„A vizuális tartalom ne csupán esztétikus legyen…” Tóth Judit
A rendszerváltás generációjának tagjaiként együtt indultunk a Magyar Iparművészeti Főiskoláról, egy olyan korszakban, amikor a hazai designszakma még éppen csak kereste új, piacgazdasági kereteit. Tóth Judit pályája azóta a magyar alkalmazott grafika és csomagolástervezés egyik legkövetkezetesebb, szakmai alázattal és technológiai precizitással kikövezett útjává vált. A Fabulon korszakalkotó vizuális világától a saját stúdiók alapításán át a jövő tervezőgenerációinak mentorálásáig Judit szemléletében a funkció, a felelősség és a lírai érzékenység fonódik elválaszthatatlan egységbe. Az alábbi beszélgetésben nem csupán egy sikeres tervezői életutat járunk be, hanem feltárjuk a „láthatatlan” szakma kulisszatitkait: beszélünk az analóg gondolkodásmód fontosságáról a digitális érában, a fenntartható esztétikáról és azokról a hétköznapi, finom fénytörésekről, amelyek Judit objektívjén keresztül válnak a művészettörténeti folytonosság részévé.
Elsőként arra kérlek, idézd fel, miként találtál rá erre az akkoriban még formálódó formatervezői és vizuális kommunikációs pályára?
Valójában nem grafikusnak készültem, a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola szobrász szakán végeztem. Ez a képzés alapozta meg a formák és anyagok iránti mélyebb fogékonyságomat. Noha akkor még nem láttam pontosan a célállomást, utólag egyértelmű, hogy a háromdimenziós gondolkodásmód és az anyaggal való kísérletezés alapvetően meghatározta későbbi tervezői szemléletemet.
A felsőfokú tanulmányaimat megelőzően a Fabulonhoz kerültem, ahol a csomagolástervezés módszertanát a gyakorlatban sajátíthattam el. Olyan meghatározó alkotók mellett dolgozhattam, mint Matkó Katalin grafikus és Nagy Alexandra formatervező, akik a korszak legmeghatározóbb tervezői közé tartoztak. Magyarországon a Fabulon volt az első olyan jelentős márka, amelynél lehetőség nyílt egy nagyszabású, hosszú távon bővíthető, egységes arculati rendszerben működő termékcsalád kialakítására. Itt értettem meg a professzionális tervezői brief alapján történő munkát, az ügyféllel való koncepciózus együttműködés fontosságát, és azt, miként válik a tervezés valódi közös alkotófolyamattá.
A technológiai háttérbe is mély betekintést nyertem: a nyomdatechnológiától a műanyag-fröccsöntésen és fóliázáson át egészen a fényezésig minden munkafolyamatot közvetlen közelről követtem. Akkoriban még nem sejthettük, hogy a Fabulon csomagolásai a magyar designtörténet korszakalkotó emlékeivé válnak. Kivételes mesterektől tanulhattam meg a szakma lényegét: két év alatt a teljes termékpalettán dolgoztunk, beleértve a prémium szegmenst képviselő Fabulissimo kozmetikumokat is. Ez volt az első valódi tapasztalatom a márképítés (branding) világában, ahol felismertem a vizuális megjelenés súlyát, és azt, hogy a csomagolás jelenti az elsődleges esztétikai és funkcionális kapcsot a termék és a fogyasztó között.
Innen vezetett az utam a Magyar Iparművészeti Főiskola formatervező szakára. Ott vált végképp világossá számomra, hogy a csomagolástervezés nem csupán egy meglévő hordozófelület dekorálása: komplex módon kell átlátnunk, miként érvényesül a vizuális rendszer a különféle felületeken, formákon és anyagokon. Egyetemi tapasztalataim egyik legfontosabb felismerése volt ez.
Miként körvonalazódott az önálló tervezői pályafutásod a diploma megszerzése után?
Az egyetem elvégzését követően alkotótársaimmal saját stúdiót alapítottunk, mivel az 1990-es évek elején a hazai formatervezők előtt még szűkös független érvényesülési lehetőségek álltak. Különösen igaz volt ez azokra a projektekre, amelyek megvalósításához komoly műhelyháttérre lett volna szükség. Célkitűzésünk az volt, hogy olyan feladatokban vegyünk részt, amelyek túlmutatnak a hagyományos csomagolástervezésen, és a grafika egyéb területeit is érintik.
Ekkoriban jelentek meg Magyarországon a nagy nemzetközi reklámügynökségek, amelyek a korábbiaktól teljesen eltérő logika mentén működtek: saját struktúrákkal és kiforrott kampánytervezési módszertannal rendelkeztek. Ezt a szemléletet az egyetemi évek alatt még nem sajátíthattuk el, így a gyakorlatban kellett megtanulnunk. Ráadásul a technológiai háttér, a számítógépes park hiánya is komoly kihívást jelentett. A mai digitális környezetből visszatekintve szinte elképzelhetetlen, de mi akkor még analóg módon dolgoztunk: kézzel rajzolt vázlatok, manuális makettek és fotótechnikai megoldások jellemezték a folyamatot. Ez egy lassabb, ám sok szempontból elmélyültebb világ volt, ahol minden tervezői döntésnek nagyobb súlya volt a kivitelezés nehézsége miatt.
Aztán elérkezett a digitális fordulat: a számítógépes tervezés, az új nyomdai előkészítési technológiák, valamint az anyag- és felületkezelési lehetőségek robbanásszerű fejlődése. Noha eleinte idegenkedtünk tőle, felismertük, hogy a versenyképesség feltétele az új technológiák adaptálása. Intenzív tanulási folyamat kezdődött: manuális rajzkészségünket, plakát- és csomagolástervezői tapasztalatunkat át kellett ültetnünk a digitális térbe. Hamar ráéreztünk, hogy az új eszközök nem korlátozzák, hanem dinamizálják a kreativitásunkat.
A piaci mechanizmusokat magunk tapasztaltuk ki, s hamar szakmai hírnevet szereztünk azzal, hogy képesek voltunk a klasszikus tervezői értékeket és a manuális igényességet a digitális munkafolyamatokba integrálni. Ügyfeleinkkel való közös gondolkodásunk, a tervek interaktív alakítása akkoriban nóvumnak számított.
Saját műhelyünket, az Art Force Grafikai Stúdiót férjemmel, Simon Attila grafikussal hívtuk életre. A stúdió fokozatosan bővült: a kezdeti kislétszámú csapat idővel harmincnégy fősre duzzadt. Alapvető törekvésünk volt a komplexitás: márkaarculatokat, plakátokat, kiadványokat és teljes kampányokat terveztünk – egységes, koherens vizuális rendszereket alkotva.
Számos hazai vállalat arculata nálunk nyerte el formáját; fiatal, huszonéves tervezőkként olyan jelentős megbízásokat kaptunk, mint például a Forest-Papír (a mai Magyar Piszke Papír Kft.) teljes vizuális világa.
Közben nagy hangsúlyt fektettünk az Art Force saját brandjének építésére is, fontosnak tartva az önazonos vizuális üzeneteket. A stúdió jó hírneve sok pályakezdő hallgatót vonzott hozzánk. Életemnek ebben a szakaszában, fiam születése után és a munkába való visszatérésemkor, az ügyfélkör jelentős növekedése miatt stratégiai döntést hoztunk: Simon Attila vitte tovább az Art Force-ot, én pedig megalapítottam a Royal Rocket grafikai stúdiót. Ez a műhely hasonló szellemiségben, de kisebb létszámmal és specifikusabb ügyfélkörrel – köztük FMCG-szektorban (Fast-Moving Consumer Goods: gyorsan forgó fogyasztási cikkek, pl. élelmiszerek, tisztító- és tisztálkodási szerek, kozmetikumok – a szerk.) érdekelt cégekkel és kiadókkal – működött. A stúdió immár több mint két évtizede aktív szereplője a piacnak, amire tervezőként és vezetőként is büszke vagyok.
Simon Attilával való közös életünk és szakmai kapcsolatunk máig inspiráló. Ő másfajta, stratégiai alapú megközelítést képvisel, amely gyakran termékeny szakmai vitákat generál köztünk. Ők a Brand Bar keretein belül a stratégiaalkotástól a formai és grafikai kivitelezésig menedzselik a projekteket. Számomra ez a párbeszéd segít kilépni a komfortzónámból és új szempontokat integrálni a tervezésbe.
A kezdetekhez képest a szakma felgyorsult, „instantabbá” vált, ám számomra továbbra is a felelősségteljes tervezés az elsődleges. Egy vizuális megoldás ne csupán az esztétikai minőséget képviselje, hanem legyen értelmezhető, és nyújtson valódi tájékozódási pontot a fogyasztó számára. Ez a hitvallás határozta meg eddigi egész pályafutásomat.
A tervezőgrafika, bár mindennapjaink elengedhetetlen része, a hazai médiában és a szakírói diskurzusban viszonylag kevéssé dokumentált terület. Férjeddel, Simon Attilával ketten a szakma meghatározó egyéniségei vagytok. Érdemes lenne betekinteni a kulisszák mögé: milyen tervezői attitűd és folyamat áll a munkáitok mögött? Van-e preferált területed, terméktípusod vagy alapanyagod?
Úgy vélem, az alkalmazott grafikai attitűd – és ezen belül a csomagolástervezői megközelítés – közelebb áll a korábbi évszázadok mestereinek alkotói magatartásához, mint az autonóm kortárs képzőművészet önkifejezéséhez. Tervezőként határozott megbízói igényeknek teszünk eleget, hasonlóan a hajdani iparművészekhez, akik egyházi vagy főúri megrendelők számára alkottak.
A megbízó létrehozza a terméket egy adott piaci igényre válaszolva, a mi feladatunk pedig az, hogy megteremtsük azt a vizuális kommunikációs felületet, amely képessé teszi az árut az értékesítésre. A csomagolásnak rezonálnia kell a fogyasztói elvárásokra: a mi felelősségünk megtalálni azt a pontot, amely felkelti az érdeklődést. Ugyanakkor a csomagolás nem lehet illuzórikus: nem ígérhet többet a tartalmánál, de a termék értékeit sem becsülheti alá.
A csomagolásoknak van egyfajta másodlagos, esztétikai missziója is. Ezek az alkotások olyan sajátos „tárlatokon” szerepelnek, amelyeket naponta emberek milliói látogatnak – a legkülönfélébb társadalmi rétegekből. Ezek a terek az üzletek. A csomagolás mint használati tárgy nemcsak a boltok speciális közegében, hanem az otthoni környezetben is esztétikai értéket kell, hogy képviseljen. Vannak Magyarországon olyan magas minőségi nívót képviselő üzletek, ahová néha magam is pusztán a vizuális élmény, a tárgykultúra iránti kíváncsiság okán térek be.
Szakmai preferenciáimat tekintve mindig is a kozmetikai és az élelmiszeripari csomagolások világa vonzott. Talán azért, mert ezek integrálódnak legközvetlenebbül a hétköznapokba, így azonnali visszajelzést adnak a design életképességéről. A tervezési folyamat nálam elengedhetetlenül manuális vázlatkészítéssel kezdődik: hiába áll rendelkezésemre a legmodernebb digitális eszköztár, az első vonalak papíron születnek meg. Ez egyfajta belső párbeszéd a gondolataimmal; itt dől el a koncepció integritása. A digitális fázisban már a pontosítás és a technikai kidolgozás dominál, de a munka szellemi háttere analóg marad.
Közel négy évtizedes pályafutásod során projektek százait vezényelted le az első vázlattól a szériagyártásig. Napjaink egyik legsürgetőbb kérdése a környezettudatosság és az újrahasznosítás. Tervezőként hogyan viszonyulsz a fenntarthatósághoz? Mely alapanyagok és technológiák állnak hozzád legközelebb?
A fenntarthatóság kérdésköre számomra nem csupán szakmai trend vagy kötelező szlogen, hanem mélyen személyes meggyőződés. Olyan közegben szocializálódtam, ahol a tárgyak megbecsülése és az értékek megőrzése természetes volt. Ez a szemlélet tervezői attitűdömet is meghatározza: igyekszem úgy dolgozni, hogy az alkotások ne csak esztétikusak, hanem tartósak és újragondolhatóak legyenek.
Anyaghasználatban a papír és a karton textúrája áll hozzám legközelebb, mert egyszerre hordozza a kézműves faktúrák melegségét és a technológiai innováció lehetőségét. A papír tapintása és illata semmivel sem pótolható; izgalmas kihívás, hogy a különféle nyomtatási, dombornyomási vagy lakkozási eljárásokkal miként adhatunk új minőséget az anyagnak. Tisztában vagyok a papírgyártás ökológiai lábnyomával is, ezért folyamatosan keresem az egyensúlyt az újrahasznosított és az alternatív alapanyagok alkalmazásában. Szeretem, ha az anyag önmagában is értéket hordoz, és nem csupán a grafika hordozójaként funkcionál. A tervezésben a „kevesebb több” elvét vallom: kerülöm az öncélú, felesleges rétegeket, bevonatokat vagy fóliákat. Meggyőződésem, hogy a valódi esztétikai minőség és a fenntarthatóság az egyszerűségben és a szerkezeti tisztaságban rejlik.
Tervezői munkásságod mellett meghatározó a pedagógiai missziód is. A digitális eszközök dominálta világunkban hogyan tudod a mai hallgatókat rávezetni a tudatos tervezői gondolkodásra? Mit ad számodra ez az intenzív és felelősségteljes oktatói tevékenység?
A pedagógiai pálya iránti első felkérést közel harminc évvel ezelőtt kaptam a KREA Design Iskolától. Akkoriban fiam érkezése miatt nem tudtam elvállalni a feladatot, így férjemet ajánlottam magam helyett. Nyolc évvel ezelőtt azonban ismét megtalált egy hasonló felkérés, amelyre már örömmel mondtam igent. Így kerültem a Corvin Rajziskolába, ahol hat éven át oktattam csomagolástervezést és márkaépítést.
Később kollégáimtól és a hallgatói visszajelzésekből értesültem róla, hogy tanítványaimat sikerrel vették fel rangos hazai és nemzetközi művészeti egyetemekre. Ezt követően kaptam meghívást a VISART Művészeti Akadémiára, ahol jelenleg is csomagolástervezést tanítok. Az akadémián nagy hangsúlyt fektetünk a gyakorlatias képzésre, hogy a hallgatók már a szakmai gyakorlatuk alatt, majd diplomás tervezőként is magabiztosan állják meg a helyüket a munkaerőpiacon. A Budapesti Metropolitan Egyetem (METU) felkérése már az egyetemi szintű oktatást jelentette számomra, ahol elkötelezett hallgatókkal dolgozhatok együtt, s a közelmúltban a KREA Design Iskola oktatói karához is csatlakoztam. Ez a hármas egység tette teljessé a pályámat: napközben a stúdióban a piaci projekteket vezetem, mellette pedig átadhatom tapasztalataimat a jövő generációjának. Külön öröm számomra, hogy a most induló szemesztertől Győrben is tartok kurzusokat, ahol formatervező hallgatókat tanítva térhetek vissza eredeti szakterületemhez.
Oktatói munkám mellett rendszeresen hívnak szakmai zsűrikbe is. Különösen megtisztelő számomra az Aranyrajzszög Díj bírálóbizottságában való részvétel, hiszen ez az elismerés a tervezőgrafika legkiválóbb alkotásait és alkotóit állítja fókuszba.
A kezdetektől arra törekszem, hogy a szakmai tapasztalatot ne csupán tananyagként, hanem élményalapú tudásként adjam át. Fontosnak tartom, hogy a diákok megértsék: a tervezésre fordított idő nem veszteség, hanem alapvető befektetés. A mai generáció gyakran a gyors eredmények bűvöletében él, én viszont arra szeretném rávezetni őket, hogy a design nem csupán a végeredményről, hanem a kísérletezés folyamatáról és a belső szellemi útról is szól. A legnagyobb siker számomra a „felismerés pillanata”: amikor a hallgató ráeszmél, hogy a tervezés nem dekoráció, hanem komplex gondolkodásmód, felelősségvállalás és szemiotikai érzékenység.
A tanítás számomra sokkal több puszta ismeretátadásnál. Belső igényem, hogy a fiatalokat szakmai és emberi útkeresésükben egyaránt támogassam – legyen szó pályázati lehetőségekről vagy az elhelyezkedés segítéséről. Hallgatóim sikerei, a New Yorktól Budapestig elnyert szakmai díjak nemcsak az én munkámat igazolják, hanem a hazai képzés magas színvonalát is jelzik. Az oktatás számomra szellemi erőforrás: bár rengeteg energiát igényel, folyamatosan inspirál és visszatölt.
A tervezés és az oktatás mellett létezik egy harmadik alkotói arcod is. A közösségi médiában rendszeresen közzétett, szubjektív fotósorozataid sokakat lenyűgöznek. Olyan finom részleteket, hétköznapi ritmusokat és fényjelenségeket mutatsz meg, amelyeket a legtöbben észre sem vesznek. Hogyan vált a fotográfia ennyire meghatározóvá számodra?
A fotográfia a főiskolai tanulmányaim óta jelen van az életemben, ám sokáig csak a háttérben húzódott meg. Mindig is foglalkoztatott a részletek esztétikája – egy falon megnyúló árnyék, a tükröződések játéka, a fény vibrálása vagy egy hétköznapi tárgy szokatlan plaszticitása. Talán éppen ez a részletgazdagság iránti fogékonyság kapcsolja össze a fotózást a csomagolástervezéssel.
Kezdetben csupán belső jegyzetként, a pillanatnyi hangulatok megőrzésére készítettem a képeket, s csak később merült fel bennem a megosztás szándéka. Meglepett, hogy ezek a vizuális etűdök mennyire rezonáltak másokban is. Számomra a fotózás a meditáció egy formája: nem a monumentális témákat keresem, hanem a minket körülvevő világ törékeny, szinte észrevétlen szépségeit.
Ezekben a képekben valójában a saját alkotói énem jelenik meg: az a tervező, aki számára a játékosság, a harmónia és a kísérletezés alapvető érték. Egyfajta vizuális napló ez, amelyben a kíváncsiság, a nyugalom, valamint a kontrasztok és feszültségek keresése egyaránt helyet kap.
A cikkben felhasznált képek forrása: Tóth Judit.
Borbás Dorka
üvegművész
Főcímkép:
Tóth Judit – Illés Orsolya: Mimi’s Chocolate Bon-Bon – prémium csomagolás; digitális grafika; ofszet nyomtatás nemesített eljárással; 2012
