Fischer – egy család a magyar kerámiaművesség szolgálatában

A tatai főtéren, a városháza szomszédságában ma is áll a Fischer család 18. században épült lakóháza. Komoly vagyont sejtet az emeletes, barokk lakóház, amelyet bőrkereskedő tulajdonosa, Fischer Wolfgang után az utódok Wolfshausnak („Farkasház”) neveztek. Itt kezdődött a család felemelkedése, itt kapcsolódott be Tata a magyar keramikába, több szálon, több személyen keresztül. A tatai Kuny Domokos Múzeum kiállítása erre a neves családra emlékezik, a keramikus Fischerek tatai származására, helyi kötődésére irányítja a figyelmet, illetve tisztázza az egyes családtagok közti rokoni szálakat.

A herendi porcelángyártól a keménycserépgyártásig

A ház tulajdonosa, az említett Fischer Wolfgang fia, Fischer Mór a porcelángyártás területén szerzett elévülhetetlen érdemeket. Ő volt a herendi porcelángyár vezetője, a kis dunántúli üzem nemzetközi sikereinek, elismertségének kivívója, gyártulajdonos és igazgató 1839-től 1875-ig. Nemesi rangot viselve őt és utódait illeti meg a szülőházra utaló „farkasházi” előnév. Fiai szintén beletanultak a gyár körüli teendőkbe, közülük Fischer Dezső és Fischer Vilmos önálló porcelánfestő műhelyt alapítva vitte tovább Herend örökségét. Fischer Mór unokái, Farkasházy Jenő és Fischer Emil már mint magasan képzett keramikusok, tervezőművészek kezdték meg alkotói tevékenységüket a századforduló táján a magyar művészi kerámia területén.

A Fischer család másik tatai ága keménycserépgyártással foglalkozott. Fischer Mózes Áron, majd idősebb fia, Fischer Károly, és végül az ő fia, Fischer Artúr voltak a tatai kőedénygyár tulajdonosai és vezetői 1824-től egészen 1913-ig. Fischer Mózes Áron fiatalabb fia, Fischer Ignác pedig 1864-ben Pesten alapított porcelánfestő műhelyt, majd sikeres, virágzó kerámiagyárat.

A család életútja és tevékenysége a kerámia bűvöletében töltött, elkötelezett, munkás életről tesz tanúbizonyságot. Nyolc kiemelkedő keramikus képviselője – a családfa két ágán, három generációban – igazolja Fischer Mór nemesi jelmondatának igazát: Per laborem ad honorem (munkával elért megbecsülés). És ahogy a sárból és az agyagból megszületett a fehér aranynak nevezett porcelán, az aranydekorokkal ékes díszkerámia, úgy emelkedett a Sziléziából a tatai uradalom területére „bevándorolt”, a városban boldogulást kereső zsidó család a magyar ipar nagyjai közé, a Monarchia nemesi ranggal elismert, megbecsült polgárainak sorába.

Tata

A 18. század során, 1711-től kezdődően érkeztek zsidó családok a tatai Krapff-, majd 1727-től az Esterházy-uradalom területére. A család emlékei szerint a Fischer család két őse, Wolfgang és Izsák a 18. században vándorolt ide Sziléziából Morvaországon keresztül. Leszármazottaik a történetben érintett, első generációs keramikusok, Fischer Mór és Fischer Mózes Áron. A köztük lévő közeli rokonság feltételezhető, de adatok híján egyelőre nem tisztázott.
„Tóvárosi anglus kőedény fabricans Stingl Vincze és segítő társa, Fischer Moyses Áron tatai zsidó együttesen könyörögnek fabricájuknak folytatására alkalmas privát ház kiárendálásáért” – olvashatjuk az uradalom jegyzőkönyvében 1824-ben. Miután a patinás tatai fajanszgyár végleg bezárta kapuit, a bérelt új helyszínen (a mai Somogyi Béla utcában) még ugyanebben az évben megnyílt a fajanszgyárból kilépett Stingl Vince és társa, Fischer Mózes Áron keménycserépgyára. A két újdonsült gyártulajdonos közül Fischer tőkével, Stingl – kőedénygyártásban jártas szakemberként – pedig szaktudásával járult hozzá a gyár irányításához.¹

Fischer Mózes Áron és Stingl Vince kőedénygyára Tatán

Fischer Mózes Áron (1796–1861) üzeme sikeresnek bizonyult. Mivel a kőedénygyár gyártmányainak évenkénti értéke meghaladta az ötvenötezer váltóforintot, a helytartótanács 1845. november 11-én császári és királyi szabadalommal ruházta fel. 1861-ben bekövetkező halálakor Fischer Mózes Áron mellett dolgozott nagyobbik fia, Fischer Károly (1828–1890), akinek vezetése alatt már nagy számban készültek a kor polgári ízlését kielégítő díszedények, festett és plasztikus díszítésű készletek.

1890-ben a Monarchia patinás cégének, a cseh Hardtmuth-gyárnak adták el az üzemet, úgy, hogy azt továbbra is Fischer Károly vezette. A 19. században (a nagy siker, a grafitceruza mellett) elsősorban a kályhagyártás és az épületdíszítő terrakotta plasztika volt a Hardtmuth-gyár fő profilja. A Hardtmuth-cég éppen azért vásárolta meg a tatai Fischer-kőedénygyárat, mert itt is készültek kályhák. Ekkor és a későbbi években is ez határozta meg a tatai gyár profilját, amely rövidesen újra a Fischer család kezébe került: Fischer Károly fia, Fischer Artúr társával, Nobel Elekkel mint porcelán-, majolika-, kályha- és agyagáru-iparosok vitték tovább a kályha- és épületkerámia-gyártást „Fischer és Nobel Kályha- és Terrakotta Gyára Tata-Tóváros” cégnév alatt. 1902-től Fischer Artúr egyedül vezette az üzemet egészen 1913-ig, amikor végleges megszűnése bejegyzésre került.

Pest

Fischer Mózes Áron kisebbik fia, Fischer Ignác (1840–1906) a tatai gyár mellett Herenden a porcelángyártás terén is szerzett tapasztalatot. Herendre családtagként került, nemcsak mint a tatai rokonságba tartozó unokaöcs, hanem mint Fischer Mór lánya, Fischer Szabina férje. A házasság kudarcot vallott, ezért Fischer Ignác elhagyta Herendet, és 1864-ben Pesten porcelánfestő műhelyet nyitott. A festödét hamarosan kibővítette, és Fischer Ignác Porczellán és Majolikagyára néven egy jelentős keménycserépüzemet épített fel a Dob utcában. Az iparvállalatokat értékelő éves statisztikai kiadvány, a Közgazdasági Értesítő 1882-es jelentésében olvashatjuk, hogy a gyár kétszázötven munkást foglalkoztatott (köztük százötven festőt), két kemencében égették az edényeket, emellett pedig nyolc dekorégető kemence működött.

Fischer Ignác porcelán- és majolikagyára

Fischer Ignác termékeinek köre a magas minőséget, valamint a díszedények sajátos formavilágát és ornamentikáját jelentette. A bravúrosan mintázott, áttört, plasztikusan formált edények gazdagon festett, aranyozott dekorokkal ékesen díszítették a polgári otthonokat, tökéletesen megfeleltek ugyanis a korszak, a historizmus és az eklektika ízlésének. Fischer Ignác díszvázái, dísztálai, díszkulacsai a korszak országos kiállításain, vásárain ugyanúgy megállták a helyüket, mint a világkiállításokon. Mai ízlésünknek kissé bizarrnak, de mindenképpen érdekesnek tűnhet a formák, minták burjánzása, vegyítése, ugyanakkor a műgyűjtés jelenleg is igazolja a Fischer Ignác-edények iránti érdeklődést.

Fischer Emil és a szecesszió

Fischer Ignác különleges díszedényeinek egyik tervezője fia, Fischer Emil (1864–1937) volt. Az Iparművészeti Múzeum két edénytervet is őriz tőle, amelyek ezzel a formákat és festett dekorokat a művészi fantázia szabadságával vegyítő, bizarr ízléssel hozhatók kapcsolatba, és amelyeket Fischer Emil édesapja gyára számára tervezett. Tehette ezt annak a magas szintű szakmai tudásnak a birtokában, amelyet apja keménycserépgyárában és nagyapja (nagybátyjai) herendi gyárában, majd a Fachschule Teplitz² falai közt és a külföldi tanulmányutakon sajátított el. Fischer Emil mindent tudott a kerámiáról. Az 1890-es években önálló gyárat alapított a fővárosban. Keménycserepet és porcelánt is gyártott, illetve festett, ráérzett a 19. század ízlésére, és felismerte az új stílus, a szecesszió intenzív begyűrűzését. Gyárában a megújulás jegyében és a minőség biztosítása végett a korszak neves tervezőművészeitől is kért terveket – így születtek meg például a Pálinkás Béla zsánerjeleneteivel dekorált készletek.

Fischer Ignác gyára 1895-ben végleg bezárt, az üzemet a Zsolnay-cégnek adták el. Fischer Emil Porczellán és Majolikagyára az Üteg utcában az első világháborúig működött, majd 1920-ban újabb önálló vállalkozást alapított a Liget utcában. S miközben a gyárak a korszak gazdasági válságaival, a rivális üzemekkel való versengéssel és folyamatos anyagi nehézségekkel küzdöttek, a Fischer név megkapta az őt illető elismerést. Apa és fia is a császári és királyi udvari szállítói cím birtokosa volt, 1892-től pedig a család nemesi rangot viselt az uralkodó kegyéből „tóvárosi” előnévvel³. A számos kitüntetés, az iparegyletek és iparművészeti társulatok pozíciói, az iparkiállítások és világkiállítások díjai, érmei elnyerése mellett a Ferenc József-rend lovagjai voltak mindketten, sőt Fischer Emil zsakettjén a Vaskorona-rend kitüntetés is csillogott.

Herend

Fischer Mór (1799–1880) kezdetben édesapja bőrkereskedő vállalkozásában kapott szerepet. Figyelme az egymás után létesülő keménycserépgyárak korában, az 1830-as években terelődött a kerámiára. Tatán ekkor már működött rokona, Fischer Mózes Áron keménycserépgyára. Fischer Mór a magyar kerámia történetébe Pápán kapcsolódott be, ahová családi szálak (felesége rokonsága) fűzték.

Fischer Mór – a herendi porcelángyár sikerei

1839-ben, amikor Stingl Vincétől megszerezte a herendi gyárat, már jártas volt a kerámiagyártásban. 1842-ben, az első Magyar Iparműkiállításon elismerő szavakkal illették a herendi gyár kiállítási tárgyait, az első világkiállításon, Londonban (1851) pedig már komoly sikert aratott termékeivel. Pontosan megszabta az irányt és az ízlést, amerre a kis porcelángyárnak haladnia kell. A főúri támogatók által kapott mintaedények és készletmegbízások hozzásegítették, hogy kialakítsa Herend stílusát, karakterét, amely a kifogástalan minőségű, részben meisseni, részben távol-keleti mintaképeket utánzó porcelánt jelentette. A sikerek őt igazolták: a világkiállítási díjak, az aranyérmek, a francia Becsületrend tiszti keresztje, a Ferenc József-rend kitüntetése, az 1867-ben kapott nemesi rang – a tatai szülőházra utaló „farkasházi” és az ősi mesterségre utaló „irhai”⁴ előnévvel –, s nem utolsósorban az udvari szállítói cím elnyerése, valamint a bezárt bécsi porcelángyár mintáinak másolási joga.

Ismét Tatán

Amikor az idős Fischer Mór a bécsi világkiállítást követően visszavonult, és hazatért Tatára, fiaira hagyta a herendi porcelángyár vezetését. Tizenegy gyermeke közül mind a hét fiú⁵ értett a porcelángyártáshoz, hiszen egyikük a masszákat, másikuk az égetést, a festést és aranyozást vagy az üzleti részt vezette korábban. Fischer Mórral együtt tért haza másodszülött fia, Fischer Dezső (1826–1914), s amíg Herend egyre jobban sodródott a válság és a csőd felé, Tatán, a főtéri szülőházban egy porcelánfestő műhelyt rendeztek be, és a dekorok égetéséhez muffelkemencét építettek. 1875-től tulajdonképpen Tata volt Herend: itt festették a tradicionális herendi mintákat a cseh vagy német porcelángyárakból érkező, dekor nélküli edényekre, amelyekkel a Fischer Mór Fia néven bejegyzett cég újabb világkiállítási sikereket aratott.

Herendi minták Tatán

A helyi újság, a Tata-Tóvárosi Híradó így hívja fel a figyelmet 1885-ben a Wolfhausban zajló tevékenységre: „Fischer Dezső úr, mint olvasóink is tudják, porczellán-különlegességeiből Párisban igen keresett raktárt tart, ugy hogy lehet mondani, hogy porczellánfestészeti műtárgyai legnagyobbrészt ezen raktár utján külföldön árusittatnak. A hazai keramika terén jó névvel bíró Fischer Dezső úr hasonló raktárt Budapesten is rendezett be, sőt főtéri házában, földszint, a kapu alatti bejárattal városunkban is állított fel raktárt. Midőn közönségünket erre figyelmeztetjük, egyszersmind felemlítjük, hogy az azt meglátogató, s a porczellán speczialitásokban gyönyörködő vendégek általa mindenkor szívesen láttatnak. A nem laikusokat figyelmesekké tesszük a raktár melletti egyik helyiségben összehalmozott valódi műbeccsel bíró tárgyakra, miket Fischer Dezső úr fia, Fischer Jenő úr, külföldi utazásai alkalmával szerzett össze. nemcsak a japán, kínai és francia keramika legújabb készítményeit, hanem műbecsű régi porczellán tárgyakat fog ott találni a látogató.”

Kolozsvár

Fischer Mór kisebbik fia, farkasházi Fischer Vilmos (1839–1921) a marosújvári Grün Izrael lányát vette feleségül, s az após kívánságára Kolozsváron telepedett le. Itt ő is egy porcelánfestő műhelyt rendezett be, ahol minta nélkül érkező herendi és külföldi porcelánra festette a Herenden megismert és bevezetett dekorokat, továbbá vállalta készletek pótlását is. Herenden a festés és aranyozás felügyelője volt, így értett e tevékenységhez, és be tudta tanítani munkásait. Nagyon népszerű volt a kolozsvári megrendelők körében a Herendről átvett Cubash-minta, egy gazdagon aranyozott és domború, színes festéssel díszített dekor, amely népszerűségét talán a dúsan festett alapban kihagyott mezőnek köszönhette – itt lehetett elhelyezni a megrendelő kalligrafikusan megformált monogramját.

Fischer Vilmos mint vándortanító

Fischer Vilmos, miután bezárta festőműhelyét, 1903-ban új tevékenységbe kezdett: Hegedűs Sándor miniszter megbízásából a történelmi Magyarország nevezetes fazekasközpontjait járta végig, és mint „vándortanító”, tanfolyamokon ismertette meg a fazekasokkal az új anyagokat, technikai újításokat, az új ízlést. 1914-ben megérkezett Tatára is: Tata dunántúli viszonylatban jelentős fazekasközpontnak számított, csaknem száz fazekas tudott megélni itt mesterségéből. A tanfolyamot a Wolfshausban tartották, ahol megvolt még Fischer Vilmos bátyjának égetőkemencéje. Az idős mester tanfolyamról vezetett naplója becses ereklye és egyben értékes adalék a kor szakoktatásának történetéhez.

Újra Herenden

A Fischer család harmadik keramikus generációjának története ismét visszakanyarodik Herendhez. Fischer Mór unokája, Fischer Dezső egyetlen fiúgyermeke, Fischer Jenő (1861–1926) – unokatestvéréhez, Emilhez hasonlóan – magasan képzett, külföldön tanult, világlátott keramikusművész lett. 1879-ben iratkozott be a párizsi École des Beaux-Arts-ra, majd tanulmányozta a meisseni és sèvres-i porcelángyár működését. A tanulás és tapasztalatszerzés éveiben (amikor fent említett műgyűjteményét is „össze szerzette”) született két kiváló kerámiatörténeti kötete a reneszánsz nagy mestereiről, a firenzei Robbia családról és a francia Palissyről. 1895-ben a fiatal keramikust meghívták Ungvárra, az ottani porcelángyár igazgatói székébe, hamarosan lehetősége nyílt azonban a nagybátyjai által az államnak eladott herendi porcelángyár visszavásárlására, így 1896-tól székhelyét visszahelyezte Herendre.

Fischer Jenő – Plasztikus vázák, motifs-hongrois

Az ő nevéhez fűződik a település második fénykora. Visszatért a hagyományos herendi stílushoz, a távol-keleti dekorok alapján tervezett, magas minőségű porcelánkészletek gyártásához, ugyanakkor a kor igénye és ízlése szerinti új edényeket tervezett, új formákat vezetett be, új mázakat dolgozott ki. A pâte-sur-pâte technikával készült plasztikus vázák, a coulé mázas díszedények, a motifs-hongrois minta sikert aratott itthon és külföldön egyaránt. Farkasházy Jenő⁶ vezetése alatt Herend újra magára talált.

Újra Tatán

A történet szálai és a családfa ágai Tatán kapcsolódtak össze utoljára, körülbelül akkor, amikor a Herenden elhunyt Farkasházy Jenőt a tatai szülőházból utolsó útjára, a tatai izraelita temetőbe kísérték 1926-ban. A temető a 18. század óta őrzi a helyi zsidó közösség elhunytjainak földi maradványait. Itt nyugszik Fischer Wolfgang, a mellette lévő parcellában egyetlen fiúgyermeke, farkasházi Fischer Mór és felesége, Fischer Mór mellett pedig rokona, Fischer Mózes Áron és felesége. E sírokkal szemben található farkasházi Fischer Dezső és felesége nagy méretű, gránitból faragott síremléke, mellettük hasonló kivitelben Farkasházy Jenőé. Egy sorral távolabb Fischer Károly és felesége síremléke látható, s a közelben még számos családtagé. A szülőház és a temető ékesen jelzi azt a kötődést, amely Tatához fűzi a családot. Az összetartozás számos jele kibontakozik keramikusi tevékenységükben is, amelyet az egymás munkáin látható forma, dekoráció, ízlés és minőség tesz nyilvánvalóvá. A tatai múzeum kiállítása erre a kapcsolatrendszerre irányítja a figyelmet, miközben bemutatja a mázak és tüzes színek csillogásának fényében megírható, rendkívüli családtörténetet.

A tatai Kuny Domokos Múzeum kiállítása

A Sárból arany című kiállítás a tatai Kuny Domokos Múzeumban 2025. augusztus 15. és 2026. március 8. között látogatható. A kiállítás kurátora annak koncepcióját és tanulságait összegző jelen cikk szerzője.

Kövesdi Mónika
művészettörténész

Jegyzetek:

1. Stingl Vince, miután Tatáról elűzték, Pápán bukkant fel, majd rövidesen Herenden, az általa 1826-ban alapított kerámiaüzemben folytatta porcelánkísérleteit. Stinglben tiszteljük a herendi porcelángyár alapítóját.
2. A Monarchia jónevű iparművészeti iskolája, kerámia szakképző intézménye volt az 1874-ben Teplicén alapított Keramische Fachschule.
3. Tata mai városszerkezete a vár két oldalán önállóan fejlődő oppidumokból, Tata és Tóváros mezővárosokból alakult ki, a két város(rész) csak a 20. században olvadt össze. A Fischer-család tatai ugyan, de Fischer Ignác édesapjának és bátyjának a gyára a tóvárosi részen volt, innen származik a nemesi előnév.
4. Az „irha” szó a bőrkereskedésre utal.
5. Fischer Mór valamennyi gyermeke Tatán született, majd Herenden tevékenykedett az egész család.
6. Farkasházy Jenő névhasználata eltér a többi említett családtagtól. Néhány rokonával együtt engedélyeztette, hogy a nemesi előnévvel járó farkasházi Fischer vezetéknevet farkasházi Farkasházy formában használhassa.

Kapcsolódó cikk:

A Cubash minta tündöklése és bukása