A hungarikum fogalmát A magyar nemzeti értékekről és a hungarikumokról szóló, 2012. évi XXX. törvény határozza meg: „Az Országgyűlés Magyarország Alaptörvényének P) cikke alapján a magyar nemzet egységétől vezérelve megállapítja, hogy
a) a magyar nemzeti értékek, köztük a hungarikumok megőrzendő és egyedülálló értékek;
b) az összetartozás, az egység és a nemzeti tudat erősítése érdekében nemzetünk értékeit össze kell gyűjteni, dokumentálni;
c) örökségünket, a magyar kultúra évezredes értékeit, a magyarság szellemi és anyagi alkotásait, ember alkotta és természet adta értékeit átfogó értéktárban kell összesíteni; […] A nemzeti értékek tárházát gazdagítják a magyarországi együtt élő népek, az államalkotó tényezőként elismert nemzetiségek és az országhatáron túli, valamint szerte a világban élő, magukat magyarnak valló egyének, közösségek értékei.”
Vessük össze a hungarikum fogalmát A muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló, 1997. évi CXL. törvény 2026. január 1-től hatályos változatának 1. számú mellékletében, a d) pont alatt található meghatározással: „Hungarikum: a Magyarország mindenkori területén megjelent minden, továbbá a külföldön magyar nyelven, magyar szerzőtől, illetőleg magyar vonatkozású tartalommal keletkezett valamennyi dokumentum”.
Külföldiek által készített magyar vonatkozású tárgyak
Nüansznyi különbség fedezhető fel a két meghatározás között: a 2012-es törvény nem tér ki a külföldön keletkezett, magyar vonatkozású (ámde nem magyarok által készített) írott anyagokra és tárgyakra. Ez utóbbi „mostoha” kategóriára szeretném felhívni a figyelmet jelen írásommal, méghozzá kb. a 19. század közepétől napjainkig, főleg, de nem kizárólag a kerámiaművesség tárgyain keresztül.
Magyarország az iparcikkek terén a 19. században egyértelműen felvevőpiacnak minősült. Az ipar a korábbi századok viharos történelme, a városi polgárság késői kialakulása miatt fejletlen volt, és a bécsi udvar sem igazán szorgalmazta a fejlesztését, hiszen a birodalmon belüli munkamegosztásban Magyarország feladata a búza és más gabonák termelése, valamint a haszonállatok (szürkemarha) tartása volt. Az éledező városi polgárság számára kedves dísztárgyak elsősorban Ausztriából, Cseh- és Morvaországból, illetve a német államokból érkeztek.
Budapest porcelán emléktárgyakon
Az időrendet figyelembe véve, először nézzük a Bécsben készülő, finom festésű porcelán emléktárgyakat! Példánk egy, a pesti Szervita teret ábrázoló csésze. Talpán kézzel írt felirat olvasható: „A Szervíták piatza Pesthen”. Szerencsénkre, a bécsi porcelánok talpán az értő szem számára látható minden fontos információ, az azonosításhoz szükséges „kód”: év: 838; Weisdreher (formázó) – 12 (benyomva) Michael Neubich; festő: 6 (ecsettel) Anton Friedl; (amennyiben a tárgy jelentősen aranyozott, az aranyozó jelét is elhelyezték a talpán). Néha nemcsak egy város- vagy tájkép, hanem egy-egy magyar nyelvű jókívánságot, „örök” igazságot vagy éppen tréfát tartalmazó mondat utal arra, hogy a tárgy a magyar piac számára készült.
Második példánk a reformkori Pest épületeit ábrázoló, hat tányérból álló sorozat egyik darabja. Szinte minden példánya jelzetlen, de amelyik mégis, az német eredetet sejtet. [Német színház; A’városi Tánczterem épületje (Redout); A’ Buda és Pest közti álló híd képe; Invalidus palota; Rakpiacz (Lloyd palota); Magyar színház.] Sajnos már csak két épület/építmény áll közülük. Ez a tányérsorozat minimum kétféle peremmintával és alapszínnel, valamint háromféle mintaszínnel készült. Amennyiben minden változatát valóban gyártották volna (nem tudjuk), száznál is több változat létezhetne. Az előregyártott matricás perem kör alakú közepére utólag illesztették – meglehetősen ügyetlenül – az adott épületet ábrázoló, téglalapból nyolcszögletűre körbevágott litográfiát.
Ebbe a sorba illeszkednek a cseh–morva gyárak szintén a magyar piacra szánt emléktárgyai a 19. század második felében. A vidéki Magyarország erőteljesebb megjelenése még ebben az időszakban is váratott magára, így a téma elsősorban még mindig Pest-Buda volt. A bemutatott kiöntő egy ismeretlen cseh gyárban készült. De több hasonló tárgyat készítettek Frainban (ma Vranov nad Dyjí, Csehország), amely egykor jelentős kőedénygyárral rendelkezett, de mára már csak a jelenlegi, 791 lakost számláló kistelepülés hordozza a múlt veretes emlékét.
Érdekes tervvel próbálkoztak a Fekete-erdő közepére települt Hornbergben. A kőedénygyár, amely 1817 és 1912 között állt fenn, a 19. század utolsó harmadában megpróbált betörni a magyar piacra. Eddig kétféle tárgyat (kannát) ismerünk, amelyek ott készültek, a magyar vásárlókat megcélozva. Az illusztrált kancsó egyik oldalán tájkép látható házakkal és PASS AM LOTRIORA-FLUSS felirattal; középen, a kiöntő csőr vonalában, az alsó perem fölött UNGARN, a másik oldalon egy várrom és falu képe alatt SZARVASKOE felirat olvasható. A képen – átkelő a Lotrióra-patakon – lévő két épület közül az egyik egy kocsma, a másik pedig a Veszteglő ház (vesztegzár) épülete. Akkori szóhasználattal „kontumaz”, mely megnevezés emlékét a gyimesbükki ezeréves határon álló, szintén egykori vesztegzár melletti Kontumáci kápolna őrzi. A Pallas-lexikon szerint „A középkorban az egyes államok a különböző járványos betegségek behurcolását határuk lezárásával (katonai kordonnal), később a határon létesített veszteglő épületekkel (quarantaine) próbálták megakadályozni. A járvány (pestis, sárgaláz, kolera) sújtotta országból érkezett személyeket, akár betegek, akár egészségesek voltak, poggyászukkal együtt a határnál bizonyos ideig – eredetileg negyven napig – visszatartották, »vesztegelni« hagyták, s csak a kiszabott idő elteltével bocsátották be őket. Ezekben a házakban azután, mivel többnyire szűk helyen sok ember zsúfolódott össze, s az egészségesek és betegek ellátásáról megfelelően nem gondoskodtak, nemritkán újabb járványgócok alakultak ki, növelve a bajt.” Az olasz quaranta, azaz negyven szóból ered a magyar karantén kifejezés.
Külföldi tányérok a magyar piacra
A 19. század vége felé a cseh–morva (Altrohlau, Carlsbad), német, sőt lengyel kőedénygyárak is fantáziát láttak a magyar piac meghódításában. Termékeik zöme technikailag gyenge minőségű volt, azonban a hozzánk küldött tárgyak (szinte csak tányérok, ritkán tálak) témái hangsúlyosan „magyarosak” voltak, hogy kelendőbbek legyenek. Ezek csekély esztétikai értékkel bírnak, a komplexebb ábrázolások sablonnal készültek, silány grafikával, bosszantóan hibás magyar nyelvű feliratokkal. A gyártók próbálkozásai nem hozták meg a várt eredményt, tárgyaik remélt tömeges elterjedése nem valósult meg. Ennek ellenére számos ilyen tárgy még ma is fellelhető, például egy tányér Schrambergből (Baden-Württemberg), amely barna szirmú virágok között „Eljen a magyár” felirattal látható.
Technikai minőségét tekintve kiemelkedik ebből a sorból a Wilhelmsburgban (Niederösterreich) a közelmúltig működő kőedénygyár. Óriási mennyiségben ontotta magából a magyar piacra szánt, repedezésmentes, tiszta fehér alapszínű tányérokat. A hangsúlyosan magyaros minták azonban szinte teljesen a lélektelen sablontechnikával készültek. Ennek ellenére sikeresek voltak, amihez olcsó dömpingáruk is hozzájárult (a Magyar Királyi Államvasutak jelentős kedvezménnyel szállította Magyarországra árujukat, amelyhez hasonlót egyetlen magyar kőedénygyár sem élvezett). A piros–fehér–zöld peremek, zászlók, a (sokszor fordított állásban pecsételt) magyar címerek, az „Éljen a haza”, „Éljen a szabadság”, „Éljenek a keceli lányok” feliratok, a tréfásnak szánt jelenetek és az alacsony ár kelendővé tette ezeket, főleg a falusi vevők számára, több magyar kőedénygyár vesztét okozva ezzel. Az első világháború alatt egy sokdarabos, a háborút népszerűsítő tányérsorozatot is megjelentettek, amely 1917–18-ra igencsak kifulladt. Példánkon egy sablonnal készült tányér látható, amelyen a kakastiszt „Éljen a hadsereg”-et kukorékol az előtte magyar zászlóval masírozó három csibének. A tréfás rajz azonban felettébb komoly tartalmat sulykolt.
Utolsó példánk a 19. század végéről: pontosan nem lehet tudni, hány darabos sorozatban jelent meg a Fesztykörkép a sarregueminesi kőedénygyárban. Ebben a műhelyben korábban fajanszot, majd porcelánt gyártottak, 2007-ben szűnt meg. A város jelenleg Franciaország Moselle megyéjében található. Az 1870–71-es francia-porosz háborút követően az első világháború végéig Németországhoz tartozott, Saargemünd néven. Talán ők adták a legkedvezőbb árajánlatot, ezért az ismeretlen magyar megrendelő itt gyártatta le ezt a sorozatot kisebb tálakon vagy tortalapokon. A képen egy tálon Árpád és vezérei láthatók a Vereckei-hágón.
A 20. században, Trianont követően Csehszlovákia porcelángyárai elárasztották a hazai piacot, magyar városképeket, üdülőhelyeket ábrázoló, általában kis méretű, gyakran giccses bögrékkel, emléktárgyakkal. Sajnos ezt a vásárlói igényt a Herendi és a Zsolnay-gyár csak ritkán próbálta lefedni. Némi változást csak a Drasche jelzetű emléktárgyak hoztak a harmincas évek végétől.
Napjainkban is születnek ilyen tárgyak, például egy kistányér, amely a két világháború közötti időszak stílusában készült, és egy legényt ábrázol magyar népviseletben. Talán egy emigráns keramikus készítette a távoli Ausztráliában. Jelzés nem látható rajta, azonban hátoldalának jelentős részét elfoglalja egy méretes papírcímke, melyről megtudjuk, hogy a tárgy az Új-Dél-Wales-i Leichhardt város Árpád könyvesboltjában volt beszerezhető.
A korban az utolsó példánk a közelmúltban készülhetett a törökországi Güral porcelángyárban. Közepén Mányoki Ádám híres Rákócziportréja látható, fölötte a Magyar Köztársaság felirat angolul, a felirat két végén pedig a magyar-török barátságra utaló két nemzeti zászló.
A kép alatt törökül olvasható: „A Magyar Köztársaság tiszteletbeli konzulja”. A konzul Erdoğan Erken, a konzulátus székhelye pedig Tekirdağ, azaz Rodostó. (A konzul nem tartozik a török elnök családjához. Bár Magyarországot képviseli, mégsem valószínű, hogy a családnevét írná előre. Egyébként a név mindkét része jelentéssel bír: Erdoğan=bátor harcos, Erken=korai.) A tál feltehetően a tiszteletbeli magyar konzul saját elhatározásából készült, valószínűleg csekély példányszámban.
Az utolsó tárgy kissé kilóg a sorból, mivel egy egyszerű alumínium kólásdoboz. Aligha került belőle tetemes mennyiség Magyarországra. Űrtartalma tizenkét folyékony uncia, vagyis 354 ml, és ebből már kikövetkeztethető, hogy nem Magyarországon, hanem az Amerikai Egyesült Államokban készült. Az 1980-as évek első felében került a birtokomba. Az egyik oldala alapján egy szabványos Coca-Colás doboz, a másik oldalán azonban Magyarország térképe alatt a következő szöveg olvasható: „HUNGARY – Hungarian immigrants to the United States numbered more than 768.172 by 1971. Of these, over 526.741 passed through Ellis Island. Famous Hungarian immigrants include: actress/star of Green Acres TV show; actress/star of »Moulin Rouge« & »Boys Night Out«; newspaper publisher & founder of famous Prize; and the man tagged as The Father Of The Hydrogen Bomb.” Magyarul: 1971-ig az Egyesült Államokba bevándorolt magyarok száma több mint 768.172 fő volt. Ebből 526.741 fő az Ellis-szigeten [a legforgalmasabb bevándorlást ellenőrző állami állomás New Yorkban] keresztül érkezett. A híres magyar bevándorlók közé tartozik a Green Acres tv-műsor színész sztárja, a Moulin Rouge és A fiúk átmulatott éjszakája című filmek színész sztárja; az újságkiadó, a neves díj alapítója és a hidrogénbomba atyjaként ismert kutató. Tehát Amerika két filmjét is említve Gábor Zsazsát, az említett tv-sorozatban szereplő húgát, Gábor Évát, a makói Pulitzer Józsefet és a fasori evangélikus gimnázium híressé vált diákját, Teller Edét tartja számon híres magyarként. A válogatás ugyan vitatható, de ízlésről, mint tudjuk, nem érdemes vitatkozni.
Kár lenne, ha az itt bemutatott tárgycsoportot kirekesztenénk a hungarikumok köréből!
Az illusztrált tárgyak Kiss Gábor Iván gyűjteményéből származnak, a fotókat a szerző készítette.
Kiss Gábor Iván
építész, műgyűjtő
