Kneisz Eszter kárpitművész kiállítása 2025. november 25. és 2026. január 30. között az Óbudai Társaskör Pincegalériájában
Az ürességhez leggyakrabban negatív képzeteket társítunk, mert természetes emberi igényünk, hogy a meglévőt a valóság részeként fogjuk fel, míg a „nem lévőt” a képzelet birodalmával hozzuk összefüggésbe. Ezért az üres szóhoz társított jelzős szerkezetekhez mindig igyekszünk kiegészítéseket és magyarázatokat fűzni, hogy mégse szakadjunk el teljesen a konkrétumoktól. A művészettörténetben hosszú évszázadokon keresztül ennek az igényét elégítette ki az ábrázolóművészet gyakorlatában a „horror vacui”, vagyis a „félelem az ürességtől” látásmódja, amely a művészi médiumot – legyen az festmény, szobor vagy pusztán a tér – a valóság szöveteként olyan formán jelenítette meg, hogy a kiterjedés minden dimenzióját valami meglévővel igyekezett kontroll alatt tartani.
A felület teljes kitöltése volt a művészi program célja, mivel a világot a maga teljességében akarta reprezentálni. Azonban néhány évtizeddel ezelőtt gyökeres változás állt be a gondolkodásunkban, amikor bizonyítást nyert, hogy a látható és a láthatatlan világ legfontosabb struktúrateremtő egysége maga az űr, mikroszinten és makroszinten egyaránt. Az űr, vagyis az anyag hiánya – mivel létezésünk szerves része – pozitív képzettársításként jelent meg a szemléletmódunkban. A kortárs művészetben így vette kezdetét a „nem lévő” megjelenítése a kompozíciókban, ami nemcsak új értelmezési lehetőségek létrejöttéhez, hanem új technikák alkalmazásához is hozzájárult.
„a dekonstrukciós kárpitszövés eredménye a szálkihagyásos textilkép”
Szálkihagyásos textilképek
Kneisz Eszter művészi kifejezésformáját évtizedek óta az anyag hiányának szellemi és fizikai leképezése határozza meg, amelyhez a textil médiumát választotta. A textil azonban egy olyan közvetítő közeg, amelyben a radikális szellemi változásokat nem lehet kifejezni az anyag manipulációja nélkül, ezért Kneisz Eszter textilművészetében elválaszthatatlan a tartalom és a technika megjelenési formája. Ugyanis egyéni hangvételére az úgynevezett szálkihagyásos textilképek előállítási módjának kikísérletezésével talált rá.
A strukturalizmustól az anyagtalan felé
A kárpitszövés tradicionális technikájának megújításához a posztmodern esztétikában gyökerező dekonstrukciós eljárás gyakorlati alkalmazásával jutott. A gobelin struktúrájában meghatározó szerepet játszó felvetőszálakat üresen hagyja, hogy felfedje az eredendően láthatatlan függőleges fonalakat. A szövet szétbontásával és a szálszerkezet egymásra rétegzésével a világot rejtetten átszövő rendszereket teszi láthatóvá. A strukturalizmus képi szemléltetőeszközeiként jelennek meg szálkihagyásos textilképei, de bármennyire is a mélység tárulkozik fel az elemi szál szintjén, ez csupán a vizuális felszín, ahonnan az emberi elme elrugaszkodik, ha az anyagtalanról akar tapasztalatot szerezni.
Az üresség harmóniája
Szepes Hédi kurátori koncepciójában méltán esik kiemelt hangsúly ennek a progresszív szemléletnek a képi megnyilvánulására, amelyet a közös esztétikai kifejezésmódon kommunikáló kárpitok, minitextilek és tértextilek egymás mellé rendezésével tudatosít a nézőben. Szó sincs műfajok szerint elkülönülő kategóriákról, hiszen a funkcionális tárgyalkotás vagy az alkalmazott kézművesség nem cél Kneisz Eszter művészi szándékában. Szepes Hédi ezért a kortárs képzőművészeti kiállítások nézőpontja szerint választotta meg a textilek bemutatásának vezérelvét, hogy nyomatékosítsa az alkotó művészi koncepcióját. Ez pedig nem más, mint amit a címben kínál fel értelmezési kontextusnak: szálon kívül, szálon belül. A szál kettős kiemelése a formára, a kívül–belül kombináció pedig a működési elvre vonatkozik.
„a forma absztrakt, a jelentéstartalom transzparens”
Mindkét esetben a logikai paradoxon feloldása maga a műalkotás, mivel a forma megjelenése a kiterjedés nélküli vonalak egymást átható kapcsolatrendszeréből jön létre, a jelentés pedig az egy időben érzékelhető képsíkok áttetsző hálózatában születik meg. Nonfiguratív és figurális vizuális reprezentáció, illetve tradicionális és experimentális szövési technika esetén is az üresség egyetlen bizonyossága teremt harmóniát a kompozíciókban.
Hagyományos síkábrázolás progresszív szemlélettel
A szálkihagyásos technika előzményei a nyolcvanas évek közepéig nyúlnak vissza a hazai neoavantgárdban kibontakozó új textilművészeti kifejezésmód térnyerésének köszönhetően. Ám míg akkoriban a kísérletező törekvések elsődlegesen a térbe kilépő és dimenziókat összekapcsoló műalkotások létrehozására irányultak a textil szálstruktúrájának radikális újraértelmezésével, addig Kneisz Eszter kompozíciói az elmúlt két évtizedben a hagyományos síkábrázolás terén mutattak progresszív megközelítést a levegős struktúra kialakításában, egy eredendően zárt felépítésű műfaj keretei között.
A fény megjelenítése szövött képfelületen
Számára ugyanis az elemi szálak határozott különválasztása nem más, mint a vonal plasztikus megjelenítése. Versenyre kel a grafikus ábrázolás lehetőségeivel, azáltal, hogy megteremti a fényhatások érvényesülésének körülményeit. Megítélésem szerint eddigi alkotópályájának művészi problematikája annak a technikai frusztrációnak a leküzdésére irányult, hogy textilművészként hogyan tudja a fényt közvetlen módon megjeleníteni. A szövött képfelület szükségszerű tulajdonsága a horror vacui felszámolása, de azon az áron, hogy lemond a meglévő és a „nem lévő”, vagyis a fény és az árnyék ábrázolásáról. Hiszen fény és árnyék önmagában nem létezik, csupán az egyik másikra kifejtett hatásaként érzékelhetjük relációs viszonyukat. Ezt a logikát fordítja visszájára Kneisz Eszter, amikor a láncolatot úgy bontja meg, hogy a horror vacui helyett az ürességet teszi meg a struktúra szervezőelvének. A folyamat innentől kezdve determinált: szét kell bontani a szövetet, üresen kell hagyni bizonyos fonalakat, áttetszővé kell tenni a szálszerkezetet, és a fény beköltözik a textilképbe.
Transzparencia: a tér illúziója
A kiállított alkotások lehetséges jelentésrétegeihez a transzparencia megnyilvánulásain keresztül jutunk el. Az egyidejűség, a tér-idő kapcsolat és a síkok áthatása minden esetben legalább két vonatkoztatási rendszert rendel a látványhoz. A kiállítás értelmezési tartományát kijelölő szálon kívül, szálon belül jelmondat nem más, mint szemléletes fordítása a textil hagyományos képsíkjából újrastrukturált fizikai kiterjedés érzékelésének, vagyis magának a transzparenciának. A Hálózatok című sorozat darabjai a külső és belső tér dichotómiáját oldják fel a sík felületek átfedésével és a térsávok áthatásával, ahol a tér illúzióját teremtik meg olyan nem várt jelenségek, mint a levegő és a fény.
Ez csak a tárgynélküli művészetben képes megjelenni, ami gyapjúból és pamutból felépülő konstruktivista kompozíciókat eredményez. A tárgy szembetűnő textúrája eleinte a szenzuális érzékelésünkre hat, amelyből később kibontakozik az intellektuális minőség, amikor ráeszmélünk, hogy a forma és a tartalom, vagyis a mű és a jelentés nem különül el egymástól.
„a fény közvetlenül jelenik meg a textilben”
Különösen szembetűnő a transzparencia érvényesülése a figurális ábrázolásokat megjelenítő szálkihagyásos gobelineken. Kneisz Eszter 2022-ben készített egy sor azonos méretű – fogalmazzunk pontosan – szálművészeti képet, amelyek közé az Üstökösök vagy a Merre? című, keretbe installált művek is tartoznak. Ezeken a textileken az alakok bizonyos fokig takarják egymást, mégis mindegyik figura igyekszik kisajátítani a közös térbe rendezett kompozíció ráeső részét.
Nem értjük meg a térbeli elrendeződést, ha az alkotó nem „talál fel” a képben egy új optikai tulajdonságot: a transzparenciát. A figurák így kölcsönösen egymásba érhetnek, mert alakjuk áttetsző, de optikailag nem oltják ki egymást. A transzparencia megengedi a különböző térhelyzetek szimultán észlelését. A tér folyamatosan változik, ugyanis a képsík az egyik interpretációban előrenyomakszik, de egy másik interpretációban visszahúzódik. Nem a figuráknak van jelentésük, hanem a síkokon áttűnő sziluett alakok pozíciójának, mivel hol közelebbinek, hol távolabbinak látjuk a figurákat, annak függvényében, hogy szálon kívül vagy szálon belül helyezkednek el.
Elemi szál, önálló formanyelv
Kneisz Eszter textilmunkái akár síkban, akár térben jelennek meg, az elemi szál lényegi tulajdonságát helyezik előtérbe. Nem átvitt értelemben vagy teoretikusan, hanem szó szerint a síkok átrendezésével. A szálból felépülő vonal, a vonalból felépülő sík, a síkból felépülő tér logikai rendszerének párhuzamos szintjeit és relációs viszonyait kutatja. Átfogó képet kaphatunk ma arról, hogy a tradicionális gobelinkészítés útján elinduló alkotóművész hogyan jut el a technika analitikus felbontásán keresztül egy önálló formanyelv kialakításához.
Megítélésem szerint a transzparens szálszerkezet lehetőségeiben rejlő absztrakt képiség a szálművészet olyan autentikus kifejezési formája, amellyel Kneisz Eszter művei kivívták méltó helyüket a kortárs művészetben.
Elhangzott 2025. november 25-én, a kiállítás megnyitóján.
Főcímkép:
Hálózatok VI.; szálkihagyásos gobelin; gyapjú, pamut, fémszál, fa; 62×82 cm; 2011 (Fotó: Kozsuharov Ognjan)
