Vereczkey Szilvia Behunyt szemmel is látom című kiállítása a K.A.S. Galériában 2026. április 23. és május 17. között
A Behunyt szemmel is látom című kiállítás Vereczkey Szilvia Ferenczy Noémi-díjas textilművész Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián tartott székfoglalójához kapcsolódik, így a K.A.S. Galériában bemutatott válogatás alapvetően retrospektív és összegző jellegű. A Sinkó István által megnyitott tárlat az alkotó nagy méretű textiljeiből és installációiból mutat be reprezentatív válogatást, rávilágítva az életmű különböző korszakaira, valamint a művészi kollaborációk jelentőségére.
„Anyagban gondolkodom: síkban és térben.”
Vereczkey Szilvia a Magyar Iparművészeti Főiskola Textil Tanszékének nyomottanyag-tervező szakán szerzett diplomát. Szakmai útja hamar kényszerű fordulatot vett: a diploma megszerzését követően a magyar könnyűipar szinte teljes összeomlása miatt a klasszikus ipari tervezés lehetőségei megszűntek, így tervezőtársaival olyan szakmai vákuumba került, amely szükségessé tette az alkotói pálya újradefiniálását.
A textilipar hanyatlása után a művész az autonóm anyagkísérletekben találta meg alkotói útját: „Értelemszerűen főleg különböző minőségű textilekkel foglalkozom, de nagyon izgalmasnak tartom a fémfelületekkel, fémszövetekkel, papírral, merített papírral, valamint furnér anyagokkal való kísérletezést is.” Ez a kiállítás az életművön belül kiemelkedő jelentőségű számvetés, amely kijelöli a művész gondolkodásmódjának tartópilléreit, rögzíti eddig elért eredményeit és felvázolja a jövőbeli irányokat. A címválasztás arra az intuitív folyamatra utal, amelyben a napközbeni tudatosság helyét egy mélyebb, a művész számára is kifürkészhetetlen alkotói ösztön veszi át – ahogy József Attila fogalmaz az Eszméletben: „Nappal hold kél bennem, s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent.”
Vereczkey így fogalmaz alkotói hitvallásáról: „Anyagban gondolkodom… akár síkban, akár térben. Bármilyen anyag is az. Nem leíró, történeteket elmesélő munkákat készítek, mint sok, általam nagyra becsült textiles társam. Én úgy szeretnék hangulatokat, fényeket, időjárási jelenségeket vagy különböző természeti formákat megjeleníteni, hogy tulajdonképpen nem ábrázolok, »csak« sejtetek. Munkáim nagy részénél különböző minőségű, legtöbbször természetes anyagból, rengeteg anyagkísérletből indulok ki.” Sinkó István megnyitóbeszédében kiemelte: „Vereczkey nem ipari, már gyárilag elkészített anyagokat használ elsősorban alkotásai létrehozásánál. Napjaink problémáit, helyzeteit, jelenségeit átélő, érző alkotóként folyamatos kísérletezésben, újra és újra átalakuló tárgyak sorában gondolja végig.”
A művész attitűdje és tárgyművészeti gondolkodása szoros rokonságot mutat a Bauhaus szemléletével, amely az anyagismeretet, a formai kísérletezést és a funkcionális esztétikát állította a középpontba. Vereczkeynél – a Bauhaus szellemiségéhez hasonlóan – a funkcionalitás és a formai inspiráció nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező fogalmak. Sinkó Istvánt idézve: „Számtalan példát ismerünk akár a hazai textilművészek között is, akik a határmezsgyék, a határátlépések irányába mozdulva már a képzőművészet területét is érintik munkásságukkal. Említhetném például Doromby Máriát vagy Pasqualetti Eleonórát, de már Szilvitzky Margit is ezt a határvonalat feszegette korai munkáival.” Vereczkey az anyagokat érzéki és optikai tulajdonságaik szerint rendeli egymás mellé: így kerülhet kompozíciós egységbe a santung és a fémszál, a muszlin, a kender, az organza vagy a szövőszék elemi egysége, a vetülékszál. Ezek az elemek látomásszerűen találják meg helyüket a síkban és a térben egyaránt, igazolva, hogy Vereczkey autonóm téralkotó, amint azt a Vigadóban, a Műcsarnokban vagy a FUGA-ban rendezett korábbi tárlatai is bizonyították.
Vereczkey autonóm alkotói tevékenysége mellett hosszú évekig a Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium meghatározó pedagógusa volt, ahol Kiss Katalinnal szoros szakmai együttműködésben „textiles” generációk sorát indították el a pályán. Emellett több mint öt éve vesz részt a Szabados Árpád által alapított, szellemileg rendkívül inspiráló GYIK Műhely munkájában. Sinkó Istvánnal, Terbe Rita építésszel és más kiváló művészetpedagógusokkal közösen a gyermekek vizuális és téri gondolkodásának fejlesztésére, valamint a design thinking – azaz az összetett tervezési folyamatok – alapjainak átadására helyezik a hangsúlyt.
„Kinetikus élmény és szerkezeti stabilitás.”
Terbe Rita építészeti szemlélete és téri megközelítése kulcsfontosságúnak bizonyult a kiállítás egyik legmarkánsabb darabja, a Majdnem Möbius (2026) megszületésében. A hajlított fémstruktúrákból felépülő, lebegő, mégis monumentális hatású textilszobor grandiozitása és karaktere szinte megköveteli a köztéri kontextust.
Frank Gehry dekonstruktivista épületszobrait idéző formavilága alapján magától értetődőnek tűnik, hogy a mű a jövőben monumentális köztéri installációként is megvalósuljon. A finoman ívelt, sodrott elemekből építkező kompozíció dinamikus: elemei mozgásba lendülnek, szinte szárnyalnak, az alulról megvilágított, falra vetülő árnyékok pedig Moholy-Nagy László fény-tér modulátorainak vizualitását és fényjátékait idézik meg. A szobor szerkezeti stabilitása ellenére is intenzív kinetikus élményt nyújt.
A GYIK Műhely pedagógiai programja – a Bauhaus szellemiségének méltó örököseként – a kísérletezésre és az anyagközpontúságra épít. Vereczkey számára a tanítás és az egyéni alkotás egymást termékenyítő folyamatok: „Az egyedi tervezési és kivitelezési munkáim mellett legalább annyira fontos számomra a tanítás. Majdnem húsz éven keresztül voltam a Kisképző textil szakának művésztanára. Fantasztikus időszak volt; a mai napig hálás vagyok művész- és tanártársaimnak, és nagy büszkeséggel tölt el tanítványaink pályafutása.”
A művész számára kiemelt jelentőséggel bír a társművészetekkel folytatott dialógus. A kiállításon látható tablókon dokumentált együttműködések közül kiemelkedik a Köblitz Birgittel közös munka. A FUGA-ban rendezett tárlatukon Köblitz üvegszobrai magukba fogadták Vereczkey földszínű, ragyogó selyemcérnákból szőtt, lágy struktúráit, amelyek különleges belső fénnyel telítették az üvegtesteket. A művek – érintésre adott akusztikus válaszaik révén – egyszerre váltak textilszerűvé, szobrászi és légies médiumokká, összetett szinesztetikus élményt kínálva a befogadónak.
A kinetikus törekvések egyik legreprezentatívabb darabja a Forgatag (2023), amely fenyő furnérlemezekből, fémrúdfelfüggesztéssel készült. Hasonlóan építészeti jellegű az Összefonódások I. (2023) bambuszlapokból és kőből építkező struktúrája is, amelynek harmonikaszerű szerkezete visszaköszön a korábbi, Legyező (2006) című munkánál (hernyóselyem, metál-acetát, poliészter és fémszál). A Legyező fenséges, meleg zöld és narancs árnyalatai a Tavaszi szellő (2015) című alkotáson is megjelennek, ahol a hernyóselyem-santung szálak térbeli hálózattá állnak össze.
A tárlat egyik nóvuma a vertikális, függesztett munkák csoportja, mint például a Minimál III. (2026), amelynek különlegessége, hogy kizárólag fémekből – különböző raszterű fémhálókból, hőkezelt acél és réz szitaszövetekből, valamint fémszálakból és drótokból – épül fel, hátrahagyva a hagyományos textilművészetet. Ezzel szemben a kiállításon látható, 2006-os datálású, Napos című munka technikai kivitelezését tekintve tisztán textil alapú, amelynek felfüggesztéséhez Köblitz Birgit készített üvegtartó rudat.
szálak, fémszálak; egyéni technika; üvegrúd: Köblitz Birgit; 115×115 cm; 2006 (Fotó: M. Fodor Éva)
A Napos kétoldalas, ragyogó selyemfelületeivel és harmonikaszerűen tűzött rendszerével magát a fényt teszi érzékelhetővé. Hasonlóan organikus, növényszerű karaktert hordoz a Függőben című munka, amelyről a művész így vall: „Apró, elemi szálakból építkezve hoztam létre egy légiesen könnyed, négyzethálós felületet. A rajzos struktúrát úgy alakítottam ki, hogy a tiszta térben a nézők mozgása által keltett légáramlat is lágy elmozdulásra késztesse a szálakat, önálló életre keltve az alkotást.”
A tárlaton posztamensen elhelyezve kapott helyet az Összekapaszkodva (2023) című alkotás. Hajlított, rácsszerű struktúrái egy sérülékeny, mégis folyamatosan újraszerveződő inerciarendszert modelleznek, amely egyszerre idézi meg az organikus hálózatokat, az építészeti vázszerkezeteket, valamint a kortárs ökoszisztémák belső összefüggéseit. A lebegő, egymásba fonódó elemek a jelenkor társadalmi és természeti egymásra utaltságának metaforáiként tételeződnek, miközben a falra vetülő árnyékok tovább erősítik a mű kinetikus, szüntelen mozgásban lévő karakterét.
„intellektuális rend és anyagi transzparencia”
A kiállítás keresztmetszetét adják azok a minitextilek is, amelyek egy része a VIII. Nemzetközi Textilművészeti Triennáléra készült. Különös aktualitással bír, és akár finom művészetpolitikai reflexióként is értelmezhető a MOME (2023) című, megközelítőleg 20×20×20 centiméteres minitextil. Ehhez társul az ironikus vizuális nyelven megfogalmazott, groteszk létharcot reprezentáló Csak egy maradt talpon (2022), amely fém raszterhálóból, valamint alumínium- és fémszálakból épül fel egyéni technikával.
Az Áttűnések (2023) című munkán fekete vonalstruktúrák írják felül a különböző finomságú acélhálók és szitafelületek geometrikus rendjét. A falra vetülő árnyékok révén a mű nem zárul be saját materialitásába, hanem kiterjed a térben: az újabb réteget képező, immateriális fény és reflexió szervesen kapcsolódik az objektumhoz. Az alkotás így a szerkezet és annak árnyéka közötti liminalitást (küszöbállapotot) teszi láthatóvá. A struktúrák egymáson való áttűnése olyan ontológiai illúziót teremt, mintha a tárgy folyamatosan átlépne saját fizikai határain.
A Vihar után (2021) és a Faiskola (2023) című munkák ezzel szemben mikroszkopikus, organikus világokat és formációkat idéznek meg. A raszterhálókra épülő, finom szálakból formált, gömbszerű alakzatok egyszerre emlékeztetnek fészekstruktúrákra és imaginárius tájmodellekre. A művek törékenysége itt válik leginkább hangsúlyossá: a fém rideg, ipari karaktere feloldódik, és a váz már-már gyengéden tartja össze a széttartó formákat.
Vereczkey Szilvia munkásságában a szerkezet nem csupán formaalakító szándékot képvisel, hanem egy rendkívül szubtilis viszonyrendszert hoz létre a hordozóanyag, a textúra saját fénye, valamint az alkotás és a befogadó által közösen belakott tér között. Az acélhálók, a raszterek, a fémfonalak és a selyemrétegek élővé teszik a modernizmus geometrikus absztrakcióját és a poszthumán kor organikus burjánzásának kiszámíthatatlanságát, hálózatiságát. Vereczkey Szilvia sokrétegű életműve – amint azt a jelen tárlat is bizonyítja – a kortárs textilművészet egyik legizgalmasabb, a néző számára mély esztétikai és intellektuális élményt nyújtó fejezete.
Molnár Eszter
művészettörténész
Főcímkép:
Majdnem Möbius (részlet); különböző raszter felületű fémhálók, hőkezelt acél és réz szitaszövetek, hernyóselyemmetál fonalak, különböző vastagságú és minőségű drótok; egyéni technika; 100×230×50 cm; 2026 (Fotó: M. Fodor Éva)
Fotók:
Műtárgyrészletek:
- Függőben
- Összekapaszkodva
- Tavaszi szellő
- Legyező
- Forgatag
- Napos
Fotók: M. Fodor Éva
