Máder Indira kárpitművész munkássága
Máder Indirához fűződő személyes kapcsolatom révén abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy végigkísérhettem eddigi pályafutásának nagy részét, hiszen 1984-ben, a főiskolai felvételin ismerkedtünk meg. A budai vár oldalában húzódó, Toldi Ferenc utcai, a háború előtt épült öreg házba született, ahol már az őt körülvevő tárgyak is meséltek. A különböző művészeti ágakkal foglalkozó családot olyan szellemiség jellemezte, melyben mindig jelen volt a társadalmi összefüggéseket kutató és értelmező, felelősségteljes gondolkodásmód.
„következetesen képviseli hitét, kárpitművészete misszió”
Családi háttere és a művészet
Anyai dédapja a szecesszió pezsgő korszakának festőművésze, díszítőszobrásza és iparművésze volt, aki az 1900-as évek elején a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát, és oklevelét még Szinyei Merse Pál írta alá. A festészet mellett bútorokat, kerámiákat is tervezett, és rajztanárként adta tovább tudását és sugárzó tehetségét.
Édesanyja énektanárként dolgozott, eredetileg orgonaművésznek tanult, s amikor csak tehette, leült a zongora mellé. A két szülő gyakran játszott négykezest, ilyenkor szikrázott a levegő. Az édesapa anyai ágon a 19. század folyamán egyre inkább elszegényedő nemesi családból származott. Máder László több mint negyven éven át készített műsorokat szerkesztőként, majd rovatvezetőként a Magyar Rádió, később pedig a Magyar Katolikus Rádió számára, értékmentő tevékenységet folytatva a népzene és a népi kultúra hagyományainak területén. Érdemei elismeréseként, a magyar népzene tudományos igényű népszerűsítéséért 2015-ben a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki.
Az édesapa munkatársának felesége, Rosch Magdi néni a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában tanított textil szakon. A felvételi előtt meghívta Indirát egy iskolai vizitre. Ekkor még dilemmát jelentett számára a grafika és a textil szak közötti választás, de csak míg alaposan meg nem nézte a textilműhelyt a szövőszékekkel. Azonnal felvették a Magyar Iparművészeti Főiskolára, így tanulmányaiban a legmeghatározóbb évek következtek. A Tervezőképző Intézetben Széchenyi Lenke lett Indira legkedvesebb tanára, aki szaktudása mellett egész lényével nagy hatást gyakorolt rá. Tőle sajátította el a fonákoldali szövést, amelyet a mai napig alkalmaz.
Munka Solti Gizellával Ferenczy Noémi szövőszékén
Máder Indira legnagyobb élménye – konzulensével és tanárával –, a Kossuth-díjas Solti Gizellával való közös munka volt a Mesterképző Intézetben. Óriási élmény lehetett a művésznő műtermébe járni, hiszen Ferenczy Noémi, a magyarországi kárpitművészet megújítójának legkedvesebb utolsó tanítványaként megörökölte alkotóműhelyét, és az ő szövőszékén dolgozott.
„félsoros, fonákoldali szövéssel készíti falikárpitjait”
„Solti Gizella megtanított arra, hogy elengedhetetlen a minden részletében pontosan kidolgozott kárpitterv és az 1:1-es méretarányú karton elkészítése, valamint az alternatív szövéstechnikai megoldások megválasztása a kizárólag fonákoldali szövés során. A Solti Gizella által alkalmazott számtalan újító metódus közül engem elsősorban az úgynevezett »félsoros« szövéstechnika nyűgözött le, ennek a mélyreható megismerése révén, fokozatosan alakítottam ki azt az egyéni és speciális szövésmódot, amellyel minden munkámat készítem. Ez a hasűrözési szövéstechnika teljes elhagyásához vezetett. A színárnyalatok keverését nem a festészetet imitáló hasűrözéssel oldom meg, hanem egy grafikai jellegű végeredményt létrehozó pontraszter segítségével, melyben a különböző színű pontok ritmusa, váltakozása alakítja ki a színárnyalatokat, a formákat és a sokszor térhatású összképet. A Solti Gizellával való mester–tanítvány kapcsolatból később barátság lett, s máig tisztelettel és hálával gondolok rá.”
Szakrális kárpitművészet
Alkotói szemléletmódját ugyanaz a mély istenhit vezérli, amely magánéletét is beragyogja. Művészete szakrális: a legnyitottabb és legtermészetesebb módon merít hitéből, rávilágítva arra, hogy Isten áradó szeretete és állandó jelenléte az érzékfelettiben mindenki számára megtapasztalható.
Első jelentős opusa és egyben mesterdiplomája, a Porta – Laus Deo (1990) címet viselő falikárpit 89×180 cm volt. A kapu elvont jelképrendszerében állítja szembe a szent és a profán látásmódot. Az evilág és a túlvilág küszöbén álló kapu magában hordozza az átlépés pillanatát, a vágyakozást és küzdelmet. A kárpit kékes tónusú, szélsőséges fény–árnyék kontraszttal és a vörös árnyalatok mennyiségi kontrasztjával jeleníti meg az ellenpontot, melyben feltárul a láthatatlan, és érzékelteti az érzékfelettit. Míg a kép alsó részében forrongó, hegyes, éles formák kavarognak, felfelé fokozatosan megszületik a fény tiszta, végtelen fehérsége, megnyugszik a kompozíció, és feltárul az a rejtett dimenzió, amelyet mindannyian magunkban hordozunk, amelyben Isten újra és újra megérint minket.
Dante ihlette falikárpit
„A Mindent Mozgatónak glóriája” (1996) című, 96×221 cm-es falikárpitot Dante Isteni színjátéka ihlette. A míves textilmű alsó részén az alvilág elevenedik meg középkori szörnyeket idéző, sötét tónusú, ijesztő sárkánykígyók képében. Felette az evilág kettős arca ábrázolódik: az egyik oldalon az Istentől eltávolodott, rideg világ szimbolikus képével, míg a másik oldalon az ég felé törő, életörömmel teli világ metaforájával. Az alkotás legfelső harmadában a túlvilág örömódája kap szárnyra. Az élet küzdelmein felülemelkedő, a mindenség égi kékjében megjelenő mennyei diadalív a képi ábrázolás eszközeivel fogalmazza meg „A Mindent Mozgatónak glóriáját”. A mozgalmas kompozícióban mégis érzékelhető a rend a teremtett világ harmóniáját kifejező és a kereszt alakját idéző tengelyszimmetria által, mely örök eligazodási pontként áll előttünk.
Máder Indira falikárpitjainak tervezésében nagy szerepe volt a művésznő szinte évente ismétlődő nyári olaszországi tanulmányútjainak. Az itáliai utazásokat felidézve, például a pisai oszlopfejezeteken a másik figura szakállát tépő alakok a gonoszság megtestesítőiként expresszíven mutatják be a jó és rossz küzdelmét. Az arab-mór vonásokat tükröző alakok különös erőt közvetítenek.
Metaforikus falikárpitfríz
A „Sursum corda” („Emeljük föl szívünket”) címet viselő kárpit (2004) már méretével is felkelti a néző figyelmét. Egy 50 cm magas és 300 cm szélességű textilfríz, melyet egy észak-itáliai templom románkori oszlopfőjének figurái ihlettek. A falikárpit-fríz sajátos kompozíciója az emberben zajló belső küzdelmek, a bűn metaforikus megfogalmazása. A kárpit középrészét a békétlenség uralja. Evilág szellemiségű sátáni, zord, kiabáló és fogcsikorgató démonikus arcok, kísértők a magukból kivetkőzött, lényük belső harmóniáját elvesztett emberi alakokkal küzdenek. A plasztikus, faragott kőformák síkszerű, szövött formákká alakulnak Máder Indira keze alatt, a figurák összefonódó kavargása végtelenített. E forrongó világot, Krisztus töviskoszorújának tüskéivel elválasztva-összekötve egy-egy mennyei angyal tartja össze, a világ súlyát cipelve vállukon.
Az „Ignosce Domine” („Ne ródd fel, Uram”) című mű szintén 300×50 cm, 2008-ban készült. Az előző kárpit párjaként született a hasonló kompozíciójú és méretű alkotás, mely a bűnbocsánat, a feloldozás, a megtisztulás szimbolikus kifejezése. Míg az előző művön a középső részlet mutatta meg a bűnök terhének súlya alatt szenvedő, fájdalmasan bezárt, elszigetelt emberi lelkeket, ezúttal a kárpit két végén láthatók ezek az alakok szinte vezeklő pózban. A kompozíció centrumában a megtisztulás áll, amelyet körülölel a nagyobb képrész új élet-motívuma, a víz keresztségre utaló jelképe.
Falikárpitok mint oltárképek
Számos autonóm falikárpit mellett Máder Indira olyan szakrális műveket is készített, melyek templomokban szolgálnak oltárképként. Ilyen a 2001-ben született Magyarok Nagyasszonya című, 203×153 cm-es oltárkárpit, melynek otthona a budapesti Farkasréti Mindenszentek plébániatemplom. Kompozíciója a klasszikus ikonábrázolások felépítését követi, a sarkokban a négy evangélista szimbólumával. A központi figurális motívum hangsúlyos, a háttér pedig az ősi pergameneket idéző, speciális szövésfelületű, letisztult struktúra. Ez utóbbi egyfajta időtlenséget kölcsönöz a műnek, mégis érvényesül az alkotó kortárs szemlélete.
A másik falitextil, az Élet vize című oltárkárpit-triptichon (2016) a budapesti Szent Angyalok plébániatemplom ékessége. A 4,35 négyzetméteres mű a keresztelőkápolna fehér falai, bútorai és világos kőburkolata közül emelkedik ki és válik a komplett belső tér központi elemévé. A tematikából fakadó, a kék színfokozataira épülő, mennyei fényeket festő színvilága ünnepi, átlényegült tisztaságot sugároz. A speciális félsoros szövéstechnika a kék és a fehér árnyalataival játszik, míg a matt gyapjú és a fényes selyemszálak a víz folytonosan mozgó, hullámzó felületének áttetszőségét jelenítik meg.
Kárpitművészet mint szakrális misszió
A „Kezdetben volt az Ige…” című falikárpit (2017) szintén a víz szakrális jelentésrétegét helyezi előtérbe, egészen a kezdetekhez visszanyúlva. A teremtéskor a Föld üres puszta volt, Isten lelke lebegett a vízfelületek fölött. A boltozat fölötti és a boltozat alatti vízfelületek művészi ábrázolása erőteljes mélységérzetet kelt a kompozícióban. Az alkotás fontos üzenete az elérkező üdvösség, a messiási idők várása. A víz összetett jelkép: mint ősanyag az élet és Isten szeretetének kiáradása, ugyanakkor az isteni kegyelemből fakadó megtisztulás, az isteni lélek és áldás metaforája. A kárpiton megelevenedni látjuk az örökélet vizét, amikor „a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert” (Iz 11,9), vagyis amikor a Kezdet és a Vég összeér, s az Úr meglátogat minket, „hogy világosságot adjon az embereknek, akik a sötétségben és a halál árnyékában ülnek” (Lk 1,78-79).
Máder Indira tisztán és következetesen képviseli hitét, kárpitművészete misszió. Úgy tekint önmagára, mint Isten eszközére, ami emberi létünk legmagasabb rendű formája, ha felismerjük helyünket és küldetésünket a teremtett világban. Korunkban egyre fontosabb, hogy az emberiség megmenekülésének szakrális alternatívája is hangot kapjon. Máder Indira önálló textilnyelvet alkotott, hogy minél pontosabban tudja megmutatni: Isten köztünk van, szeretete élő.
Gulyás Judit
textilművész
Főcímép:
„A Mindent Mozgatónak glóriája…” (részlet); haute-lisse; gyapjú, selyem; 5,3-as felvetéssűrűség; 96×221 cm; 1996 (Fotó: Szijjártó Jenő)
