A nagyvilágra nyitott biennálé

Nem túlzó kijelentés, hogy pályaműcunami, alkotóözön és látogatóáradat jellemezte a 24. Tervezőgrafikai Biennálét, amelynek idén a Képzőművészeti Egyetem adott otthont március 14. és 29. között. A felfokozott érdeklődés léptékváltást jelez a mára nemzetközivé vált szakmai kiállítás fejlődéstörténetében, ami egyben válaszút elé állítja az eseményt szervező Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségét (MKISZ) éppúgy, mint a finanszírozás terhét viselő állami intézményeket. Ez foglalkoztatja Felsmann Tamás Munkácsy Mihály-díjas grafikusművészt, egyetemi docenst és Auth Attila grafikusművészt, egyetemi docenst, tanszékvezetőt, a biennálé társszervezőjét.

Felsmann Tamás egyetemi irodájába igyekszünk. Odavezető utunk a Magyar Képzőművészeti Egyetem leharcolt – mondhatjuk patinásnak is – folyosóin és termein át vezet, melyeknek falait az idei évfolyamok „termése”, az év végi kiállítás anyaga borítja be. Nagy felületekkel operáló plakátok, esztétikai igénnyel megalkotott, divatos cégtáblák és arculatok, palackcímkék, betűtervek mellett egy sor hagyományos (analóg) grafikai eljárással készült mű: izgalmas emberalakok, bizarr testek zavarba ejtő helyzetekben.
A tervezőgrafika legbonyolultabb kérdése már itt, az egyetemen, ahogy a biennálén is megjelenik: hogyan lehet a szabad szellemnek gúzsba kötve táncolni? Megrendelésre dolgozó tervezőgrafikusként miként lehet elviselni a művészi szabadság korlátozottságát, a névtelenséget, melyet csupán annyit ellentételez a pálya, hogy jó esetben tisztes megélhetést biztosít? Az érvényesüléshez persze egy sor képesség szükséges a született tehetség, az elméleti és technikai tudás, illetve a kreativitás mellett. Ilyen például a meggyőző erő és a saját brand építésének képessége. Nem véletlen, hogy Felsmann Tamásnak, éppúgy, mint Auth Attilának, e kérdéskör kapcsán ugyanaz az aforizma jut eszébe: „Alkotni művészet, eladni Kunst!”

Genezis

A tervezőgrafika képviselői számára a legnagyobb hazai bemutatkozási lehetőség az 1978-ban Alkalmazott Grafikai Biennálé néven életre hívott mai Tervezőgrafikai Biennálé elődje, amely nem volt még soha jobb formában. Az évtizedek során több átkeresztelést megélt szakmai seregszemle szervezését a kezdetben a kor élvonalbeli alkotói, Papp Gábor és Máté András vitték a vállukon. Később Molnár Kálmán egyetemi tanszékvezető, a Szövetség (MKISZ) tervezőgrafikai szakosztályának akkori vezetője lett a biennálé szervezője, és maradt is két évtizeden át, egészen haláláig. Miután az Országos Tervezőgrafikai Biennálé nemzetközivé vált, az „országos” jelző eltűnt a nevéből.

Korrajz
Az, hogy a Tervezőgrafikai Biennálé helyszínéül 1978-ban Békéscsabát jelölték ki, beleillett a kultúrpolitikai irányelvbe, miszerint a biennálék területi szétosztásával vidéki helyszínek is bekerülhetnek az ország művészeti életébe. Így került például a szobrászok biennáléja Tokajba, a képgrafikusoké Miskolcra. A békési megyeszékhely főelvtársai eredetileg politikaiplakát-biennáléért szálltak síkra, de a grafikusoknak sikerült meggyőzniük őket arról, hogy ez a tervezőgrafikának csak egy igen szűk szegmense volna. Csakhamar szembesültek vele a szervezők, hogy a magasztos társadalompolitikai cél mellett a nézettség is fontos lenne, márpedig Békéscsaba fekvése nem kedvez a látogatottságnak.

A biennálé fő küldetése kezdettől az volt, hogy a pályán lévő vagy azon éppen elinduló fiatal szakmabelieknek alkalmuk legyen megismerni egymás munkáit, a trendeket. A buszos közönségszállítás nem orvosolta az alapproblémát, így Molnár azt a megoldást választotta, hogy a békéscsabai bemutatót követően kiállították az anyagot budapesti helyszíneken – a Nemzeti Galériában, az Olof Palme-házban (ma Millennium Háza), a Képzőművészeti Egyetemen – is.
Molnár Kálmán halála után a tervezőgrafikai szakosztály élére megválasztott új vezető, Auth Attila örökölte meg a szervezés gondját, aki folytatta a kialakult gyakorlatot. Békéscsaba a hagyomány okán megmaradt központi helyszínként azzal, hogy minden évben lesz egy „másodközlő” tárlat Budapesten. Ez a szokás változott meg tavaly, amikor az NKA féléves késéssel, húsvét helyett ősszel hirdette meg támogatási pályázatát, idei nyári lezárással. Gyorsan kellett reagálni, és miután a békéscsabai kiállítási helyszín a kérdéses időszakban már foglalt volt, a megnyitóesemény helyszíne ezúttal a fővárosba került, Békéscsaba pedig kénytelen lesz beérni az „utánközlő” tárlattal.

Festéktől a monitorig

Közben megérkezünk a tervezőgrafikai szakirányvezető irodájába, ahol egymásnak adják a kilincset a konzultálni vágyó hallgatók. Felsmann Tamás életműve összefonódik a biennáléval. Már egykori hallgatóként beadott első műveivel is díjat nyert, a diplomamunkája is elismerést kapott, azt követően pedig sorozatban hat alkalommal nyerte el a biennálé fődíját, legutóbb az MMA fődíját.
Visszaemlékezése szerint a kezdeti időszakban csak a hagyományos festészeti technikák, a tempera, az akvarell, a kollázstechnika, illetve analóg fotótechnika volt jellemző. Az alkotók akkoriban egypéldányos pályamunkákat adtak be, később jött divatba a szitanyomat, a dokufotó, a színes fotó és a plotteres kivágások, majd harmadik fázisban (ez már a kilencvenes évek) digitális nyomatok, velük párhuzamosan az ofszetplakátok is.
Hangsúlyozza, hogy a biennálé kuratóriuma hagyományosan nem szab tartalmi korlátokat. Az első harminc évben a plakátok és – egy azóta kikopott műfaj – a hanglemezborítók domináltak, de néhány bélyegterv is előfordult. Mára a legkülönfélébb célú nyomtatványok, arculattervek, logók, brosúrák, csomagolási címkék, könyvtervek és könyvillusztrációk a gyakori műfajok. Szabállyá vált, hogy minden pályamű digitálisan érkezik, és amelyeket beválogatnak a kiállításra, azokból egységes méretű digitális nyomatok születnek.

Felsmann Tamás azt tanítja hallgatóinak, hogy a tervezőgrafikában minden fejben dől el. Az a kérdés, hogy az alkotó ki tudja-e fejezni elvárt esztétikai minőségben azt, amit a megrendelő rajta keresztül kommunikálni szeretne? Erre ma a digitális technika a legalkalmasabb, amely jobbára megrendelői elvárás is. A biennálén is ritka kivételnek számítanak a manuális technikákkal készült alkotások.
Az „eladni Kunszt” és az alkotói szabadság kérdésére visszautalva kifejti, hogy noha kötöttebb pályán mozog a tervezőgrafikus a képzőművészhez képest, azért többnyire van lehetősége rábeszélni, meggyőzni a megbízót. A szavaink ereje is egy adottság, ami tanulható szakmai követelmény – mutat rá Felsmann Tamás. Elismeri, a színházplakát műfaja intellektuálisan a legtöbb megbízásnál szabadabb, itt viszont felmerülhetnek bizonyos „bonyolító emberi tényezők”, mint például a hiúság.
Szomorú látni, hogy a színházi és kiállítási plakátokkal szemben a filmplakát műfaja kiveszett Magyarországon, ami Hollywood és a forgalmazók gyakorlatából következik. E műfajban olyan mesterek, mint Árendás József, Baráth Ferenc, Bakos István, ma már nem születhetnek, hiszen legfeljebb a csekély számú hazai filmekhez rendelnek plakátot. Az utóbbi három évből nem is tud példát mondani kiemelkedő magyar moziplakátra.

Akkor mégis miből él a szakma?

A tervezőgrafikusok jól alkalmazkodnak a piaci körülményekhez, mindezt a biennálé is bizonyítja. Felsmann Tamás úgy látja, cégarculat-tervezésből, logótervezésből, könyvekből és más print kiadványokból, webes felületek tervezéséből és működtetéséből, csomagolásdizájnból, betűtervezésből nagyon küzdelmesen, de elég jól meg lehet élni. Sőt, ez utóbbi különösen jó lehetőséget teremt betörni a világpiacra – amit később Auth Attila is megerősít.
Emellett tény, hogy az idei biennálé anyagában a művészplakátok voltak a főszereplők, amiből következik a kérdés: mégis lenne igény arra, hogy plakátok szellemi üzeneteket is közvetítsenek? A neves tervezőgrafikus tanár válasza határozott:

– Igen! A művészplakátok funkciója nem ugyanaz, mint néhány évtizede, amikor ezerszámra publikálták őket hirdetőoszlopokon is. Ma inkább kiállítási felületeken találkozhat a közönségével, ami új szerepkör. Emellett bonyolult filozófiai kérdés, hogy egyáltalán mi a plakát? E plakátszerű művek, ha jobban belegondolunk, képzőművészeti alkotások, amelyek azért születnek, mert mi, tervezőgrafikusok is szeretünk üzeneteket megfogalmazni! Ez a műfaj alkalmat teremt rá. Egy rendezvényplakát olyan, mint egy lead a cikk elején, amely lényegre törően összefoglal, kedvet csinál, sugall valamit, de mégsem lövi le a poént.

Az idei biennálé tükrében az a meglátásom, hogy világszinten ott vagyunk a mezőny élén! Tízes skálán úgy a nyolcadik helyen – állítja Felsmann Tamás.

Hogy ez minek köszönhető? Az internet csodájának és a jó hallgatói anyagnak, ez személyes véleményem. A piaci szereplőkről viszont árnyaltabb a véleményem: úgy érzem, a marketingszakma átlaga valamiért még nem ért fel szellemileg a grafikusszakma átlagszintjéhez, képességeihez. Nem szívderítő, amikor a megrendelő emeli a legmagasabb falakat a tervezőgrafikus kreativitása elé!

…és nemzetközivé lesz a világ

Bár az idei Tervezőgrafikai Biennálé törzsanyaga változatlanul hazai alkotás, a világ minden tájáról érkeztek, sőt díjat is nyertek pályaművek – hívja fel rá a figyelmet Auth Attila, aki az MKISZ tervezőgrafikai szakosztályának elnökeként komoly szervezési, logisztikai problémákkal küzdött meg az idei biennálé kapcsán. Mint mondja, Szabó Andrea grafikusművészen és rajta kívül mindössze két-három munkatárs állhatott hadrendbe a biennálé szervezésében, hasonlóan azokhoz az évekhez, amikor „csak” 200 alkotó 600 pályaművét kellett elbírálni és kiállítani. Idén azonban 1400 pályamű érkezett szerte a világból. Az előzsűri közülük választotta ki a kiállításra érdemes 400 legjobbat, amelyekből a zsűri mazsolázta ki a díjakra érdemes alkotásokat – deklaráltan szakmai minőségi alapon.
A pályaművek özöne léptékváltást jelent – állítja Auth Attila, aki felhívja a figyelmet rá, hogy bár nem is hirdették meg a nemzetközi térben, a biennáléra való jelentkezési lehetőség híre enélkül is vírusként terjedt szét a világban Kínától Dél-Afrikán és Kubán át Brazíliáig. E mögött az áll, hogy számos hasonló érdekeltségű biennálé szűnt meg az elmúlt években.

A mértéktelen növekedésnek szerinte csak úgy lehetne gátat szabni, ha a jövőben megfontolt összegű nevezési díjhoz kötnék a nevezést, ami a költségfedezet terén is sokat jelentene. Ebben a léptékben már komoly kiadási tétel ugyanis a digitálisan beérkező képek nyomtatása – nyomatonként 4-5 ezer forintért. Ezenfelül szükség lesz méltó és kellően nagy alapterületű kiállítási helyszínre, fedezetet kell teremteni a zsűritagok és a díjazottak utaztatására, elszállásolására, tiszteletdíjakra, a katalógus elkészítésére, de ami a legnagyobb költségelem: szükség lenne egy, a mainál jóval nagyobb apparátusra az operatív teendők elvégzésére. Ezzel a helyzettel a támogatóknak még barátkozniuk kell – jegyzi meg maliciózusan.
Mint mondja, valamilyen professzionálisan működő gazdasági modellt kellene adoptálnunk ehhez, de szerencsére vannak külföldi példák előttünk. A magasabb nevezési díjak meghatározása nem ördögtől való gondolat, amennyiben azt a pályázó saját karrierjébe való befektetésnek tudja tekinteni. Ehhez a biennálé megfelelő „szakmai respektje” is szükségeltetik. Számára az idei biennálé azt mutatta meg, hogy bár több világsztár munkája is látható volt a kiállításon, mégsem ugrottak ki a mezőnyből élesen, amely maga is annyira erős! A világhálón ma már mindenki láthatja, hol tart a szakma, mik a trendek, az ötletek az első közléssel közkinccsé válnak. Ráadásul mindenki ugyanazokat a szoftvereket használja az egész bolygón. Ez nem jó vagy rossz, egyszerű tény, ami megmagyarázza a kiugró teljesítmények hiányát.

A tervezőgrafikus, aki először söréttel lő

A tervezőgrafikus és a megrendelő egyre távolabb kerül egymástól, ami aggasztja a logótervező Auth Attilát:
Régen a vezérigazgatóval tárgyaltunk, később már csak a marketingessel, manapság pedig az ügynökségi közvetítővel. Nagyon nehéz így, személyes kapcsolat nélkül, áttételeken keresztül ráérezni, hogy pontosan mit szeretne a megbízó! Ez olyan, mint öltönyt szabni valakire, aki nincs jelen a méretvételen. Kénytelenek vagyunk először „söréttel lőni”, azaz több vázlattervet készíteni, hogy kiderüljön egyáltalán, merre az irány? És ez még a jobbik eset! Nehezítő körülmény, hogy sok menedzser még mindig ott tart, hogy „a logótervezéshez nem kell drága szakember, bárki megcsinálja, akár ő maga is”! Így születik például ötletmentesen közhelyes fogászati céglogók sokasága: egy ormótlan zápfog tekint le ránk szinte minden egyes fogorvosi rendelő homlokzatáról. Hasonló a helyzet a vízműcégek kék vízcsepp szimbólum mániájával. Komolyan mondom, „sikítófrászt” kapok a burjánzó amatörizmustól!

Bertók T. László
művészettörténész, újságíró

A 24. Tervezőgrafikai Biennálé díj zsűrije:

• Sára Ernő érdemes művész, akadémikus (MMA)
• Erős István a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora
• Balla Dóra Ferenczy Noémi-díjas grafikusművész (MOME)
• Farkas Anna Ferenczy Noémi-díjas grafikusművész (MKE)
• Agnieszka Ziemiszewska lengyel grafikusművész, professzor
• Bright Woo tipográfus és grafikusművész

A díjak, díjazottak:

A Magyar Művészeti Akadémia fődíja:

• Szabó Andrea grafikusművész
• Boskovitz Oszkár tipográfus

A Kulturális és Innovációs Minisztérium díja:

• Demeczky Nóra és Déri Enikő, De-Form alkotópáros
• Joanna Tyborowska tervezőgrafikus (Lengyelország)

A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Konecsni György-életműdíja:

• Palotai Gábor grafikusművész, a MOME címzetes egyetemi tanára

A zsűri különdíja:

• Xiao Jing grafikus (Kína)

Moholy-Nagy Művészeti Egyetem különdíja:

• Visnyai Zoltán grafikus

Magyar Képzőművészeti Egyetem különdíja:

• Hajime Tsushima grafikus (Japán)

Fotók:

1. David Quay: Unie font, c-print, 70 x 100 cm (Forrás: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Tervezőgrafikai Szakosztály)
2. Xiao Jing: Guangfu, c-print, 70 x 100 cm (Forrás: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Tervezőgrafikai Szakosztály) – Zsűri Különdíja
3. Visnyai Zoltán: Burnout issue, c-print, 70 x 100 cm (Forrás: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Tervezőgrafikai Szakosztály) – Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Díja
4. Szabó Andrea: Határtalan, c-print, 70 x 100 cm (Forrás: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Tervezőgrafikai Szakosztály) – Magyar Művészeti Akadémia Díja
5. Herr Ágnes: Anna Mark, c-print, 70 x 100 cm (Forrás: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Tervezőgrafikai Szakosztály)
6. Tsushima Hajime: Spirit of the silk road, c-print, 70 x 100 cm (Forrás: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Tervezőgrafikai Szakosztály) – Magyar Képzőművészeti Egyetem Díja
7. Horkay István: Vasarely, c-print, 70 x 100 cm (Forrás: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Tervezőgrafikai Szakosztály)
8. Farkas Anna: Badacsony, c-print, 70 x 100 cm (Forrás: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Tervezőgrafikai Szakosztály)
9. Mikhail Lychkovskiy: Diorama, c-print, 70 x 100 cm (Forrás: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Tervezőgrafikai Szakosztály)
10. Guoqiang Chen: The rains – Apricot Flower, c-print, 70 x 100 cm (Forrás: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Tervezőgrafikai Szakosztály)
11. Balla Dóra: Save the earth before it’s too late, c-print, 70 x 100 cm (Forrás: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Tervezőgrafikai Szakosztály)
12. De_Form (Demeczky Nóra és Déri Enikő): Light Art Museum, c-print, 70 x 100 cm (Forrás: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Tervezőgrafikai Szakosztály) – Kulturális és Innovációs Minisztérium Díja
13. Palotai Gábor: Cosmos, c-print, 70 x 100 cm (Forrás: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Tervezőgrafikai Szakosztály) – Konecsni György Életműdíj
14. Peter Javorik: 7 posters – Lex Drewinski, c-print, 70 x 100 cm (Forrás: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Tervezőgrafikai Szakosztály)
15. Boskovitz Oszkár: Corvin next betűcsalád, c-print, 70 x 100 cm (Forrás: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Tervezőgrafikai Szakosztály) – Magyar Művészeti Akadémia Díja