Interjú Pápai Lívia kárpitművésszel, a kiállítás kurátorával
Az Európai Kárpitművészeti Fórum (European Tapestry Forum – ETF) és a Dobrányi–Hegyi Alapítvány közös szervezésében megvalósult Artapestry7 nemzetközi kiállítás 2026. február 5-én nyílt meg a Szombathelyi Képtárban, több európai állomást követően. A háromévente megrendezett tárlat tizenöt ország harmincnégy művészének munkáit mutatta be. Az ETF fő szakmai célkitűzése, hogy művészek által szervezett, együttműködésen alapuló hálózatként erősítse a kárpitművészet reprezentációját és a szakmai párbeszédet Európában. A kiállítás kapcsán a tárlat kurátorával, Pápai Lívia kárpitművésszel beszélgettem, aki a Pécsi Tudományegyetem címzetes egyetemi tanáraként a magyar kárpitművészet oktatásának egyik meghatározó alakja és Ferenczy Noémi szellemiségének kortárs továbbörökítője.
Mennyiben illeszkedik az ETF által képviselt művészeti modellhez az 1970 óta intézményesült magyar kárpit- és textilművészeti biennálék, triennálék hagyománya? Melyek a két struktúra közötti különbségek és hasonlóságok? Thomas Cronberg a megnyitón kiemelte, hogy az ETF preferálja a kézzel készült munkákat, ugyanakkor gépi szövésű művekkel is találkozhattunk a kiállításon.
A Magyar Kárpitművészek Egyesülete (MKE) egy országos szervezet, amely a magyarországi kárpitművészeket, valamint a műfaj jelentősebb támogatóit fogja össze. Ezzel szemben az ETF európai szinten gyűjti össze a kárpitművészeket. Az MKE kifejezetten azzal a céllal jött létre, hogy a teljes magyar kárpitművészeti spektrumot reprezentálja és összefogja a rendszerváltást követően. Az ETF testülete ezzel szemben országonként delegált képviselőkből áll, akik közösen alakítják a szervezet működését és stratégiáját.
Bizonyos értelemben a két szervezet céljai is eltérnek. Az MKE elsősorban a kárpitművészek érdekképviseletét látja el: az alkotók műtermi munkáját támogatja, műveiket kiállítja és reprezentálja. Emellett időnként jelentős beruházási projekteket is vállal, amelyek során többnyire egy közös, manufakturális, workshopszerű modellként funkcionál.
Az ETF esetében inkább az alkotók hálózatszerű összekapcsolása, nemzetközi képviselete, valamint a szakmai láthatóság, az oktatás és a tudásmegosztás erősítése áll a középpontban.
Thomas Cronberg valóban hangsúlyozta, hogy a kiállítás alapvetően kézzel készült munkákra épül, de ez nem kizárólagos szempont. A szabályozás lehetővé teszi, hogy a triennálé anyagának legfeljebb húsz százalékát úgynevezett „related” művek adják – vagyis olyan alkotások, amelyek nem szigorúan, didaktikus értelemben vett kárpitművek, például digitális munkák.
Egy utazó tárlatról beszélünk, amely a magyar kárpitművészet „fővárosába”, Szombathelyre érkezett. Honnan ered a kiállítás ötlete, és hogyan kapcsolódtál be a szervezői hálózatba?
Nagyon egyszerűen kerültem bele, mégis, utólag visszatekintve egy hosszabb folyamat része volt. Régóta tudtam az Artapestryről, de sokáig távolinak tűnt számomra. A fordulat aztán egy számomra nehéz időszak után jött. Édesanyám tízéves ápolását követően újra elkezdtem tudatosabban jelen lenni a nemzetközi szcénában. Ekkor adtam be a munkámat az Artapestry6-ra, amelyen elnyertem a fődíjat.
A díj azonban nem pénzjutalommal jár, hanem egyfajta belépő a rendszerbe: meghívást jelent a következő kiállítás zsűrijébe. A zsűri egy művészettörténészből, egy aktív művészből és az előző kiállítás egyik díjazottjából áll. Így kerültem be ebbe a hálózatba.
Ehhez kapcsolódik az utazó kiállítás modellje is, ami szerintem kifejezetten jól működik, hiszen minden befogadó intézmény nemcsak bemutatja az anyagot, hanem tovább is viszi a következő helyszínre. A művek szállítása részben a művészek feladata – ők küldik be az első állomásra, az utolsóról pedig ők viszik haza. Ez a rendszer ugyan komoly szervezést igényel, de éppen ez biztosítja a kiállítás nemzetközi mozgását.
A zsűri a litván Feliksas Jakubauskas Három szféra című munkájának ítélte a tárlat díját, kiemelve, hogy absztrakt kompozíciója ötvözi a klasszikus kárpitszövési technikát a litván hagyományos szövési móddal, miközben innovatív megoldásaival és formavilágával megőrzi a szőtt textil hagyományos karakterét. A zsűri egyúttal javasolta, hogy a díjazott a következő Artapestry kiállítás zsűrijében is vegyen részt. Az alkotó Magyarországon tanult, így a díjazás a hazai kárpitművészet nemzetközi hatására is reflektál. A megnyitón elhangzott beszédek közül az egyik kifejezetten az ő munkásságáról szólt.
Feliksas Jakubauskas litván művész, aki a magyar Iparművészeti Főiskolán végezte tanulmányait. Kiválóan beszél magyarul, és nemzetközileg is elismert művész, Litvániában pedig kifejezetten meghatározó alkotónak számít.
A természetközeliség, illetve a természet és az ember kapcsolata felülreprezentáltnak tűnt a munkákban. Több olyan alkotás is szerepelt, amely organikus, természeti formákból indult ki. A kurátori munka és a zsűrizés során mennyire kellett szigorúnak lennetek? Voltak kirívó esetek vagy olyan munkák, amelyek vitát váltottak ki?
Körülbelül háromszor ekkora anyagból válogattunk. A kiállításon érzékelhető egyfajta ökológiai hangsúly; ez részben tudatos döntés volt. Egy kiállításnak mindig kell, hogy legyen valamilyen vezérfonala – függetlenül attól, hogy nincs előre meghatározott téma, mint ezeknél a triennáléknál. Ilyenkor nem tematikusan válogatunk, hanem magát a kiállítást állítjuk össze, nem különálló műveket vagy művészeket. Egy adott korszak problémái óhatatlanul megjelennek a művekben. Az ökológiai kérdések sok művészt foglalkoztatnak manapság, és ez a kárpitművészetben is erőteljesen jelen van.
A zsűrizés viszonylag egyetértésben zajlott. Egyetlen engedményt tettünk: minden zsűritag beválaszthatott egy-egy olyan munkát, amelyet fontosnak tartott, még akkor is, ha a többiek nem teljesen értettek egyet vele. A kiállított alkotók és művek száma azonban arányos: 15 országból 34 alkotó, összesen 37 munkával – ami befogadható mennyiség. Így akár egységekben is lehetett szemlélni az anyagot, illetve követhető maradt a látogatók számára.
Mi motiválja és befolyásolja a kiállításszervezés hátterét és folyamatát?
A közvetlen előzmény az Artapestry6, amely Finnországban, az Alvar Aalto Múzeumban volt. Ott vetette fel nekem Anet Brusgaard, az European Tapestry Forum titkára és egyik meghatározó szervezője – Dobrányi Ildikóval és Hegyi Ibolyával folytatott korábbi beszélgetésekre hivatkozva –, hogy lehetne Magyarországon is Artapestry-kiállítást rendezni. Egy többéves folyamat indult el. Gyakorlatilag már az Artapestry7 szervezése zajlott, amikor elkezdtem helyszínt keresni. Több lehetőséget is számításba vettem, miközben felmerült bennem a hazai textiltriennáléknak otthont adó Szombathelyi Képtár. A helyszín tehát adott volt, és az igazgató, Cebula Anna kezdettől fogva nagyon nyitottan és lelkesen támogatta az ötletet.
A februári időpont végül kényszerű kompromisszum eredménye lett: 2025-re már nem volt szabad időpont, 2026-ban pedig túl nagy lett volna az időbeli távolság a következő helyszín (Litvánia) és a magyar állomás között, ami komoly tárolási és biztosítási problémákat okozott volna. Ellenben kísérőprogramok végül nem valósultak meg. Gondolkodtam például egy szimpóziumon, de ehhez nem állt rendelkezésre megfelelő infrastruktúra és forrás. Így végül csak a legszükségesebb feltételeket tudtuk biztosítani.
Az Artapestry7 a Dobrányi–Hegyi Alapítvány utolsó rendezvénye. Az előtérben, a földszinti kiállítótérben Dobrányi Ildikó és Hegyi Ibolya egy-egy munkáját is láthattuk. András Edit művészettörténész a megnyitón jelentette be az alapítvány megszűnését.
Furcsa volt számomra ez a helyzet, mert az elmúlt öt évben az alapítvány operatív működését gyakorlatilag teljes egészében én menedzseltem: a pályázatokat, az elszámolásokat, a rendezvények szervezését. Ezért legalább annyit elvártam volna, hogy a kiállítás előtt jelezzék: a megnyitón be fogják jelenteni az alapítvány megszűnését. Ehhez képest szinte az utolsó pillanatban szembesültem a tényekkel. Ez különösen annak fényében volt meglepő, hogy néhány héttel korábban még arra kértek, keressek fiatal tagokat az alapítvány kuratóriumába. Számomra ebből az rajzolódott ki, hogy a döntés hátterében más, a megnyitóhoz kapcsolódó személyes és szakmai dinamika is szerepet játszhatott.
Az oktatói tevékenységeden keresztül mennyiben biztosított a folytonosság? Egy ilyen kiállítás segíti azt, hogy a következő generáció már eleve nemzetközi léptékben gondolkodjon, vagy ez számukra adottság?
A kárpitművészet nem egy olyan műfaj, amely mögött jelentős hazai mecenatúra állna. Hivatásként végezni ezt a tevékenységet, ma nem elsősorban azon múlik, hogy valaki itthon vagy nemzetközi szinten dolgozik, hanem azon, hogy mennyire tudja biztosítani a munkájához szükséges erőforrásokat. Nem is annyira az anyagi megtérülésről van szó, hanem arról, hogy pénzt tudjon szerezni a kárpitra – akár pályázatokból, akár más tevékenységekből, akár személyes háttérből. Időigényes és anyagigényes műfaj, amely komoly elköteleződést kíván. Ez mindig is így volt: még a kárpitművészet „aranykorában” is legfeljebb egy-két alkotó maradt aktív a pályán egy évfolyamból. Mégis fontos fenntartani ezeket a képzéseket, mert az a néhány fő, aki a pályán marad, meghatározó lehet a művészeti közeg számára.
Az Artapestry magyarországi jelenlététől komoly hatást várok. Már az is beszédes, hogy a kiállításon csak egy magyar résztvevő, Balogh Edit szerepelt – ha többen pályáztak volna, valószínűleg többen be is kerülnek. Ez a kiállítás épp azért fontos, mert láthatóvá teszi az Artapestry lehetőségét, és a jövőben várhatóan több magyar művész fog jelentkezni a külföldi bemutatkozásra. A fiatalok esetében ez még inkább igaz: ők már eleve nemzetközi horizontban gondolkodnak.
Emellett a hazai közeg sem teljesen zárt: Pécsen például gyűjtői érdeklődés is tapasztalható, van kereslet a hallgatók munkáira, és kiállításokon, aukciókon is megjelennek. Ez azt mutatja, hogy a kárpitművészetnek ma is van tere, még ha nem is a főáramú műkereskedelemben. A következő generáció számára talán épp az lesz a feladat, hogy ezt a teret tovább építse, akár új struktúrák mentén.
Molnár Eszter
művészettörténész
Főcímkép:
Lija Rage: Where does the road lead? (Hová vezet az út?) – részlet; falikárpit; 110×220 cm; 2020 (Fotó: Rūta Pirta-Dreimane)
Fotók:
- Irina Kolesnikova: The Cage (Kalitka); falikárpit; 98×138 cm; 2022 (Fotó: Lazim Dermaku)
- Elzbieta Kedzia: Nebuleuse II.; falikárpit; 170×240 cm; 2020 (Fotó: Dr. Janusz Kucharski)
- Ieva Prane: In the gardens of light (A fények kertjeiben); falikárpit; 145×220 cm; 2022 (Fotó: Ansis Klucis)
- Dorota Taranek: Imago Olivetum; falikárpit; 120×180 cm; 2021 (Fotó: Andrzej Domiza)
- Louise Martin: Island (Sziget); falikárpit; 128×152 cm; 2023 (Fotó: Louise Martin)
- Dace Grinberga: Birches (Nyírfák); falikárpit; 80×197 cm; 2022 (Fotó: Dace Grīnberga)
- Renata Rozsivalová: Balance of Eternity (Az Öröklét egyensúlya); falikárpit; 270×160 cm; 2023 (Fotó: Jaroslav Rajzík)
- Ariadna Donner: Kanga – „Kapcsolatok és az út, amin a tanító jár”; falikárpit; 180×100 cm; 2019 (Fotó: Ilkka Hietala)
- Izabel Walczak: Neptis Rivularis; falikárpit; (3x) 80×260 cm; 2022 (Fotó: Izabela Walczak)
