Vörös Rozália és Redő Ferenc festőművészek falikárpit munkásságának retrospektív kiállítása a Szombathelyi Képtárban 2024. december 7. és 2025. február 2. között
A Szombathelyi Képtárban két festőművész, Redő Ferenc, valamint a vele szorosan együtt alkotó felesége, Vörös Rozália gobelinjeinek tárlatát láthatta a közönség közel három hónapon keresztül. A kiállítás kurátora a művész házaspár fia, Dr. Redő Ferenc régész volt.
Redő Ferenc (1913–2012) festő, grafikus, falikárpit-tervező tanulmányait Aba-Novák Vilmos festőiskolájában kezdte 1932-ben, ahol Aba-Novák Vilmos, Iványi Grünwald Béla és Berényi Róbert voltak a mesterei. Fiatal művészként már szerepelt linómetszeteivel az 1933-ban megrendezett kiállításon az Ernst Múzeumban olyan nagy nevekkel együtt, mint Ámos Imre és Remsey Jenő. Később a második világháború, valamint a művészeti közéletben betöltött funkciók miatt1 1955-ig nem folytatott alkotó tevékenységet. Mindazonáltal, ahogyan azt D. Fehér Zsuzsa is írta, „fejlődése, nagy kihagyások ellenére is egyenesvonalú”2. Ez talán annak is köszönhető, hogy nagy hatással volt rá az Aba-Novák Vilmosnál elsajátított szemléletmód, miszerint az egyik és legfontosabb fogalom a művész életében a téma iránti érdeklődés.
Redő Ferenc művészetében a látottaknak a realizmushoz közeli stilizált valósága jelenik meg. Témái többnyire városábrázolások, tájképek vagy figurális kompozíciók. Textilművészeti munkáiban leginkább a színvilág változása figyelhető meg az évek során. Kezdetben ugyanis a monokromitás volt rá jellemző, majd a későbbi munkáiban megjelenik a színek kavalkádja. A textilművészet nagy tárházából először a batikolás technikájával ismerkedett meg Tarján Hedvig gobelinművésznek köszönhetően. Ez a technika ugyanis közel állt ahhoz a grafikai ábrázolásmódhoz, amelyet oly nagyszerűen művelt Redő Ferenc. Innen már csak egy lépés volt a falikárpit technikájának megszeretése. Hincz Gyula festőművész hívta fel a figyelmét erre a textilművészeti technikára. Ezeket a gobelineket többnyire magáncélra tervezte, otthonosabbá téve a házakat, lakásokat, de állami megrendelésre is készített néhányat.
„a művészházaspár mindkét tagjának Aba-Novák Vilmos, Iványi Grünwald Béla és Berényi Róbert voltak a mesterei”
Azonban, mint megannyi festőművész akkoriban, Redő Ferenc is csak tervezte munkáit, a szövést pedig szövőkkel végeztette el gondos személyes felügyelete mellett. A szövőket a felesége, Vörös Rozália képezte ki tanfolyamok keretében. „Redő Ferenc feladata volt a tárgyak műhelyrajzainak elkészítése és a gyapjúfonalak megfestése. Tanítványaik évtizedeken keresztül magas technikai és művészi színvonalon valósították meg terveiket, és »láthatatlan műhelyt« képeztek a művészházaspár alkotótevékenysége körül”3 – olvashatjuk a művészek emlékoldalán.
Munkáit több múzeum és közintézmény őrzi: a Magyar Nemzeti Galéria, az Iparművészeti Múzeum, a Legújabbkori Történeti Múzeum, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum, a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum, a miskolci Herman Ottó Múzeum és a Szombathelyi Képtár, valamint az Operett Színház, a Paksi Atomerőmű, a Hódmezővásárhelyi Önkormányzat és a Központi Honvéd Kórház. Többi műve magántulajdonban van.
Ismerkedjünk meg elsőként a nagy lélegzetvételű munkáival: a szegedi Tisza Hotelnek készített Szeged című alkotásával, valamint a Hódmezővásárhelyre készített és a kiállításban is bemutatott Szántó Kovács János című művel. Az előbbin dekoratívan, montázsszerűen a város nevezetességeit sorakoztatja fel, mint a Szegedi Dóm, a Móra Ferenc Múzeum, a körúton lévő régi paloták, kis városi porták, az újonnan épült lakótelepek, valamint magát a Tiszát láthatjuk kanyarogni hajókkal és halászokkal. A városban pedig sétáló, munkába igyekvő, olvasgató, dolgozó emberek apró figurái jelennek meg, felnőttek és gyerekek egyaránt, melyek között feltűnik egy népviseletbe öltözött asszony is, valamint egy favágó fejszével. A mű színét tekintve visszafogott piros, sötétzöld és fakó fehér, melyet itt-ott egy kis sárgával kombinált az alkotó.
Ezzel szemben a Hódmezővásárhelyre készült, impozáns méretű alkotás, amely a 19. század végi alföldi földmunkás megmozdulásnak állított emléket, már a koloritjával is magára vonzza a látogató tekintetét, mivel csupa földszínekből tevődik össze, mellőzve a fém-oxidokat, ezzel is utalva a folyószabályozások nagy munkálatait végző kubikusok nehéz helyzetére és problémáira. Bár Redő Ferenc sohasem volt portretista, hiszen őt nem az arc, a mimika, hanem a mozdulat érdekelte, ezen a gobelinen fontosnak tartotta a tömeget úgy ábrázolni, hogy minden egyes emberalak különböző legyen, megannyi karakteres ábrázattal. Emiatt több héten át tanulmányozta a városban élők arcát, főleg a vásárhelyi kubikosokét, és számos vázlatot készített, majd ezekből merített a gobelin megtervezésénél. A végeredmény egy majesztatikus, monumentális mű, a téma méltó feldolgozása, frízszerű elrendezésben megjelenített, embernagyságú személyekkel.
Egy másik fantasztikus nagy munkájának, melyet szintén megrendelésre készített egy tanácskozó terembe, a Döntés előtt címet adta. A mű közel húsz négyzetméteres, szinte teljesen szabályos négyszög. Szélein a műszaki élet, a technika különböző vívmányai láthatóak, melyek szépen lassan kiszorítják az embert a termelésből. Azonban csak az ember képes mérlegelni és megfelelő döntést hozni – erre utal a központi, csak jelzésszerűen, körvonallal megrajzolt, két karját mérlegként tartó alak. Ide tartozik még a szintén impozáns méretű és a Paksi Atomerőműnek készített Prometheus című, rendkívül kifejező alkotása.
Redő Ferenc életművében többféle témafelvetés elkülöníthető, amelyet a kiállítás felépítése is hűen követett. Az első csoportba sorolhatóak azok a munkák, melyek mindegyikén egy stilizált kontúralak jelenik meg kulcsfiguraként. Ilyen a kiállítás meghívójára is felkerült, Kötéltáncos című alkotás.
Volt ugyanis olyan időszak, hogy Redő Ferenc érdeklődésének középpontjában az állt, hogyan néz ki egy sejt a maga környezetében. Rájött, hogy tulajdonképpen úgy, mint maga a kozmosz. Sok áttételen keresztül jutott el oda, hogy ami színes, az az élet, ami pedig körülveszi, az az űr. És az emberiségnek ebben a veszedelmes kozmoszban kell élnie. A színekben tobzódó, kötéltáncoló férfialak az emberiséget jelképezi a végtelen felett libegve, ám érzékelhető, hogy magabiztosan lépked az élet által meghúzott mezsgyén.
Ebbe a leegyszerűsített emberalakos csoportba tartozik a Pitypangünnep című falikárpit is, mely a tavasz eljövetelét mutatja a kinyílt virágokkal és a réten táncot lejtő nimfákkal. Hasonló hozzá a Fázós nimfák című gobelin, ahol egy szatír siet a vacogó nimfák segítségére, lepedőt terítve rájuk. Redő Ferenc családcentrikus volt, és nem csak a felnőtteknek, hanem az unokáinak is tervezett gobelineket.
Az egyik a Furulyás című falikárpit, ahol egy fiatal, furulyázó emberalakot látunk heverészni a réten. Körülötte mindenféle állat képe felsejlik, de olyan bravúrosan, hogy egyik állatot sem takarja ki a mellette lévő.
Egy másik hasonló szemléletű gobelin a Zuboly. Itt Zubolyt veszi körül a táncot járó, szintén egymást ki nem takaró nimfák sokasága. Ahogyan említettem, Redő Ferenc nagyon szerette a családját, főként felesége, Vörös Rozália volt az ő múzsája, így több nőalakban is az ő sziluettje ismerhető fel, például a Csillagok címűn a világegyetem végtelenség-köpenyén pihenő női alak, akinek a kezében egy olyan ágacska van, amelyen levél, virág és gyümölcs is látható.
A másik, a feleségét ábrázoló alkotás a Búcsú, mely a művészházaspár „udvarlós” időszakát jeleníti meg, amikor az elköszönés után a leány – anélkül, hogy a legény azt észrevette volna – még sokáig a bokrok mögé rejtőzve figyelte szívszerelme távozását. A harmadik, ide tartozó alkotás a Búcsúzik a bohóc.
Itt ugyan nem látható a feleség, de azt a tragikus időszakot szimbolizálja, amikor Redő Ferenc megözvegyült, és úgy érezte, le kell tenni a művészi lantot, mert nincs már vele a társa, élete párja, és így a művészetének sincsen értelme. Szerencsére ez nem történt meg, azonban a veszteség hatása sokáig nyomon követhető a művészetében is, például a Szentgyörgyi templom című művén, a szép havas, dimbes-dombos tájban álló kis szentély ábrázolásában – ez magányának perszonifikációja.
Így már el is jutottunk az ifjabb Pieter Brueghel látásmódját tükröző falikárpitokhoz, mint a Disznóölés, a Gyermekkorom, valamint a Krúdy II. Mindháromra jellemző az apró, több jelenetből összeálló képegyüttes, mely egyben is értelmezhető, de számos kis történés helyszíne külön-külön is. A Disznóölés címűn derűs hangvételű az esemény téli tájban megjelenített megannyi mozzanata. Sem Redő Ferenc szülei, sem szűk családja nem vett részt disznóvágáson, és amikor Redő Ferencet meghívták egy ilyen eseményre, átélhette ezt a nem mindennapi, valójában ünnepnek beleillő hangulatot, mely az ott tevékenykedőket boldogsággal töltötte el, hiszen a termény betakarítása már befejeződött ősszel, és most lám, megtörténik az éléskamra feltöltése is finomabbnál finomabb falatokkal.
A Gyermekkorom című munka szintén Redő Ferenc gyermekkorára utal, amikor a sok legúti betegeskedés után a szülei rokonokhoz küldték Szucsány faluba (Szlovákia), hogy ott a hegyi levegőn megerősödjön. Ezeknek a nyaralásoknak és a kis falunak az emlékét őrzi a meleg, nyárias színekkel telített falikárpit. Ide sorolható, ám mondanivalójában és koloritjában teljesen eltérő a Krúdy II. (Szindbád) című szövött faliképe, amely a Krúdy-centenáriumra készült. „A meglehetősen nagy képmezőn a horror vacui elve érvényesül: változó léptékű motívumok, karakteres figurák – az író regényalakjai – népesítik be sűrűn, esetlegesnek tűnő, s persze jól átgondolt egymásmellettiségben.
A jellegzetes »Krúdy-hangulatot« egyenként jól közvetítő jelenetek montázsszerű felsorakoztatása, az egységbe foglaló színhangulat, és motívumok következetes átírása révén a sok apró részlet egyetlen, nagy egésszé áll össze”4 – olvashatjuk Pálosi Judit művészettörténész tollából.
Az összes kiállított munkát mind terjedelmi, mind befogadhatósági okok miatt lehetetlen felsorolni, ám fontosnak tartom, hogy egy utolsó alkotást megemlítsek Redő Ferenc munkásságából, amely nem más, mint a családnak tervezett, Fizika című, közel harminc négyzetméteres, szőnyegként használt szőttes.
Témájának ihletője Redő Ferenc veje volt, aki történetesen fizikusként dolgozott. Ebből született az a gondolat, hogy a világunkban lévő betűk és számok kaotikus csoportja a szőnyeg közepétől a széle felé haladva valós fizikai képletekké áll össze.
Redő Ferenc hitvese, Vörös Rozália (1919–1992) festő, gobelintervező szintén Aba-Novák Vilmos festőiskolájába járt, mesterei neki is Aba-Novák Vilmos, Iványi Grünwald Béla és Berényi Róbert voltak. Hitvallása szerint mindig is az ember volt az ő múzsája. Portréfestésben és a tájképfestésben találta meg igazi útját. Alkotásaira különös festőiség a jellemző, mellyel már korán kitűnt pályatársai közül. Így egyáltalán nem meglepő, hogy már alig tizenhét évesen, 1936-től kiállításokon vett rész, többek között a Nemzeti Szalon XII. Tavaszi Tárlatán. A háború után, mint megannyi fiatal művésznek, neki is nehéz volt a megélhetés. 1954-től független művészként alkotott. A Hódmezővásárhelyi művésztelepen és a Zsennyei Alkotóházban is megfordult. Kétszer, 1968-ban és 1982-ben elnyerte a római Collegium Hungaricum ösztöndíját, ami nagy hatással volt művészi pályájára. Alkotásai nagy része magántulajdonban van, valamint a Magyar Nemzeti Galéria és a Tornyai János Múzeum őriz közülük néhányat. Gobelintervezéssel az 1960-as évektől kezdett el foglalkozni férjével együtt.
„Megértéséhez tudnunk kell – írja Dávid Katalin –, hogy Vörös Rozália […] egyik legfontosabb értéke, hogy nála a művészi gondolat nem a gobelin műfajához utólagosan alakítva jelenik meg, hanem abba születik bele, úgy, mint ami nem kaphat életet, csak ebben a keretben. Ezért lehetséges, hogy minden műfaji megkötöttség természetesen válik nála lehetőséggé, a kifejezés teljesebbé tételéhez. Minden gobelinje olyan, mintha egyenesen a szövőszéken született volna.”5 Mindemellett nagyon is jellemző rá a festőiség, melynek kiemelkedő példái a Rekettyés és a Mit láttak a darvak című falikárpitjai a Képtárban megrendezett kiállításon.
A Rekettyés finom pasztellszíneivel és a finom íves tájszerkezettel elandalítja a nézőt, akárcsak a felülről láttatott táj a Mit láttak a darvak című munkán, amely Szentendrét és Leányfalut ábrázolja madártávlatból. A Leányfalu című falikárpiton szeretett lakótelepülésük festői lankái, dombjai, mesébe illő házai, romantikus vízpartja látható a benne tükröződő tájjal és napnyugtával.
Vörös Rozália – akárcsak férje – számtalan helyre eljutott élete során, és úti élményeit gyakran ültette át gobelin technikába. A tárlaton ezekből is láthattunk néhányat, például a Róma II.-t és a Velencei triptichont. A Rómát ábrázoló alkotáson az örök város számtalan helyszíne látható, mind olyan ábrázolásmódban, mint amikor a turisták nevezetes szökőkutakba dobnak be aprópénzt, hogy még máskor is visszatérjenek a helyszínre. A bedobott érme centrikus körök közepén merül a vízbe. Vörös Rozália ezeket a prizmákat tölti meg különböző tartalommal. A másik alkotásban a Velencében megélt inspiráló látványt örökíti meg: a városra jellemző gondolákat, hidakat és az utcákon átívelő, köteleken száradó, lebegő, lobogó ruhákat.
Hitvallásához hűen, miszerint az ember az ő legfőbb témája, számos falikárpit őrzi gondolatait. Érdekes példája ennek a Betlehemesek című gobelin, melynek volt negyven évvel korábbi festményelőzménye is. A karácsony, az ünnep, a tél meghittsége a tájban jelenik meg ezen a művön, mely derűsen ábrázolja a betlehemezők csoportját a falu népével együtt. Ezzel szemben korai festményén a betlehemezők át vannak fagyva, mert a tél komor, zord. Hangulatában nagyon pesszimista. Látszik, hogy a művésznő életében bekövetkezett stabilitás pozitívan hatott a művészetére is.
Végezetül a tánccal kapcsolatos munkáit szeretném bemutatni. Vörös Rozáliát elbűvölték a táncművészek és a balett. Tisztelte azokat, akiknek nincs szüksége semmilyen eszközre, sem papírra, sem ecsetre és festékre, mert saját testükkel képesek létrehozni a művészi „produktumot”, az alkotást.
Ennek igen kifejező példája a Balett című falikárpit, mely páratlanul kecses mozdulatokkal felruházott táncolók sziluettjeit láttatja. Ezt a kárpitot Vörös Rozália saját gyönyörűségére hozta létre, és saját kezűleg szőtte. A másik, táncművészethez kapcsolódó alkotása az Operett (Könnyű műfaj), melyet az Operett Színháznak készített, és amelyiknek a párját, Dionysát, férje tervezte.
A két művész összehangolta a látványt a gobelinek tervezésénél, hiszen egy terem dekorációjaként készültek. Vörös Rozália munkáján ugyanis szürke alapon színes figurák táncolnak, míg Redő Ferenc munkája pont a fordítottja, a színes háttérben szürke, egyszínű figurák mozognak, és a középkor ikonográfiai hagyományának narratív „képolvasási” módjában mutatják be a táncművészet egyes korszakait, illetve annak fejlődését a sámántánctól kezdve, a keringő kialakulásán keresztül a 20. századig. Ezzel szemben Vörös Rozália alkotásában az operett jelenkori változatait prezentálja. Mindkét műben rendkívül kifejezőek a mozdulatok, melyek élettel, forgással és pörgéssel töltik meg a falikárpitokat.
Összegzésképp elmondhatjuk, most is helytálló az a megállapítás, hogy „a modern magyar gobelinművészet egyéni hangját jelenti Redő Ferenc és Vörös Rozália munkássága”, ahogyan ezt Dávid Katalin6 már a hatvanas években megírta. A folytatásban kiemelte: mindkettőjük művészetében a rendkívül domináns a színvilág, amellyel megteremtették a kompozíció egyensúlyát.
Cebula Anna
művészettörténész
Jegyzetek:
- 1949-ben kinevezték a minisztérium Képzőművészeti Osztályának élére, majd 1952 és 1954 között a Szépművészeti Múzeum főigazgatójaként, 1954–60 között pedig az Iparművészeti Főiskola tanáraként dolgozott.
- D. FEHÉR Zsuzsa, Redő Ferenc és Vörös Rozália kiállítása; Művészet 5. évf. 2. sz. (1964), 41–42.
- http://redo-voros.hu/r-eletrajz.html
Az első gobelineket a Képzőművészeti Alap Állami Műhelyében szőtték az Úri utcában. A műhely korábbi vezetője, Schoberné Ungár Klára tanított meg szőni Vörös Rozáliát, aki maga is többeknek adta át tudását a tanfolyamokon. Az Állami Műhelytől úgy tudta magát függetleníteni a Redő-Vörös művészházaspár, hogy az Ungár testvérek (Klára és Olga) nyugdíjba vonulásuk után még hosszú ideig szőttek nekik, és ugyanez mondható el a tanfolyamok legjobb növendékeiről is. Erre a függetlenségre nem azért volt szükség, mert nem voltak megelégedve az Állami Műhellyel, hanem a műhelykapacitás nem tette lehetővé a nagyszámú falikárpit leszövését. - PÁLOSI Judit, A magyar gobelinszövés húsz éve 1960 – 1980, Békéscsaba, Tevan Kiadó, 1994, 64–65.
- DÁVID Katalin, Vörös Rozália gobelinjei és pasztelljei, Csók István Galéria, katalógus, Budapest, 1975.
- DÁVID Katalin, Redő Ferenc és Vörös Rozália gobelinjeiről, Művészet, 7. évf. 1. sz. (1966): 24–25.
