Török hatások a magyar üveg- és kerámiaművészetben
2024. november 14. és december 18. között látható Isztambulban, a Török és Iszlám Emlékek Múzeumában a Magyar–Török Kulturális Évad egyik utolsó, nagyszabású kiállítása, amely a magyar üveg- és kerámiaművészetre gyakorolt török hatásokat állítja a figyelem középpontjába. Dr. Szilágyi B. András, a kiállítás vezető kurátora alkotta meg a tárlat átfogó koncepcióját, amelyben prof. Fusz György DLA keramikusművész volt kurátortársa a kerámia- és porcelántárgyak kiválasztásában és rendszerbe szervezésében. A kiállítást a Bohus–Lugossy Alapítvány és a Kortárs Kerámia Művészetért Alapítvány szervezte a Magyar Művészeti Akadémia mellett a Kulturális és Innovációs Minisztérium, a Külgazdasági és Külügyminisztérium, Törökország Kulturális és Turisztikai Minisztériuma, a Synergy Construction, a Gül Baba Örökségvédő Alapítvány, a Liszt Intézet – Magyar Kulturális Központ Isztambul, Veszprém Város Önkormányzata és a Pannon Egyetem támogatásával.
A mostani, A tűz művészete címmel megrendezett isztambuli kiállítás koncepciója egy húsz évvel ezelőtt, a Getty Museumban megrendezett tárlat gondolatából ered, mely során Catherine Hess kurátor az iszlám üveg és kerámia hatását vizsgálta az itáliai reneszánsz művészetben.
A kiállítás címe részben tisztelgés a húsz évvel ezelőtti amerikai tárlat előtt, miközben ezt a koncepciót szeretnénk most átültetni a magyar kerámia- és üvegművészet, valamint a török-oszmán-iszlám kerámia- és üvegművészet kontextusába. A török művészet hatása ugyanis a magyar iparművészetre európai társainál is nagyobb és mélyebb gyökerű. A mélyen rejtező közös gyökerek révén nagyon hamar és nagyon tartósan talált utat a török hatás a magyar népművészetbe mind technikái, mind ábrázolásmódjai révén.
A török vazallusként a 17. század során fennálló Erdélyi Fejedelemség udvarának „virágos reneszánsza” azon túl, hogy az európai reneszánsz világának legkeletibb bástyája volt, kitörölhetetlen hatásként olvasztotta magába az udvarba érkező anatóliai textilek és izniki kerámiák nemes mintáit, hogy aztán a falvak népe ezt a stílust saját művészi kifejezésmódjának elemi részévé tegye. A törököktől kapott technikák, motívumok az erdélyi és dunántúli népművészetünknek olyan integráns elemei, mint a konyhánkban a paprika, mely szintén oszmán közvetítéssel jutott el Magyarországra.
„hamar és tartósan talált utat a török hatás a magyar népművészetbe”
Amikor a 19. században a magyar nemzeti ébredés új erőre kapott, ez a történelmi folyamat a modern, autonóm iparművészet európai születésével párhuzamosan zajlott. A magyar népművészet kanonizációja egy időben zajlott a nyugati művészet nagy orientalista reneszánszával, amelyben megmutatkozik, hogy a korszak nemzetközi mércével mérhető magyar alkotói európai társaiknál is lelkesebben és nagyobb arányban nyúlnak az oszmán művészet kincseihez. Ezt a tendenciát a két nép ekkor már virágzó barátsága is táplálta.
A francia hódítások során a 19. században feléledő orientalista érdeklődés Magyarországon ugyanis egészen máshogy csapódott le. A „törökös” divat a magyar nemzeti ébredés gondolatával talált párhuzamot, így nagyon hamar talált magának éltető táptalajt. A „magyar orientalizmus” Európa többi országától is különböző, sajátos jelleget öltött, hisz egyszerre volt tudományos téren a német, míg művészi téren a brit és francia, miközben politikai és „érzelmi” téren a turáni gondolathoz és a népi ébredés gondolatához köthető Magyarországon. Ez a szellemi közeg számos korabeli művészeti alkotást egyéni módon ihletett meg, a keleti és nyugati hatások, valamint a nemzeti partikularitás sajátos művészi elegyét megteremtve.
Ebből kiindulva a kiállítás célja felfedni a magyar és török iparművészet közös, sokszor megfoghatatlan, a költőiség határát súroló gyökereit. A kerámiaművészetben a bokályok, az üvegművészetben a parádi hímes üvegek jelentik ezt a megfoghatatlan, érzelmi alapú művészi réteget. A 19. század orientalizáló iparművészetéhez ugorva bemutatunk pár illusztris példát a modern európai iparművészet születésének korából, feltárva, hogy a 19. században Magyarországon milyen fogékonyságot mutattak jelentős alkotóink a Kelet iparművészete iránt.
A 20–21. század autonóm kerámia- és üvegművészetének bemutatása révén azt igyekszünk megmutatni, hogy mivé fejlődött eme közös gyökerekből a „tűz művészete” Magyarországon azután, hogy ez a korábbi intenzív kulturális kapcsolat jóformán megszakadt. A történelem viharai ugyanis időközben távolabb sodorták a magyar és török kultúrát, és ma már nem olyan egyértelmű ez a kapcsolat, mint az erdélyi fejedelmek és Rákócziak korában, vagy akár a 19. században volt, ezért is fontos, hogy a kortárs magyar iparművészet vonatkozó területein ezt a kapcsolatot éltessük és továbbvigyük. Szeretnénk ezzel a kiállítással e két nép kerámia- és üvegművészetének kapcsolatát a 21. század számára is új tartalommal feltölteni, és a történelmi múlt mellett megmutatni a kortárs kerámia- és üvegművészetünk jövőbe mutató vívmányait, hogy a műfajon belüli párbeszéd is újra olyan aktív lehessen, mint amilyen a múltban volt, amikor egymás eredményeiből, vívmányaiból kölcsönösen növekedhetett a „tűz művészete”.
A magyar kerámiaművészet a magyar történelem legmélyebb gyökereihez vezet. Ha ezeket a gyökereket vizsgáljuk, a török és magyar művészet olyan közös örökségét fedezhetjük fel, mely – e kiállítás keretein bőven túlmutatva – a néprajz és régészet, valamint az összehasonlító nyelvészet tudományterületeit érintené. A magyar népművészet virágdíszei, ornamentikája, sajátos formanyelve úgy mutat rokonságot a türk népek művészetével a kezdetektől fogva, hogy máig nehéz tisztázni a tudomány számára, hogy milyen mély is lehet ez a kapcsolat e két nép mára ködbe vesző múltjában.
A magyar üvegművészet török gyökerei
Az Árpád-korban Magyarországon már bizonyíthatóan létezett üvegművesség, melynek gyökerei a Római Birodalom korából származnak. Többek között a ma Pécs helyén álló egykori római városban, Sopianae-ben is számtalan üveglelet bizonyította, hogy ismerték és használták ezt az anyagot. Sok üveg eleve import termék volt, és a római üveggyártás központjából, a Közel-Keletről, a mai Szíria és Libanon területéről érkezett.
A magyarok letelepedését követően hamarosan megjelentek az első helyi üveghuták is. Elsősorban szerzetesi központok mellett kezdték el az üvegfújást, főleg német származású mesterek, hogy a szükséges használati tárolóedényeket helyben elkészítsék. Üvegművészetről egészen a reneszánsz koráig nem beszélhetünk. Mátyás király uralkodása alatt megindult a kereskedelem Itáliával és így Velencével, és ettől kezdve hazánk egyházi és világi főurai is előszeretettel vásárolták a híres velencei „cristallo” kelyheket. A magyar reneszánsz virágzása azonban kérészéletűnek bizonyult, hisz Mátyás uralkodása után alig harminc évvel az ország polgárháborúba hanyatlott. 1526 után, amikor végzetes vereséget szenvedtünk Szulejmán szultán seregeitől Mohácsnál, az üvegművességnek nem maradt esélye a fennmaradásra. Ez a törékeny műfaj háborús övezetben nem életképes.
„a magyar népművészet virágdíszei, ornamentikája, sajátos formanyelve rokonságot mutat a türk népek művészetével”
A mohácsi tragédiát követő zűrzavarban Jagelló Izabella és fia török segédlettel Erdélyben telepedtek le, és alapítottak reneszánsz udvart. Gyulafehérvár, mint reneszánsz központ, hamar az európai kulturális színtér önálló résztvevője lett, így eme államalakulat legnagyobb fejedelme, Bethlen Gábor 1619–1620-ban a Velence melletti Muranóból üvegeseket hozatott Porumbákra, akik velencei módon kristályt készítettek nálunk. Az olasz mesterek hamar távoztak, helyüket németországi üvegeseknek átadva, ám ettől az időszaktól kezdve beszélhetünk újra magyar üvegművességről, még akkor is, ha az erdélyi üveges hagyományok ma már Romániában élnek tovább.
A törökök szövetségeseként kuruc lázadást vezető Thököly Imre nevelt fia, a később Törökországban elhunyt II. Rákóczi Ferenc nem csupán az első nagyszabású magyar szabadságharc vezére volt, hanem 1708-ban az első magyar üveggyár alapítója is. A parádi, kézzel festett színes üvegek motívumai kapcsán tagadhatatlan a török üvegfestészet hatása, főleg a kütahyai porcelánok plasztikus, geometrizáló növényi díszei mutatnak egyértelmű rokonságot az itteni hagyományokkal. Rákóczi Ferenc öröksége a magyar üvegművességben majd háromszáz éven át állt fent, amíg a törökök legészakibb hódítási területéhez, az Egerhez közel fekvő Parád volt a magyarországi üveggyártás egyik legfontosabb központja.
Kortárs magyar üvegművészet
Az 1920-as trianoni békét követően Magyarország hagyományos történelmi üveggyárainak többségét elvesztette. A második világháború idejére azonban szinte csodálatos módon kelt életre a magyar üveg: Ajka, Salgótarján, Miskolc a legmodernebb technológiákat alkalmazta a gyártásnál, és elindult a termelés a 20. század egyik leginnovatívabb magyar üveggyárában, a Veress Zoltán alapította Karcagi Üveggyárban is.
A harmincas években indult az első autonóm magyar üvegművész, az iskolateremtő Báthory Júlia karrierje Párizsban. Báthory munkái a homokfúvás és csiszolás terén nemzetközi téren is úttörőnek számítottak. Báthory Júlia legnagyobb „alkotása” azonban a magyar üvegművészeti képzés megteremtése volt, amikor is 1952-ben Európában elsőként és az amerikai stúdióüveg-mozgalmat majd tíz évvel megelőzve hozta létre a Török Pál utcai Kisképzőben az idén hetvenedik születésnapját ünneplő, azóta is meghatározó üvegműves szakot. A hatvanas évektől kezdődően a magyar üvegipar robbanásszerű növekedésének lehetünk tanúi, a kilencvenes évekre a korábbi hét magyar üveggyár helyett már tizenhat helyen folyt üveggyártás az országban, több mint tizenötezer embernek és iparművész tervezők sokaságának adva munkát. Ebből sajnos mára jórészt semmi sem maradt.
Az 1948-ban létrejövő Iparművészeti Főiskolán azonban erre a növekedésre válaszolva valósulhatott meg 1965-ben egyedüliként az önálló üveg szak Z. Gács György vezetésével. Bohus Zoltán fokozatosan vállalt egyre meghatározóbb szerepet a hetvenes évektől, és Z. Gács György halála után átvette az üveg szak irányítását, így majd negyven éven át volt meghatározó mestere a magyar üvegművészetnek. Ez az időszak volt a legsikeresebb korszak a magyar üvegművészet történetében.
A magyar üvegművészek számára fontos szellemi műhely a bárdudvarnoki művésztelep, melyet Jegenyés János álmodott meg a nyolcvanas években. Társaival, Házi Tiborral, Sigmond Gézával, Buckó Györggyel, Kertészfi Ágnessel, Horváth Mártonnal és Bohus Zoltánnal hozták létre az „üvegcsűrt”, melyben a régi magyar üveg hagyományai új életre kelhetnek. A mai napig évről évre összegyűlnek itt a magyar és nemzetközi üvegművészek.
A magyar kerámiaművészet török gyökerei
A mai Decs község közelében fekvő Ete mezőváros volt már a 10–11. században, tehát kevéssel a honfoglalás után. A kora Árpád-kortól kezdve a Tolna megyei Sárközben a Dél-Dunántúl egyik jelentős településévé fejlődött úgy, hogy a város fejlődésének motorja a környék fazekassága volt. A törökök megérkezésekor, a 16. században már jelentős központja volt a magyarországi kerámiának, és ezt a tevékenységet a török idők alatt is tovább folytatták az itt élő mesterek. Az etei fazekasok munkáját nem is a törökök jelenléte, sokkal inkább a 17. század végi háborúk törték meg, melyek során a város előbb községgé zsugorodott, majd a 18. század elején teljesen elsorvadt és kihalt.
A török idők alatt azonban végig működő műhelyeinek égetőkemencéit először az 1930-as években tárták fel, majd 1996-tól komplex régészeti kutatás vette kezdetét, mely során a mezőváros utolsó időszakához köthető fazekas raktárkészlet feltárására is sor került. A kiállításon bemutatott korsó- és kancsótípusok ebből a korszakból származnak, és egyértelműen felfedezhető rajtuk a helyi hagyomány és az oszmán hatások szintézise. Fontos adat, hogy az 1545-től közvetlenül török közigazgatás alá tartozó hódoltsági területen lévő település mindvégig magyar lakosságú volt, ami ez idő tájt nem volt egyértelmű, hisz sokszor egész városok lakosságát „deportálta” a török közigazgatás, és az oszmán városok lakossága is a birodalom népességét tükrözően sokszínű volt.
„a kiállításon bemutatott 16–17. századi korsó- és kancsótípusokon felfedezhető a kárpát-medencei hagyomány és az oszmán hatások szintézise”
Ebben az időszakban a törökök közvetlenül is jelen voltak Magyarországon, és itt hagyták nyomaikat, tárgyaikat, művészetüket is. A 17. században jellegzetes tárgynak számítottak a rézedények mintájára készült, sikált felületű, karcolt díszű korsók. A kiállított talpas tál tehát az itt élő török mestereknek köszönhetően volt jelen, akik a Magyarországot elhagyó török katonai erőkkel együtt távoztak hazánkból, vagy vesztek el maguk is a hadjáratok során. A talpas tálak azonban később is feltűntek Magyarország számos területén, hasonlóan a folyatott mázas kerámiákhoz, melyek szintén közvetlen török hatásra jelentek meg hazánkban. A török mesterek ugyanis műhelyeket hoztak létre, és az itt gyártott termékeikkel a helyi piacon kereskedve a magyar lakosság körében is elterjesztették távolról hozott technikáikat, módszereiket. Török fazekasműhelyt olyan egészen északon található magyar városokban is feltártak, mint a ma a szlovák határ mellett fekvő Esztergom.
Kortárs magyar kerámiaművészet
Az első világháborút követő időszakban a modern magyar kerámia már nemcsak edények előállításával foglalkozott, hanem szobrászi feladatokra is vállalkozott, és bár szívesen nyúlt a hagyományokhoz, de nem elégedett meg a fazekasság által képviselt hagyományos stílussal. A 20. század során a népies művészetből kiindulva, de attól elszakadva a modern törekvések úttörői Kovács Margit és Gádor István lettek. A keramikusok másik csoportja ekkor a népi fazekasság hagyományait tekintette követendőnek, vezéralakjuk Gorka Géza volt, akinek lánya, Gorka Lívia is meghatározó művésszé vált 1956 után. A magyar kerámiaművészet a nemzetközi fősodorhoz jórészt Schrammel Imre munkássága révén csatlakozott, aki Gádor István első tanítványai között Csekovszky Árpáddal együtt a Magyar Iparművészeti Főiskola kerámia és porcelán tanszékeinek vezetője lett, több évtizeden át meghatározva a következő generációk képzését.
A hatvanas évek elején megjelent a magyar kerámiaművészet első generációja: Majoros János, Majoros Hédi, Garányi József, Staindl Katalin. Nemzedékük főleg az építészeti kerámia területén alkotott maradandót, illetve sokat tettek a későbbi művészeti közélet megteremtéséért, a siklósi, kecskeméti művésztelepek létrehozásáért.
A hetvenes évektől Szekeres Károly, Horváth László, Ambrus Éva, Minya Mária, Semsey Gabriella, Vásárhelyi Emese, Bükki Béla, Csemán Ilona és társaik fémjelezték egy új keramikusgeneráció megjelenését, akiknek munkája kezdetben az ekkor fellendülő „magyar dizájn” korszakához kötődött. Az ekkor már a nyugati piacra termelő magyar kerámiaipar számára készítettek a nemzetközi téren is versenyképes terveket. Ezen „dizájnergeneráció” mellett a képzőművészeti kerámia műfaja is virágzott. Kecskeméti Sándor, Pázmándi Antal képviselik ezt az irányzatot többek között, akiknek a munkássága a kortárs szobrászművészet kontextusában is vizsgálható.
A népművészeti örökség továbbvitele a nyolcvanas évektől került újra előtérbe. Az 1978-ban alakult kecskeméti Kerámia Stúdiót Probstner János alapította, Kádasi Éva pedig a mezőtúri népikerámia-szövetkezet tanulójából vált az Iparművészeti Főiskola kerámia szakának vezetőjévé.
„a modern kerámiaművészet generációjának kortárs képviselői legtöbbször képzőművészeti ihletettségű műveket alkotnak”
Polgár Ildikó, Geszler Mária, Lőrincz Győző, Nagy Márta munkái műfajokon átívelőek, és alapvetően kísérletező, új utakat kutató természetűek. Az ezredfordulót követően újra felértékelődött a dizájn jelentősége, sok alkotó a múlt örökségéből táplálkozva a fenti stílusok, irányzatok szintézisét hozza létre, így egyaránt alkot a dizájn és a craft területein, miközben a hagyományok és a 21. század modern technológiái, így például a 3D-nyomtatás alkalmazása és az új anyagtípusok adaptációja is jelen van.
Szilágyi B. András
művészettörténész, vezető kurátor
A kiállítás kerámiaanyaga korábban ilyen formában és összefüggésben még nem volt bemutatva, amelyre most az isztambuli rendezési koncepció egyedi alkalmat adott. Érdekes keresztmetszet volt látható a magyar kerámia- és üvegművészet több évszázadot átölelő alakulásáról, fejlődéséről és a kortárs kerámia- és üvegművészet magas színvonaláról.
A fantasztikus isztambuli múzeumi térben tematikus történeti felépítésben helyeztük el, mintegy párhuzamba állítva a kerámia- és az üvegtárgyakat. Azonban a látogatók szeme elé a belépéskor a Zsolnay-gyár óriási, ikonikus Júlia vázája került, amelynek eredeti darabja az izniki motívumok felhasználásával készült 1905-ben. Ez a fantasztikus, technikai bravúrnak is számító tárgy óriási sikert aratott.
Ezután a koncepció szerint a legrégebbi tárgyakat tartalmazó vitrinek következtek. A 16. század végétől induló anyagban bemutatunk olyan egyszerű használati kerámiaedényeket, amelyeken jól érzékelhető a török formavilág és a mintakincs beépülése, ami legfőképpen abban az időben a két kultúra találkozási sávjában alakult ki. A szekszárdi Wosinsky Mór Múzeum gazdag anyagából egy török kiserőd, palánkvár, illetve a tőle tíz kilométerre lévő Ete község leletei reprezentálták tárgyaikkal a kapcsolatot.
Ebben egy sajátos, a későbbiekben legfőképpen a népi tárgykultúrában megjelenő gazdag minta- és formavilág fedezhető fel, amit pár darab sárközi népi kerámia bizonyított. Nagyon izgalmas, hogy a keleti és a jellegzetes európai reneszánsz mintakincs keveredéséből egészen egyedi, a Kárpát-medencére jellemző, kiváló technikai és művészi kivitelű darabok készültek. Erre utal a bokályok és tálak gazdag és nagyon változatos mintavilága, amelyeken könnyen felfedezhetők a keleti-török motívumok.
„érdekes párbeszéd alakult ki a kerámia- és üvegalkotások között a rusztikus kiállítótérben”
A 19. század második felében óriási fejlődésnek induló magyar gazdaság több nagy kerámia- és porcelángyár megalakulását is eredményezte, amelyek a mai napig működnek és komoly nemzetközi hírnévvel rendelkeznek. Ezek közül a Herendi Porcelánmanufaktúra Zrt. és a pécsi Zsolnay Porcelánmanufaktúra Zrt. képviseli tárgyaival a kor jellegzetességeit és a változásokat.
Különösen érdekes a Zsolnay-gyár korai útkeresésében többek között a keleti és ezen belül az izniki forma- és mintakincs feldolgozása, amelyekkel óriási sikereket értek el többek között az 1900 körüli évek világkiállításain. Mindkét gyár jelentős szerepet játszott a kortárs magyar kerámia fejlődésében és sok művész pályájának indulásában. Azonban legfontosabbnak a gyár fantasztikus, szecessziós eozintárgyainak bemutatását tartottuk, és ezek között Zeissel Éva világhírű keramikusművészünk 1983-ban készült eozinos sorozatát, amely szépen felelt a korabeli irizáló üvegtárgyakkal.
A kortárs anyag válogatásában legfőképpen az utóbbi húsz év nemzetközi szinten is legkiemelkedőbb magyar művészei és azok meghatározó munkái kerültek kiállításra. A kerámiamunkák többségében a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió és a Kortárs Kerámiaművészetért Alapítvány gyűjteményéből kerültek ki. Ezek között egészen friss, egy-két éve készült munkák és korábbi, egy-egy művészre jellemző emblematikus alkotások is vannak. A magyar kerámiaművészetre jellemző az anyaggal való közvetlen kreatív teremtési folyamat és ezzel együtt az örökölt történelmi küzdelem érzékeltetése. Fontos volt a tárgyak és a művészek kiválasztásában a helyszín megismerése is, mert a rusztikus kiállítótér leginkább az erős plasztikai munkáknak ad jó otthont. Érdekes párbeszéd alakult ki a galériában az anyagában rokon szilikátmunkák, a kerámia- és üvegalkotások között, bizonyítva, hogy nemcsak anyagukban, de formai és szellemi területen is rengeteg szál köti egymáshoz a két területet.
Fusz György
keramikusművész, egyetemi tanár
Főcím kép:
Borbás Dorka: Mondrian; festett, ragasztott, színezett üveg, fém talp; 25×25×25 cm; 2022; a művész tulajdona (Fotó: Lukácsi Liza, Bohus-Lugossy Alapítvány)
Fotók:
- Strohner Márton: Shino love váza-M | O.R. love váza-M; kőedény; (2x) 32×31 cm; 2021; a művész tulajdona (Fotó: Lukácsi Liza, Bohus-Lugossy Alapítvány)
- Simon József Zsolt: Fehér füst; kerámia; 31×29×25 cm; 2020; ZSDRÁL Galéria tulajdona (Fotó: Lukácsi Liza, Bohus-Lugossy Alapítvány)
- Kanyák Zsófia: Fehér lámpa; fújt üveg; 32×22 cm; 2022; Sík Attila Gyűjtemény tulajdona (Fotó: Lukácsi Liza, Bohus-Lugossy Alapítvány)
- Lukácsi Boldizsár: Egymásba fonódó horizontok; rétegelt, savazott, csiszolt dichroic üveg; 34,5×19,5×12 cm; 2024; a művész tulajdona (Fotó: Lukácsi Liza, Bohus-Lugossy Alapítvány)
- Deák Zsuzsanna: Oxidok és nemesfémek; fújt üveg; 50×45×21 cm; 2023; a művész tulajdona (Fotó: Lukácsi Liza, Bohus-Lugossy Alapítvány)
- Carcass James: Magma; fújt, színezett üveg; 10×20 cm; 2023; a művész tulajdona (Fotó: Lukácsi Liza, Bohus-Lugossy Alapítvány)
- Szilágyi Csilla: Transzfúzió; rogyasztott síküveg, beton; 46×46×10 cm; 2024; a művész tulajdona (Fotó: Lukácsi Liza, Bohus-Lugossy Alapítvány)
- Sipos Balázs: Színegyensúly; formába öntött, színezett üveg; 28×7 cm; 2024; a művész tulajdona (Fotó: Lukácsi Liza, Bohus-Lugossy Alapítvány)
- Varga Dóra: Reggel 6 óra; csiszolt, festett, ragasztott síküveg; 10×48×10 cm; 2024; a művész tulajdona (Fotó: Lukácsi Liza, Bohus-Lugossy Alapítvány)
- Lugossy Mária: Üstökös; rétegelt, homokfújt, polírozott síküveg; 35×23 cm; 2009; Bohus-Lugossy Alapítvány tulajdona (Fotó: Lukácsi Liza, Bohus-Lugossy Alapítvány)
- Telegdi Balázs: Becsomagolt forma VII.; fújt, színezett üveg; 20×11×70 cm; 2023; a művész tulajdona (Fotó: Lukácsi Liza, Bohus-Lugossy Alapítvány)
- Sovánka István (1858–1944): Váza, ötrétegű, savmaratott üveg; m: 42 cm; 1912; Sík Attila Gyűjtemény tulajdona (Fotó: Lukácsi Liza, Bohus-Lugossy Alapítvány)
- Sigmond Géza: Kék torzó; öntött, színezett, rogyasztott üveg; 34×11 cm; 2000; Sík Attila Gyűjtemény tulajdona (Fotó: Lukácsi Liza, Bohus-Lugossy Alapítvány)
- Kecskeméti Sándor: Feszület; kerámia; 44×18×13 cm; 2000; Nemzetközi Kerámia Stúdió tulajdona (Fotó: Lukácsi Liza, Bohus-Lugossy Alapítvány)
- Hefter László: Töredékek; színes, ólmozott, festett üveg; 56×90 cm; 2017; a művész tulajdona (Fotó: Lukácsi Liza, Bohus-Lugossy Alapítvány)
