Programfelelős: MI újság Szabadegyetem
Tanegység címe: NEMEZ – A világteremtő kelme
Kurzustípus: 12 részes ismeretterjesztő előadássorozat
Kurzuskód: MI-NMZ-08
Ősi köpönyegek
A nemez nemcsak jó szigetelőképessége miatt alkalmas felsőruházat készítésére, hanem megfelelő vastagságban és keményre gyúrva kellően merev is, és ellenáll a külső fizikai behatásoknak, például a fegyvercsapásoknak. Több ókori leírásból tudjuk, hogy a katonák nemezpáncélja megtörte a lándzsák és a nyílvesszők ütéseit. A nemezből készült, köpenyszerű ruhadarab a Kaukázus és a Közel-Kelet pásztorai körében az ókor óta folyamatosan kimutatható.
A legkorábbi, nemezből készült viseleteket a Tarim-medencei múmiákról ismerjük. Hasonlóakat találunk a perszepoliszi domborműveken és a paziriki sírokban is, de valamennyi ókori pásztornép viseletében is fontos szerepet játszottak.
A Turán-fennsíktól az Altaj-hegység legdélibb területéig, a mai Oroszországban és Kazahsztánban is, bármelyik szkíta sírból kerültek elő értékelhető emberi maradványok, mindegyikről kimutatható, hogy a felsőruházata nemezből készült. Többségük sajnos csak foszlányaiban maradt fenn, de a rajtuk elhelyezett – sokszor több száz darab – aranytárgyból lehet következtetni a nemezviselet alakjára.
A férfiak rendszerint szabott zekét viseltek, melyet nemcsak övvel, hanem aranykapcsokkal, gombokkal is összefogtak. Nadrágjuk a lovas életmód fontos kelléke volt, melyet Európában csak jóval később kezdtek el viselni. A legrégebbi, rekonstruálható szkíta öltözetek Tuva területéről, az Arzsan 2. feltárásról származnak, és körülbelül kétezer-nyolcszáz évesek. A viselet készítése és díszítésmódja évszázadokon és száz kilométereken keresztül szinte semmit sem változott. A Paziriki-völgyben és a kazahsztáni feltárásokon nagyon hasonlókat találunk.
A ma már a kazak állam legfontosabb jelképének számító, Arany embernek nevezett szkíta fejedelem maradványait az Isszik település melletti kurgánok egyikében tárták fel. Az elmúlt közel fél évszázadban sok rekonstrukciós kísérlet volt a viselet helyreállítására, ma Altynbekov elképzelését fogadják el. Ő teljes egészében vörös, gyapjúból, részben nemezből készült viseletet feltételez.
Ukok hercegnője
Az Altaj-hegységben, az orosz–kínai–mongol–kazak négyes határra eső Ukok-fennsíkon került elő a sok vihart kavart, huszonéves kora közepén eltemetett szkíta hercegnő. A helyiek szerint a sírja a két világ közötti átjáróra esik, és ahogy eltávolították onnan a fiatal őrzőt, természeti katasztrófák sora következett.
A hercegnő két réteg nemeztakarón és egy hengeres nemezpárnán feküdt. Ruházata és 61 cm magas fejfedője is különleges. Ez utóbbit saját hajából, lószőrből, selyemből és nemezből állították össze. Viselete más paziriki női ruhákhoz hasonlóan vékony és egyenletes nemezlapokból, illetve selyemből készült, amit bőr és szőrme egészített ki. A helyi hideg időjáráshoz alkalmazkodva több réteg ruhát, alsóneműt, inget, kabátot, köpenyt, nadrágot és szoknyát is viselt.
A nomádok nemezszokmánya
A vándorló népek mindenhol a lovagláshoz alkalmas felsőruházatot hordtak, amelyek szabása alig változott az elmúlt évezredekben. Egy igen vékony (3-4 mm) nemezből szabott kabátot tártak fel a mai Mongólia területén a 10-12. századból. A felsőtesten viszonylag szűk szabású, állógalléros, keskeny szalaggal szegett felsőruházatot csomózott gombok fogták össze. Az alsó részt kétoldalt bevarrt toldásokkal bővítették, hátul pedig hasíték található, így igazán alkalmas a lovaglásra. A több nemezlapból kiszabott darabokat mívesen, aprólékosan varrták össze. Szabása emlékeztet a magyar népviselet posztószokmányára.
A kirgizek ma is több nemezlapból kiszabott darabból varrják az aszimmetrikusan záródó, kaftánszerű kabátot, a nemezből készült csapant. Ma is gyakori, hogy a festetlen, krémszínű nemezt sötétbarna szövött vagy tűzött, nemezelt szalagokkal szegik, a derékon pedig övvel fogják össze.
Burka
A kaukázusi népek nemezköpönyege a burka, melynek egyes fajtáit ma is készítik Dagesztánban. A burka birkagyapjúból nemezelt, hosszú kabát, kecskeszőr- vagy gyapjútincsekkel a külsején. A nemezelés befejezése után a burka külső oldalán lévő kecskeszőrt egy fésűvel átfésülik, így kap fürtös felületet.
A burkák különböző méretűek és kialakításúak. A lovasok hosszú burkája egy vagy két darab, a széleken összevarrt nemezlapból áll, így kaftánt formál két kiálló vállal és széles hajtókákkal, ami véd a szél ellen. A gyalogosok rövid burkája egy darab nemezből készült, varrás és hajtóka nélkül, és egy trapézszerű kaftánra emlékeztet, amelyen a lapok átfedik egymást. A gallérnál egy hurok és egy gomb található. A burkák fekete gyapjúból készültek hétköznapra, ünnepi alkalmakra, menyegzőre, tiszteletreméltó vendégek fogadására pedig fehérből.
Kepenek
Talán a legelterjedtebb nemez felsőruha a török kepenek, amelyből még most is több ezer darab készül évente. A készítés menete szerint egy hímelt gyékényszőnyegre téglalap alakot raknak ki gyapjúból, a forma felét kissé kiszélesítve.
Belocsolás után feltekerik, és másfél-két órán át hengergetik. Kitekerés után félbehajtják, a széleit feltépkedik, és a szélesebbre formált részt körben visszahajtják. Így egy belül üreges, minden oldalán zárt nemezt kapnak. Mindig más oldalról feltekerve keményre gyúrják, miközben gyakran locsolják és forgatják. A műhelyek egy részében csuklyát is tesznek rá még félkész állapotban. Száradás után alul és elöl felvágják. A kepenekre általában kevés minta kerül előnemezből: egyszerűbb jelek, a mester vagy a megrendelő neve, monogramja, esetleg évszám. Ezek a gyapjú kiterítésekor vagy az első gyúrás után kerülnek rá.
Gyúrás közben a nemez zsugorodik és változtatja alakját, ezért javítják a vékonyabb részeket, és befejezik a kiegészítő ruhadarabokat, például a kepenek csuklyáját. A gyúrás után, de még vizes állapotban egy kővel ledörzsölik, leborotválják vagy gázlánggal leperzselik a bolyhokat a nemez felületéről.
A török nemezműhelyek egy-egy településen belül egymás közelében működtek, ezt a területet a Nemezkészítők utcájának nevezték. A műhelyeket már messziről fel lehetett ismerni a tetőről lelógatott kepenekekről.
Nemezköpönyeg és szűr
A magyarság történetében is ismert a fehér nemezből készült köpönyeg viselete. Elnevezése hasonló, mint a török kepenek, a kurd kipeng, kepeneg vagy a mongol kebenek. A mezopotámiai ábrázolásokon látható köpenyszerű, bevarrott ujjú ruhadarab, az anatóliai kepenek és a magyar szűr egymás közeli rokona. A magyar cifraszűr eredetileg nem posztóból, hanem nemezből készült.
A tőlünk nyugatra élő népek – akik az ókorban nem készítettek nemezt, az anyagot pedig őseinktől ismerték meg – által használt, nemez jelentésű szavak mindegyike a szűr jelentésű igével van szoros kapcsolatban. Ez arra enged következtetni, hogy a magyar szűr nemezből készült, ezek a népek pedig az anyagot és a ruhadarabot együtt és egy időben ismerték meg. Érdekes nyelvi összefüggés lehet még a közép-ázsiai szürmak (amely szabott-varrt nemezt jelent) és a magyar szűr szavak között. Ez utóbbi a szürmakhoz hasonlóan rátéttel, tűzéssel és hímzéssel díszített.
A szűrt megtaláljuk az Alföldön, a Dunántúlon és Erdélyben, valamint Palócföldön is. Bár ujjakkal ellátott, ritkán öltik fel, sőt a szűrujj rendszerint be van kötve vagy varrva. Jellemző része a gallér, mely színes vagy fekete virágokkal kivarrott. A bekötött ujjú, vállra vetett szűrforma a perszepoliszi domborműveket formázva egész az Akhaimenidák koráig visszavezethető.
Ezeken az ábrázolásokon ugyanúgy vállon viselve láthatjuk a szűrt, ahogy a magyarság körében a közelmúltig is viselték. A magyar parasztembert nemrég még el sem lehetett képzelni szűr nélkül, ez volt a felöltője és a díszruhája is. Templomba nem illett anélkül belépnie, esküvőre még a fiatal legény is csak szűrben mehetett. Ha már viseltes volt, elhordták esőben, hóban. A pásztort nappal védte a szél és a hideg ellen, éjszaka pedig párnájaként és takarójaként szolgált. Szűre még holtában is kísérte, mert ráterítették a koporsójára.
A szűr anyagát a szűrcsapók készítették. Híres szűrkészítő központ volt Debrecen, Nagyvárad és Miskolc. A Dunántúlon Veszprém vált nevezetessé, később Somogy, Zala és Vas vármegyében is készültek szűrök. Ezt a ruhadarabot tizenegy darabból állítja össze a szűrszabó, melyek mindegyike téglalap alakú. A legnagyobb az eleje és a háta: a mellre eső részt középen hosszában felmetszik, jobbra és balra kihajtják, és a vállon, illetve a nyakon ehhez toldják a nagy négyszögletű gallért, amely a hátra borul. Az elejét oldalrész köti össze a hátrésszel, amely három-négy, vízszintesen összetoldott darabból áll, ezt nevezzük aszajnak. Ennek a felső széléhez és a vállhoz varrják az egyenes ujjat. Mivel a kart soha nem bújtatják bele, befenekelik, és tarisznya módjára a használati tárgyak tárolására használják. Némely vidéken az ujjat hosszúra és szűkre szabják, máshol pedig egészen rövidre és bőre, így nem lehet felölteni.
Ez a szabás az egész Kárpát-medencében hasonló, ám vidékenként tapasztalhatunk eltérést a szűr formájában. A somogyi kanász szűr rövid, térdig érő, viszont igen bő. Gallérja hatalmas, és mélyen a hátra nyúlik. Az alföldi szűr lábszárközépig ér és visszafogottabb; a kihajtó, illetve a gallér hossza és szélessége arányos. A palóc szűr időnként teljesen dísztelen, csakúgy, mint a dagesztáni, szűrre emlékeztető ruhadarab, melynek helyi neve csopusz.
A szűr díszítése a szélek beszegésére és megerősítésére is szolgál. A hagyomány szabja meg, hogy hány sor és milyen kivágású posztócsík kerüljön a mellre, az oldalra és az aljára. E változatosságból honfoglalás kori törzsi vagy katonai jelzésekre következtethetünk.
A szűrgallér sarkán két kis kerek korongot találunk. Ez a csücskő. Ma már csak díszként funkcionál, de régen más jelentősége is volt. Eső idején ugyanis a szűrgallért a két csücskőnél fogva csuklyává kötötték össze és a fejre húzták. Manapság, amikor a gallér hosszabb, és a szűr külön felálló nyakat kapott, ritkán használják a gallért csuklyának.
A virágdíszítés és a rozmaringlevél-motívumok a tiszántúli szűröket jellemzik. A ruhadarabokat a galléron, elöl, az oldaltoldásként szolgáló aszajon és az ujjak végén díszítették. A díszítések azonban nemcsak területenként, hanem azon belül is eltérőek. A legjobb példa erre a kunsági szűr, amelynek színeire és motívumaira különösen jellemző az egyes kun városok sajátos díszítése. A vásárokon és a csárdákban a legények szűréről meg lehetett állapítani, hogy melyik városból származnak.
A krími tatárok nemezből készült csekmenje szintén hasonló a magyar szűrhöz, bár a krími és a kazáni tatár csekmen, a tobolszki tatár szükmen és a csuvas szukman elnevezés egy másik magyar felöltő nevében, a székely szokmányban maradt fenn, mely alatt térdig érő zekét, megzsinórozott zekeatillát értenek. Ennek zsinórmintája szintén emlékeztet a kaukázusi nemeztakarók mintáira.
Mai nemezruhák
Napjainkban is népszerűek a nemezből készült, egyedi ruhadarabok. Különlegességük, hogy szabás és varrás nélkül, a testre formázva is elkészíthetőek. Fülöp Liza Árvai Anikóval együtt tervezte nemezkabátját. Egyszerű vonalait és színeit különleges kártyaszövéssel készült szalagrátét díszíti és erősíti.
Józsa-Szaka Kata finom szálú merinógyapjúból készíti viseleteit, a felületet hímzéssel és gyöngyökkel teszi ünnepélyessé. Nemezkabátja esetében egy indiai selyemsál mintáját használta, amelyet hímzéssel emelt ki. Sötétkék, hosszú mellényének mintáját a magyar szűcshímzések ihlették. Széles nemezövét a moldvai csángó szőttesek színritmusa inspirálta.
Rubus Noémi hímzéssel szegte el nemezmellényét, így a minták maguktól alakultak; az alkotó mindig csak a következő formára összpontosított, szándékosan nem tervezte meg előre a teljes díszítést.
Marton Károly a nemezkészítő népek hagyományaiból és tudásából merítve, motívumaikat kutatva, azokat értelmezve és éltetve alkot. Tárgyai készítése során mindig elsődleges számára a funkció. A nemezből, rátétes technikával készített szűre indította útjára a viseletkészítés felé. A magyar szűrök felkutatása, alapos tanulmányozása és újraalkotása mellett elmélyült a bujkakészítés rejtelmeiben is. Kun kabátján a karcagi kunhímzést dolgozta fel fekete nemezen, nyargalásos technikával.
Demjén Dorottya selyem-nemez menyecskeruhájának mintáját a buzsáki rátétes mintavilág ihlette. A ruhát üreges tárgyként sablonra készítette, szoknyarészét pedig különböző selymekből deréktájon belenemezelte. Díszítésként láncöltéssel hímezte ki a mintát, és gyöngyöket varrt rá. A néphit szerint a közösség előtt zajló esküvő során a menyasszony fokozottan ki van téve a rontásnak és a szemmel verésnek. Ennek elhárítására szolgálnak a ruháján elhelyezett szimbólumok és a koszorúba épített apró tükrök, amelyek a hiedelem szerint megóvnak a rosszakarók ártó szándékától.
Ahogy a növényeknek időre van szükségük a virágzáshoz, úgy egy kapcsolatnak is a kibontakozáshoz. Ezt az érzékenységet szimbolizálja Szabó Erzsó Elisé nevű, első menyasszonyi ruhakollekciója. A nemezelt felsőrész egyenes vonalvezetésű, légies selyemszoknyában végződik. Tradíció, játékosság és minimalizmus találkozik a virágok törékenységét és lágyságát idéző, selyemszirmokkal és részletgazdag nemezvirágokkal díszített selyem-nemez menyasszonyi ruhán.
A tenger varázslatos hangulata, hullámai és örökkévalósága inspirálta a LaMer-kollekciót. A fodrokkal gazdagon díszített, félvállas selyem-nemez ruha minden mozdulatnál eleganciát és könnyedséget áraszt. A felsőrészen minden egyes fodor varrás nélkül, nemezeléssel kapcsolódik a ruhához, és a hosszú, szabás és varrás nélkül, ritka kőmosott selyemből készült szoknya anyagveszteség nélkül, nemezelve született, akár egy ruhaszobor. A fodrok között száz apró üveggyöngy idézi a vízcseppek diszkrét csillogását.
Vetró Mihály
népművész
A külön nem jelölt képek forrása: Vetró Mihály
