Nemzetközi perspektívák
Sorozatunkban különböző országokból érkező ékszertervezőkkel beszélgetünk alkotói folyamataikról és munkáikkal kapcsolatos gondolataikról. A beszélgetések feltárják a művészek személyes tapasztalatait és inspirációs forrásait, miközben új szempontokkal gazdagítják a kortárs ékszerművészet értelmezési lehetőségeit.
A testkép és az önelfogadás története Helena Renner művészetében
Helena Renner (1990) német művész olyan témákról kezdeményez dialógust, amelyekről sokan nehezen vagy egyáltalán nem beszélnek. Nem csupán vizsgálja a testtel kapcsolatos kérdéseket, hanem fel is hívja a figyelmet arra, amit általában otthonunk biztonságos falai között elrejtünk. Megkérdőjelezi a társadalmi szépségideált, és saját tapasztalatai mentén, a művészet eszközeivel újradefiniálja a szépség fogalmát. A test számára az élet nyomait őrző „tér”, a társadalom által hibának tekintett jegyeket – mint a zsír, a hegek vagy a megnyúlt bőr – kiemeli, díszíti és ünnepli.
Munkáiban az önreflexió és az önelfogadás a normák felülírásának eszközeként jelenik meg. Gyakran kész tárgyakat, például fehérneműket és alakformáló alsóruházatot alakít át, díszít és kelt új életre, miközben személyes és univerzális történeteket mesél el népszerű ruhadarabokon keresztül. Ezzel lehetőséget teremt arra, hogy saját és mások testét különböző megközelítésekkel láttassa, és a test szépségét a megszokott kereteken túl értékelje.
Fotográfiáit fiatalkori emlékek, tapasztalatok és traumák inspirálják. Célja nemcsak az önreflexió és a saját hibáinkkal való szembesülés, hanem az önelfogadás is.
Szépségideálok és társadalmi elvárások
Gábor Vica: Az egyik írásodban említed, hogy munkáid célja párbeszédet indítani arról a feszültségről, ami a testideálok, a valóság, a személyes vágyak és a társadalmi elvárások között húzódik. Milyen tapasztalat vagy késztetés ösztönzött arra, hogy ezzel a témával kezdj foglalkozni?
Helena Renner: Soha nem éreztem úgy, hogy a testem hasonlítana a magazinokban és a reklámokban látott ideálokra. Már gyerekkoromban feltűnt, hogy a testalkatom különbözik a körülöttem lévő, velem egykorú társaimétól –– részben azért, mert másokhoz mértem magam, részben pedig a külső tapasztalatok, például a bántalmazás és a negatív megjegyzések miatt. Rájöttem, hogy másként bánnak velem a tanárok, a társaim és a potenciális párkapcsolati partnereim. Ahelyett, hogy megkérdőjeleztem volna a társadalmi elvárásokat, magamévá tettem azt az üzenetet, hogy velem van a baj. Így a testkép kérdése gyakorlatilag mindig jelen volt a gondolataimban.
Munkáid arra késztetik a nézőket, hogy újragondolják az egyébként folyamatosan változó szépségideálról alkotott elképzeléseinket. Milyen reakciókra számítasz és milyen visszajelzéseket kapsz általában a közönségtől?
Sokan, akik először találkoznak a munkáimmal – különösen azok, akik nem ismernek engem vagy a művészi tevékenységemet –, meglepődnek, sőt néha kissé zavarba is jönnek. Gyakran nem értik, mit látnak, és azt sem, miért így mutatom be a testet. De amint elmondom a személyes hátteret és a saját testemhez fűződő viszonyomat, valami megváltozik. Az emberek megnyílnak, és gyakran a saját tapasztalataik megosztásával reagálnak. Amit többször is hallottam nézői visszajelzésként, az az volt, hogy egyesek felismertek hasonlóságot a saját testükkel, például, hogy szülés után pont így néz ki a bőr a hasukon. Bár én nem szültem, és ez nem része a testem történetének, őszintén örülök, amikor mások a saját élményeikhez kapcsolódva tudnak azonosulni a munkáim üzenetével.
A kiállításokon sok velem egykorú nő azonnal tud kapcsolódni a munkáimhoz, és a beszélgetéseink során kiderül, hogy hasonló gyermekkori nehézségekkel küzdöttek, mint én. Negatív kritikák ritkán jutnak el hozzám, de amikor mégis, azt érzékelem, hogy ezek az emberek még a saját testképükkel kapcsolatos problémákkal küzdenek. Vannak, akiknek nehéz megérteni, miért akar valaki ennyire sebezhetővé válni, és nyíltan megmutatni azt, amit mások tökéletlennek tartanak.
Az egyetlen reakció, amivel igazán nehezen birkózom meg, amikor az emberek – általában férfiak – szexuális tartalomként értelmezik a munkámat, és azt feltételezik, hogy a meztelenség szexuális szándékot jelent. Például az Instagramon bizonyos képeimet eltávolították, mert a platform algoritmusa szexuális tartalomként jelölte meg őket. Pedig a meztelen bőr nem jelenti azt, hogy provokatívnak vagy kihívónak szánnám a munkát.
Ékszerművészet és performansz
A művészi kifejezésmód során többször megjelenik a performansz eszköze munkáidban. Mesélnél a legutóbbi performatív projektedről, és arról, hogyan kapcsolódik ez az ékszerművészeti gyakorlatodhoz?
Az Über mich hinauswachsen (Túlnőni önmagamon) című projekt középpontjában a saját korlátaimmal való küzdelem állt. A munka alapja egy puha, rugalmas anyagból készült, alakformáló alsónemű volt, amelyre durva, eperfából készült papírt varrtam. Ezután megpróbáltam magamra erőltetni, beleszorítani a testemet ebbe a ruhadarabba. A papír elszakadt. Rózsaszín cérnával foltoztam be, majd újabb papírt varrtam rá. Ismét felvettem, ismét elszakadt. Végül piros cérnával varrtam össze a szakadást – szorosabban, fájdalmasabban. Minden öltés merevebbé tette az anyagot, minden újabb próbálkozás egyre nehezebbé vált.
A videó ezt a folyamatot mutatja: test az anyag ellen, bőr a papír ellen. Hallani a susogást, a szakadást, a hangokat, amelyek arról szólnak, hogy próbálunk állandóan alkalmazkodni, ellenállni, érvényesülni.
A varrás mint az ellenállás szimbóluma
Számomra a Túlnőni önmagamon egyszerre metafora a sebezhetőségről és az erőről. A striák is hasonló kettősséget hordoznak: szakadást és növekedést, sérülést és heget. A varrás szimbólummá válik: kísérlet a saját test foltozására, a törések kijavítására, ugyanakkor az ellenállás jelképe is. Mert bármennyire próbálod korlátozni, keretek közé szorítani és foltozni a testet, a végén mégis kibontakozik. A növekedés azt jelenti, hogy ezt nem eltakarjuk, hanem hagyjuk megtörténni.
Úgy érzem, hogy a munkáim sokkal intenzívebben lépnek kapcsolatba a testtel, mint a hagyományos ékszerek. A test állandó mozgásban van: változik, növekszik, öregszik. Emellett mi magunk is folyamatosan alakítjuk – sminkelünk, sportolunk, felöltözünk. Ezek a rituálék sokszor az otthon biztonságában zajlanak, mégis univerzálisan ismerősek. Én ezeket szeretném láthatóvá tenni, még akkor is, ha időnként kellemetlennek vagy zavarba ejtőnek tűnhet. A performanszokban olyan rétegeket tudok megmutatni, amelyeket pusztán az ékszerek bemutatásával nem lehetne.
A munkáid egyik fő eleme az önelfogadás. Hogyan hat a munkád a saját tested elfogadására, és hogyan értelmezed ennek a folyamatát?
A fogyás és az, hogy közelebb kerültem a társadalmi szépségideálhoz, több pozitív visszajelzést hozott a környezetemből. Bár ez a megerősítés jólesett, egyúttal kritikusabbá is tett önmagammal szemben. Elkezdtem félni attól, hogy visszahízhatok, és elveszíthetem azt, amit „elértem”. Bizonyos szempontból ez a félelem éppoly nyomasztó volt, mint a molettség tapasztalata. Komolyan fontolóra vettem a plasztikai beavatkozást is, hogy eltávolítsam a lógó bőrt és az általam még mindig „tökéletlennek” látott részeket.
Aztán rájöttem, hogy még ha meg is változtatom a külsőmet, a testem múltjának nyomai, a hegek akkor is velem maradnak. Egyszerűen lehetetlen, hogy mindent eltüntessünk magunkról, amin a testünk keresztülment. Így ahelyett, hogy ezeken bosszankodnék, elkezdtem azon gondolkodni: mi lenne, ha megtanulnám elfogadni a testemet olyannak, amilyen. Ha többet törődnék és kedvesebben bánnék vele. Hiszen vele együtt fejlődöm és tapasztalom meg az életet.
Ruhák, textilek, díszek és az önelfogadás
A munkáim többsége olyan testrészből vagy jellegzetes vonásból indul ki, amivel korábban küzdöttem. Amikor már világosan látom, hogy a test melyik részére fogok fókuszálni az alkotáson keresztül, átgondolom, milyen forma vagy ruhadarab kapcsolódhat a témához, használjak-e kész tárgyakat, vagy hozzak létre valami teljesen újat. Végül kiválasztom az anyagokat – textíliákat, gyöngyöket, köveket –, amelyekkel kifejezhetem a gondolataimat és érzéseimet.
A folyamatnak gyakran része, hogy a készülő darabot magamon próbálom ki, hiszen az asztalra téve teljesen másképp hat egy-egy darab, mint felvéve. Ezért nemcsak a kész tárgyakra fókuszálok, hanem a fotográfiákra is, amelyeket viselés közben készítek. A „tökéletlen” testen lefotózott darab mutatja meg igazán a mű értelmét.
Ezeken a képeken máshogy látom a testemet: elkezdtem elfogadni a striáimat, a hasamon lévő zsírt, a hegeimet – belsőket és külsőket egyaránt. Ez egy tanulási folyamat, amely során rájöttem, hogy a nehezen szerethető részek is megérdemlik, hogy díszítsük, ne rejtsük el.
Ékszerművészet az ageizmus ellen
Mit gondolsz, a munkáidhoz különböző korú nők is tudnak kapcsolódni, vagy inkább egy adott generáció testképhez fűződő küzdelmeire reflektálnak?
Egy közelmúltbeli eseményen, ahol főként idősebb nők voltak jelen, sokan arról számoltak be, hogy egész életükben hasonló küzdelmekkel szembesültek. A fiatalabb generációkkal ellentétben azonban számukra nem volt elérhető az a tér, ahol erről nyíltan lehetett volna beszélni, így ezt a szégyenérzetet elfojtották. Voltak, akik arról meséltek, hogy az évek múlásával elfogadóbbá váltak a testükkel kapcsolatban, másoknál viszont ez a nyomás inkább fokozódott. Ezek a kontrasztok világítottak rá arra, milyen mélyen beépülnek a szépségideálok, és mennyire sokféleképpen hatnak a nőkre életkortól, tapasztalatoktól és környezettől függően.
Amiről itt valójában szó van, az az ageizmus – a szépségideálok egy újabb elnyomó aspektusa, amely aránytalanul nagymértékben sújtja a nőket. Nemcsak vékonynak kell lennünk, hanem ráncmentesnek, feszesnek és örökké fiatalnak is. Az élet jeleit – a striákat, a hegeket, az ősz hajszálakat, a megereszkedett bőrt – hibaként kezeljük, amelyeket „ki kell javítani”, ahelyett, hogy a megélt tapasztalatok bizonyítékaként tekintenénk rájuk. Az az elvárás, hogy az öregedéssel mintegy „kitöröljük” magunkat, mélységesen embertelen. Tárgyiasít minket: olyan objektummá redukál, amelynek célja a tetszéskeltés, nem pedig az, hogy teljes értékűen és láthatóan éljünk.
A legtöbben mire felnövünk, megtanuljuk, hogyan „kellene” kinéznünk, és egész életünkben ezeket az ideálokat hajszoljuk. Az öregedés azonban elkerülhetetlen, és úgy gondolom, hogy a test időbeli változása a későbbi munkáimban is fontos szerepet fog játszani. Nem szeretném ezt pusztán passzívan szemlélni, sokkal inkább megkérdőjelezni azokat a narratívákat, amelyek azt sugallják, hogy az öregedéssel elveszítjük az értékünket. Hatalmas ereje van annak, ha mindezt a művészeten keresztül láthatóvá tesszük, és ezt a tágabb feminista gyakorlat részeként is értelmezem: a testünk magán hordozza történeteinket, és jogunk van ahhoz, hogy minden életkorban láthatóak legyünk és érvényesülhessünk.
Gábor Vica
ékszertervező, kurátor
Főcímkép:
Teher; varrás; készre gyártott melltartó, rodokrozit, selyemszál, nejlon; 31×38 cm; 2024 (Fotó: Marlene Tullius)
