A Határtalan KÁRPIT | MŰVÉSZET női szemmel című kiállítás a kurátor szemszögéből
Egy olyan világban élünk, amelyben a „sok” mennyiségjelzőt nem aggathatjuk megfontolás nélkül az objektumok és minőségek csoportjához, mert a technológiai robbanásnak köszönhetően az agyi kapacitásunk nem képes feldolgozni a rendelkezésre álló információmennyiséget. Ezért inkább kategóriákat alkotunk, csoportba rendezünk, határokat húzunk annak érdekében, hogy fenntartsuk magunkban a megérthető és megismerhető világról alkotott illúziónkat. Így elég csupán a nyelv logikai rendszerére támaszkodnunk, hisz annak kötött játékszabályai vannak, ami kétségkívül nagyon hasznos a boldogulásunk szempontjából. De ne tévesszük össze a holdra mutató ujjat magával a holddal! A kategóriák olyan halmazok, amelyeket képesek vagyunk valamilyen formában artikulálni, ugyanakkor a halmazok elemei a végtelenségig terjednek, amelyből az elme útján metszünk ki bizonyos darabokat. Ennek a paradoxonnak a feloldása maga a művészet.
A kategóriák megkérdőjelezése
Nem elbizonytalanítani akarom az olvasót, mint inkább a kétely magvait elhinteni, hogy vajon közelebb kerülünk-e az igazsághoz, ha ex katedra teszek kijelentéseket olyan kategóriákról, mint iparművészet, textilművészet, kárpitművészet, női művészet, magyar művészet, egyetemes művészet… és még lehetne sorolni. Ezt a kiállítást éppen a kategóriák érvényességének a megkérdőjelezése hívta életre. Minden állítás önmaga tagadása is egyben. A fogalmakra vonatkozó definícióink határait maguk a műalkotások teszik átjárhatóvá. Az igazsághoz már csak a halmazok láncolatának és kapcsolódásának hálózatán keresztül juthatunk el, és nem a meghatározásokon keresztül. Igen, iparművészet, de nemcsak alkalmazott művészet. Igen, textilművészet, de nem csak iparművészeti szakág. Igen, kárpitművészet, de nem csak textilművészeti műfaj. Igen, női művészet, de nem csak genderspecifikus műnem. Igen, magyar művészet, de nem csak identitásképző reprezentáció. Igen, egyetemes művészet, de nem csak művészi alkotófolyamat.
„a fogalmakra vonatkozó definícióink határait maguk a műalkotások teszik átjárhatóvá”
A kortárs művészetben hozzászokhattunk már, hogy akkor műalkotás egy szándékos megnyilvánulás, ha az minden művészi tulajdonságán túl önnön műalkotás létére is reflektál. A műtárgy kétségkívül a reprezentáció egy formája, de ugyanennyire lényegi tulajdonsága, hogy kétséget kizáróan artikulálja: „vigyázz, kedves néző, én egy műalkotás vagyok”. Nincs szükség más kritériumokra. Cinikusan azt mondhatnám, hogy a kiállítás ebben a tekintetben biztosra megy, ugyanis éppen abba a művészeti kategóriába sorolhatók az összeválogatott tárgyak, amelyet a tervszerűség és az önreprezentáció határoz meg.
Haute-lisse szövéstechnika és dizájn
A kiállított alkotások túlnyomó többsége francia gobelin, az a néhány pedig, amelyek más technikával készültek, tulajdonképpen csak azért kivételek, hogy a textilképek egyneműségébe a viszonyítás elengedhetetlenségének nézői attitűdjét csempésszék. A haute-lisse szövéstechnika olyan kézműves eljárás, amelynek végeredménye az előzetesen kialakított dizájn függvénye. A dizájn a reprezentáció megformálásában még kötetlen és határtalan, azonban amikor a haute-lisse technikán keresztül az anyagban manifesztálódik, akkor már kötött és meghatározott szabály érvényesül. Ami így létrejön, az műalkotás, mert a leírás két szintjén válaszol a mit és hogyan kérdésére. A tervezés absztrakt, elméleti szintjén a legnagyobb szabadsággal (bármit, bárhogyan), de a tervezés konkrét, gyakorlati szintjén a legnagyobb kötöttséggel (csak azt, csak így). Ennek az önellentmondásnak a feloldása a műalkotás létrejötte, amikor a tárgy azt artikulálja: „a paradoxon bennem válik harmóniává”, ami nem más, mint a művészi katarzis.
Művészi minőség és a textil médiuma
A kiállított tárgyak azonban pusztán az adott kategóriákba való illeszkedésük folytán nem determinálják a művészi minőséget, ehhez szükséges feltétel a konvenció által biztosított eszközrendszer adaptálása a mindenkori jelenbe. Ezáltal válik alaptalanná az a cinikus provokáció, amellyel a kiállítás érdemeit a technikai kategória – nevezetesen a kárpitművészet műfaji megnyilvánulása – látszólag önkényes kiválasztásával vezettem be. Ugyanis a textil médiuma csak annyiban járul hozzá a művészi kvalitáshoz, amennyiben általa a műalkotás a jelen kor hitelesebb reflexiójává képes válni, mint más médiumok. A médium anyagának és technikájának – nevezetesen a fonalnak és a szövésnek – a kontextusához egy tradicionális kulturális értelmezési tartomány interpretációja járul, amelynek ideája a női lét specifikus karakteréből táplálkozik. Ugyanakkor a húsz kiállító női művész olyan műalkotásokat hozott létre, amelyek, jóllehet ebben a hagyományban gyökereznek, mégis új értelmezési összefüggésekben nyernek értelmet.
KÁRPIT-MŰVÉSZET: fogalmi komponensek szintézise
A kiállítás címében nemcsak olvasható, de látható tipográfiai kiemelés azt hangsúlyozza, hogy a KÁRPIT–MŰVÉSZET jelentését és referenciáját csak a fogalmi komponensek szintéziséből érthetjük meg. Egyszersmind a szóösszetétellé terebélyesedett alkotóelemek verzális szedése a kiállítás üzenetére és koncepciójára hívja fel a figyelmet. Ismét arról van szó, hogy a korábban rigorózusan elkülönülő kategóriák elemeit a kortárs vizuális művészetben csak halmazok („összességek” és „sokaságok”) egyesítésében vagy metszetében adhatjuk meg. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy nem létezik olyan határvonal, amely egy műalkotást egzakt módon fog körbe a fogalmak rendszerében.
A kiállított műalkotások ennek a konceptuális jelenségnek a következményét demonstrálják: ha megszüntetjük a műfaji (közvetett) határokat, akkor a (közvetlen) reprezentáció határtalanná válik. A művészet státusza ezáltal átalakuláson megy keresztül, mert a különbözőségek tolerálása és a határok felszámolása a művészi kifejezésmód szándékolt aktusaként lép elő. Ez a felfogás felszabadítja a kárpitművészetet az ábrázolás és tartalom elsődlegességének kritériuma alól. A művészi megnyilvánulás válik értékmérővé, amely a textil médiumában ölt formát.
„nem létezik olyan határvonal, amely egy műalkotást egzakt módon fog körbe a fogalmak hálózatában”
A Collegium Hungaricum három kiállítóterében látható falikárpitok különálló egységeket képeznek a művészi kifejezésmód orientációja szerint, amelyek a művészettörténeti konvenció, a műfaji tradíció és az avantgárd kísérletek széles spektrumát ölelik fel.
A grafikus textil kategóriája
Az első terem műtárgyai a vonal és az elemi szál évszázados hagyományára reflektálnak a kompozíció kialakításában, ezért a műfaj jellegzetes ábrázolásmódjának megújítását célozzák az úgynevezett grafikus textil kategóriájának megteremtésével. Szabó Verona és Hauser Beáta egy sokszorosító grafikai eljárás, a rézkarc technikai kihívásaival kel versenyre a gyapjú anyagával a monumentálisra nagyított kompozícióikon. Zelenák Katalin és Lencsés Ida pedig a síkművészetben érvényesülő raszterek és vonalstruktúrák alapvető felépítési logikáját teszi meg „szövetszervező” elvvé a műfajok között egyensúlyozó figurális ábrázolásban.
Falikárpitok mint képzőművészeti alkotások
A második terem a falikárpitok tradicionális funkciójának és a képzőművészeti státusz kivívásának feszültségteli ellentmondásaira hívja fel a figyelmet. Cinkos kikacsintás a nézőre az a gesztus, hogy a gobelin dekoratív tulajdonságát hangsúlyozza a tudatosan kék alapszínű kárpitok összeválogatása, mintegy önnön létjogosultságukat megkérdőjelezve, az enteriőrkialakítás eszközeiként megjelenve a térben. Ugyanakkor olyan allegorikus tartalmak hordozói ezek a faliképek, amelyek az ornamentális esztétikát meghaladva a gondolat közvetítésének absztrakt médiumaiként mutatják be önmagukat. Nagy Judit és Máder Indira a vallás szellemi örökségét sűríti egy-egy metaforába, amelynek kibontását a néző hatáskörébe rendelik. Pasqualetti Eleonóra, Kiss Katalin és Balogh Edit a víz állandóan mozgásban lévő és a látványt folyton megváltoztató tulajdonságára építi az észlelés és a tudás egymástól különböző természetének vizuális megjelenítését. A szépség fogalma ebben a kontextusban nemcsak esztétikai kategória, mert a negatív irányú változással szembenálló tiszta és ideális állapot vágya olyan morális archetípus, amely a női művészet képviselőnek vizuális anyanyelvébe van kódolva. Bényi Eszter és Pápai Lívia a fény transzcendens jelentéstartományáig bővíti a sötétségből a homályosságon keresztül a világosságba jutó átmenet szimbólumát, amely a hétköznapok tapasztalatából vezet a szellemiség megfoghatatlan világába.
Konceptuális és absztrakt szálművészet
A harmadik terem kompozícióinak alkotói a korszellem ütőerén tartják ujjukat a „szálművészet” művelése közben. A falakon elhelyezett konceptuális és absztrakt textilek a kortárs művészet bármelyik műfajában megjelenhetnének, ugyanis alkotóik művészi törekvése arra irányul, hogy a technika és kifejezésmód határai a lehető legszélesebb horizontot fogják át. Kókay Krisztina, Száraz Marika és Pázmány Judit a kép fogalmának művészettörténeti konvencióját kérdőjelezi meg, amikor lineáris kompozícióikat mindössze egy sáv kiterjedésében minimalizálják annak érdekében, hogy az üzenet emocionális erejét a legmagasabb fokon közvetítsék. Sipos Éva és Ferenczi Zsuzsa absztrakt expresszionizmusa par excellence képzőművészeti kifejezésmód, amelyet az alkotók haute-lisse technikába ültetnek át. A végletekig fokozzák a statikus és dinamikus állapotok közti ellentmondást, amely a hosszan tartó és tervszerűen épülő struktúra, valamint az intenzív tartalom efemer élménye között feszül. Kneisz Eszter és Kiss Lúcia az analóg fotográfia mechanikus képrögzítési eljárásából nyert inspirációt, amikor a felbontás mértékét megváltoztató egyéni „objektívet” iktattak be a valóság és a reprezentáció közé, amely a látható és a rejtett világ határmezsgyéjén segít átlépni. Tápai Nóra és Baráth Hajnal a filozófia tárgykörébe integrálja a falikárpit mondanivalóját, ami az egyén és környezetének kapcsolatát egy ciklikus világszemléletben értelmezi. A posztmodern kor kulturális, társadalmi és ökológiai problémái absztrakt ideákban és asszociációs hálózatokban öltenek testet a képek konkrét szövetében.
Római Magyar Akadémia: helyspecifikus textilművészeti kiállítás
A Határtalan KÁRPIT | MŰVÉSZET női szemmel című kiállításon szereplő textilművészeti alkotásokat kifejezetten a Római Magyar Akadémia helyszínéhez válogattuk és rendeztük. A kiállítás célja a látogatók egyéni műélvezeti igényeinek kielégítésén túl arra irányul, hogy a művészeti világ nemzetközi központjaiban is tudomást szerezzenek arról a jellegzetes közép-európai művészeti felfogásról, amely a modernitás aktuális követelményére a hagyomány megújításával válaszol. Ebben a felfogásban az a szemlélet dominál, hogy az évszázadokon keresztül kikristályosodott értékeket nem szabad érvényteleníteni vagy helyettesíteni pusztán azért, mert munkát és alázatot követel az életben tartásuk. A kárpitművészet gyakorlása így válik nemcsak művészeti aktussá, hanem az élet művelésévé. Ezt az üzenetet hozták el a magyar textilművészek Rómába, amelyet egy tradicionális műfaj megújított nyelvén képesek határokon átívelően tolmácsolni.
Keppel Márton
művészettörténész, főszerkesztő
