férfi barátommal is. Elmeséltem neki a tükröt, és megkérdezte: „Miért akarod látni?” Én visszakérdeztem: „Te sosem néztél a saját péniszedre?” Erre azt mondta: „Dehogynem, az teljesen normális.” Ez megerősített abban, mennyire szükséges felhívni a figyelmet erre a kérdésre.
Amikor a Studio Warehouse közzétette a felhívást, tudtam, hogy a munkám nem teljesen illeszkedik a profiljukba, de a téma annyira fontos volt, hogy úgy döntöttem, mindenképpen jelentkezem. Nagyon örülök, hogy ezen a kiállításon újabb lehetőség nyílt arra, hogy beszéljünk róla, és talán meggyőzzünk néhány nőt arról, hogy a saját testükben nincs semmi szégyellnivaló.
Osztrák hagyományok és a politika
Min dolgozol jelenleg? Van most folyamatban kutatásod, és mi lesz a központi témája a következő munkádnak?
Épp most kezdtem el kutatni egy új munkafolyamat kapcsán azt, ami az osztrák kultúra és hagyományok köré épül, különösen arra fókuszálva, hogyan használja fel ezeket a populista politika a saját céljaira. Növekvő aggodalommal és frusztrációval figyelem, hogyan változik az általános hangulat egész Európában: a félelem és a gyűlölet egyre inkább áthatja a mindennapokat. Ráadásul mindez nagyrészt téves elképzeléseken és az oktatás hiányán alapul. Ausztriában azt tapasztalom, hogy a jobboldali pártok a népi szimbólumokat, a vidéki esztétikát, sőt még a nyelvet is sajátjuknak érzik, és ezeket az eszközöket használják arra, hogy egy zárt, múltba révedő és sok esetben agresszív osztrák identitás képét alakítsák ki. De ezeket valójában nem birtokolják: a tárgyak, a dalok, a gesztusok és a szokások éppúgy az enyémek is. A közös kultúránk részei, amit lehet másképp értelmezni.
Ebben a munkafolyamatban a kulturális örökségünket próbálom átalakítani úgy, hogy meglévő struktúrákat és kereteket ragadok meg, és új jelentést adok nekik. Valami nagylelkűbbet, egyenlőbbet, olyat, ami befogad, nem pedig kizár; ami teret ad a komplexitásnak és az ellentmondásoknak; ami az embereket valódi értékeik alapján értékeli, nem pedig a külsejük vagy a származásuk szerint. Azt hiszem, először meg kell értenem ezeknek a kulturális elemeknek a valódi jelentését, mielőtt elkezdhetnék velük dolgozni. Ezeket a témákat sem az általános és középiskolákban, sem az egyetemeken nem oktatják. Néha úgy érzem, szándékosan hagyják ki a tananyagból, mintha a kultúra és a politika két teljesen különálló dolog lenne – pedig nem azok. Én pedig szeretném megérteni, hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és hogyan lehetne belülről megváltoztatni ezeket a folyamatokat.
Gábor Vica
ékszertervező, kurátor
Főcím kép:
Cuerpo floral (fotómontázs ékszerrel); hematit, aranyozott sárgaréz levél, cérna, vas; 37×41 cm; 2024; modell: Eni Cani (Fotó: Stephie Morawetz)
