T. Doromby Mária Dialógus című kiállítása az Óbudai Társaskör Pincegalériájában 2026. március 18. és április 16. között
A dialógus fogalma a görög διάλογος (dialogos) kifejezésre vezethető vissza, amely két egységből áll: a διά (dia) jelentése keresztül, át, között, míg a λόγος (logos) a szón és a beszéden túl az értelmet, a gondolatot vagy a rendezőelvet is jelöli. A dialógus eredeti konnotációja tehát tágabb az egyszerű beszélgetésnél: a gondolat és a jelentés áramlását értelmezi két vagy több fél között. A korai görög bölcselet gnómikus-aforisztikus formáival szemben – amelyeket a hét bölcs képviselt – a szókratészi–platóni dialógus a filozófiai gondolkodás olyan fordulatát jelentette, amelyben az igazság különböző nézőpontok dinamikus relációjában jön létre.
A dialógus tehát az egyik legősibb filozófiai és gondolkodási forma, amely azt a mozgást képviseli, amelynek során a jelentés létrejön és formát ölt. Ez a mozgáselv analógiát mutat T. Doromby Mária művészi gondolkodásmódjával. A bemutatott alkotások gyakran többnézetűek, olykor kinetikusak: mozgatható, sőt mozgatandó szerkezetek. Formai értelemben is dialogikus kettősség jellemzi őket: egyszerre rajzi jellegűek, miközben anyagszerű konkrétságuk mellett árnyékrajzolatuk is a mű szerves részévé válik.
A lebegő vonal, annak vetített árnyéka és a kézzelfogható drótszerkezet egyidejű jelenléte önmagában dialogikus minőséget hoz létre. A mű így nem egyetlen síkban létezik, hanem a tárgy és annak árnyéka közötti feszültségben. A filozófiai analógia ezáltal felerősödik: a plasztikai megfogalmazás és annak vetülete közötti viszony óhatatlanul felidézi a platóni gondolkodás alapkérdését a jelenség és az idea kapcsolatáról.
„a jelentés kialakulásának folyamata dinamikus”
Ahogyan Wehner Tibor művészettörténész rámutatott, T. Doromby Mária az „újjászületett gobelin” időszakában olyan területen dolgozott, amelyet a változások kevésbé érintettek: a nyomott textil műfajában. Munkássága azonban már ekkor kezdett eltávolodni a sík felülettől, és egyre inkább a térbe kilépő, új kifejezési- és hatáselemek kutatására épülő kompozíciók felé fordult.
Szigorúan művészettörténeti szempontból a drótból készült „szoborgrafikák” és textilszobrok az életmű különböző korszakai és műcsoportjai között is párbeszédet teremtenek. T. Doromby Mária teljes munkásságában megfigyelhető egy finom, mégis feszültséggel teli kettősség.
Légies drótalakzatok és Läufer-festmények
Az egyik pólust a drótszalagból formált alakok, a mesterséges és organikus struktúrák, illetve az építmények alkotják: finom rajzolatú, szinte lebegő kompozíciók, amelyek inkább vonalból épülnek, mintsem tömegből. Mintha egy rajz kilépne a papírról, és a térben folytatódna. Alakzatai légiesek és szenzibilisek, gyakran törékeny egyensúlyt hoznak létre – olyan egyensúlyt, amely egyszerre szilárd és sebezhető, és amely a természeti ökoszisztémák működésére is emlékeztet. A formaalkotó gesztus e művekben alapvetően grafikai természetű.
A másik pólust az emeleti termekben fotón bemutatott munkák és a pincetérben látható egységes, templomteret idéző anyag révén a Läufer-vásznakhoz kapcsolódó sűrű, rétegzett, festői felületek továbbgondolása jelenti. A Läufer (németül futót, szőnyegfutót, de az iparban pamutvásznat is jelent) eredetileg egy ipari textília, pontosabban a papírgyártásban használt nagy méretű, sűrű, strapabíró szűrőnemez vagy pamut. T. Doromby Mária ezeket a kiselejtezett ipari textíliákat használta fel alkotásai alapjaként. A Läufer-festmények esetében már nem a vonal, hanem a felület és az anyag sűrűsége válik hangsúlyossá.
Nézzük tehát a műveket, amelyek közül számos most látható először nyilvánosan!
T. Doromby Mária szuggesztív szakrális térélményt teremtett ebben a katakombaszerű, szűkös, mégis világító fehérsége miatt tágasnak ható térben. Bár itt hiányzik a hagyományos templomépítészetből ismert, kelet felé tájolt apszis és a nyugati karzat, mégis a művek, valamint a beléjük fektetett alázat és a tudatos rendezés templomteret megidéző struktúrát hoz létre. A posztamensek egy román kori templom födémszerkezetét tartó oszlopaira emlékeztetnek, rajtuk pedig olyan textilszobrok jelennek meg, amelyek tartalmilag egy irányba mutatnak, mintegy skolasztikus rendbe szerveződve.
A tér központi tengelyében látható a Drót (2003) című főmű, egy horizontálisan szinte szétfeszülő, rendkívül dinamikus, expresszív vonalrajzolatok komplex kapcsolati hálójából felépülő, enigmatikus kompozíció. Már az első pillanatban a korai Krisztus-ikonok, azon belül is a Veraikonok, a Veronika-kendő képtípusai jutottak róla eszembe.
A Dróttól jobbra lebegnek a drótstruktúrákból létrejött, rétegzett struktúrájú drótablakok, amelyek mintha egy bazilikális templomtér gádorfalának ablakait helyettesítenék. A Dróttal szemben – tehát azzal dialógusba lépve – helyezkedik el a Sóhaj, amely T. Doromby Mária egyik legszemélyesebb, ugyanakkor univerzális érvényű munkája, amely a nála megszokottnál is kifinomultabb grafikai érzékenységgel jeleníti meg a lélek transzcendens távozásának élményét az édesanya halálával.
Ez az antropomorf „drótszálköltemény”, akár egy medúza – Weöres Sándor azonos című versciklusát is megidéző motívummal –, testének szinte megfoghatatlan, légies karakterével eleveníti meg az átlényegülő, elhalványuló szomatikus létezés és a testen túli lét közötti átmenet remegését, dialógusát, metamorfózisát.
Különösen érdekes, hogy a mű monokróm kifejezésmódja ellenére olyan hatást kelt, mintha ezernyi finom, ezüstszürke árnyalat ragyogna benne, akár a porszemek táncából összeálló fénylő test: a testen túli tapasztalat érzéki, szinte tapintható minősége vibrál ebben a mértéktartó tónusvilágban. A kompozíció szimbolikája kifejezetten erőteljesen nyer hangsúlyt húsvét misztériumának, a feltámadás gondolatának fényében. Már csupán néhány apró súly – talált tárgyként funkcionáló horgászkellék – köti a földhöz ezt a testtől elszakadó, könnyű és felszabaduló lelket.
A Sóhaj és a Drót a kiállítás esztétikai és szellemi csúcspontjait jelöli ki. Az áramlás és a dialógus azonban nemcsak ebben a két műben ölt testet, hanem a kiállítás további tematikus és szimbolikus rétegeiben is: az átmenet, a lebegés, a kötöttség és az eloldódás, a test és árnyéka, a súly és a súlytalanság motívumaiban, amelyek ugyanannak a folyamatos átalakulásnak a különböző formái.
„vonal és felület transzcendens dialógusa”
Különösen izgalmasak azok a munkák, amelyek Weöres Sándor Rongyszőnyeg című versciklusának játékos, archetipikus világával állíthatók párhuzamba. A T. Doromby-kiállításon megjelenő lépcsőmotívum a lajtorján lépő lélekkel rokonítható: „Csiribiri csiribiri / Bojtorján – / Lélek lép a / Lajtorján” – írja Weöres a Varázsénekben. A holdkarimából kikukucskáló tündérek („Este a láb gyönge, fáradt, / Lombok alatt nézünk ágyat. / Szöcske-bokán jő az álom, / Száll a világ lepke-szárnyon” – írja a Barangolók című versben) mesés univerzuma jelenik meg az olyan művekben, mint az Út (2008), az Álom (2025) vagy az Ambíció (2025).
A Telihold (2025) című munkát ismét lírai analógiával élve, a Hajnal a Holdban című verssel értelmezhetjük: „Beszédét érti Vimálá, / lassan elernyed, mint a húr, / behúzza nyolc látó-csápját, / csillangói lecsuklanak. // Sóhajt és halkan elszunnyad / abroncsként Tácsitá körül / és takargatja álmában és vigyáz, / hogy ne szúrja meg. // Alattuk kén-színű mélység, / fönn bordópiros Nap-kerék / s messzi hegyek csipkés szélén / a halványuló Föld gurul”. A köztes teret jelöli több műben a lépcső és a kereszt motívuma (Átölel, 2025; Óhaj, 2025): a lépcső itt transzcendens átjáróként tételeződik a földi és az égi szféra között. Az antropomorf, mozgó toronyként is értelmezhető, nyitott architekturális struktúrák (Innen és túl, 2006; Őrzők I–II., 2018) vertikálisan kapaszkodnak felfelé, mintha finom „drótszellemként” keresnék a kapcsolatot egy magasabb rendű jelentéssel.
Ezek az alkotások egyszerre hatnak szakrális jelvevőként és emlékműszerű helyjelölőként, miközben reflektálnak a jelen disztópikus jelenségeire: a katasztrófaturizmusra, a hírek által közvetített krízisekre és a természeti erők elementáris működésére.
Ezt a folyamatot idézik meg a hullámzás, az örvénylés és a dinamika formái: a Szökőár (2019), a Parton (2011), a Forgásban (2024), a Lendület (2025) és az Örvény (2024). A természeti erők itt absztrakt vonalrendszerekké sűrűsödnek.
Az Össztánc I–II. számomra a kollektív mozgás és a közösségi energia szimbólumai: azon testeké, amelyek együtt, egy ritmusra mozdulva hoznak létre valami önmagukon túlmutatót. A művek óhatatlanul felidézik Auguste Rodin Calais-i polgárok című kompozíciójának drámáját. Calais ostroma – mely a százéves háború során, III. Eduárd inváziójaként vonult be a történelembe – a középkori közösségi gondolkodás metaforája. A város organikus egységként, egyfajta „szociális testként” is értelmezhető, amelynek bizonyos részei feláldozhatók az egész fennmaradása érdekében. Ez a logika összecseng a skolasztika világképével, különösen Aquinói Szent Tamás tanításaival, amelyek szerint az egyén a közjó szerves részeként értelmezhető.
T. Doromby Mária Össztánc I–II. című fémhuzalszobrai finom, egymásba fonódó struktúrák, egymásba kapaszkodó, egymást tartó rendszerek. A huzalok egyszerre különállók és elválaszthatatlanok, akárcsak a középkori közösség tagjai: a hálózat részei, ahol az egyes elemek feszültsége, törékenysége és kapcsolódása együtt hozza létre az egész stabilitását.
Ahogy Calais esetében a közösség túlélése néhány ember önfeláldozásán múlik, úgy T. Doromby műveiben is az egyes szálak tartják fenn a teljes struktúrát. Ha egy elem megbomlik, az egész forma megbillen. Ez a párhuzam érvényesen reflektálhat az ökoszisztémánk és a társadalmi szövet törékenységére, legyen szó globális járványról, fegyveres konfliktusokról vagy belső polarizációról.
Az Út mentén (2021) című, egymás mögé tagozódó kompozíciókban egymást metsző drótformák, diagonális vonalnyalábok és konstruktív szerkezetek jelennek meg. A konstruktív formalizálás ellenére ezek a művek megőrzik könnyed, lebegő karakterüket.
A drótszobrok ezzel párhuzamosan alapvető természeti struktúrákat vizsgálnak: a víz hullámzását, a mozgás ritmusát, a zuhatagok dinamikáját. Ezek a munkák egyszerre idézik meg a természet folyamatait és egy absztrakt, konstruktív gondolkodás rendjét.
T. Doromby Mária művei tehát valóban dialógust hoznak létre vonal és felület, könnyedség és sűrűség, lebegés és struktúra, alak és árnyék, transzcendens és evilági között. Szobrai megtestesült ideák: olyan plasztikai konstrukciók, amelyek egyszerre konkrétak és elvontak, mintha a kollektív képzelet archetipikus formái öltenének bennük alakot. E viszonyrendszerbe a nézőt is bevonják finoman, hiszen a szobrok zöme mozgatható, sőt mozgatandó drótstruktúra, melyek teret engednek a szubjektív képzeletnek és a „léleklajtorján” való szellemi felemelkedésnek.
Molnár Eszter
művészettörténész
Főcímkép:
Örvény; egyéni technika; fémszál; 30×33×30 cm; 2024 (Fotó: Tildi Béla)
