Interjú Janca Ákos zeneszerzővel és médiaművésszel

Manapság az információk jelentős része audiovizuális élményen keresztül jut el hozzánk, azonban látvány és hang nemcsak egymás kiegészítői, hanem egy nagyobb egész, egy magasabb szintű koncepció elemei és megnyilvánulásai is lehetnek.
Mi lehet vajon a legszorosabb kapcsolat hang és látvány között? Van-e színe a hangoknak? Lehet-e hanggal festeni? Lehet-e hangot rajzolni, megszólalhat-e egy grafika? Ilyen kérdésekre kerestük a választ beszélgetésünkben Janca Ákossal, a Zeneakadémia első végzett elektroakusztikus zeneszerzőtanárával és médiaművésszel.

Janca Ákos többek között grafikai hangszintézissel, szonifikációval, kép-hang transzformációkkal, immerzív hanggal, sound dizájnnal, audiovizuális projektekkel foglalkozik. A Müpa zeneműpályázatán díjazott Hat nap című, elektroakusztikus művét a Liszt Ünnep keretében tartott ősbemutatón ismerhette meg a budapesti közönség 2021-ben. Különleges binaurális térhangzással megszólaltatott, Fluture című művét a Bartók Rádió mutatta be. Munkásságáról Gyenes Zsolt Látható hangzás – vizuális zene a magyar kortárs művészetben című könyve is említést tesz, és intermédia-művész lányával, Janca Lilivel közösen készített Anyaszív című műve szerepelt a V_Aku Budapest – Vizuális Akusztika/Vizuális Zene kiállításon.
Látszólag mindezek ellenére, amikor az elektroakusztikus zene fogalmáról kérdezem, Janca Ákos olyasmit állít, hogy „hang tulajdonképpen nem is létezik”.

Hogyhogy nincs is hang?

Olyan értelemben, hogy sehol nem találjuk, nincs a hangszerekben, nincs a levegőben. Ott is csak a molekulák finom táncát figyelhetjük meg. Minden hang a fejünkben van, ott keletkezik ugyanis. Ráadásul szubjektíven. Vagyis nem tudjuk, hogy a másik mit hall pontosan. Nem látunk, de nem is „hallunk bele” egymás fejébe. Sokan még ma is idegenkednek a zene és az elektromosság együttes említésekor, pedig az elektromosság mindannyiunkban ott van, elektromosság nélkül nem is hallanánk. A „hanghullámok” – melyek valójában a levegőrészecskék mozgásával keletkező finom nyomáshullámok – a belső fülben elektromos impulzusokká alakulnak, amelyek az agyunkba jutva hangérzetet okoznak.

Kisgyerekkorod óta zenélsz, Óbudán az első matematikai-zenei osztályba jártál, Kodály-módszeren nevelkedtél, ütőhangszereken tanultál, zongoráztál, később sikeres pop-rock zenész is lettél. Hogyan kerültél közel végül a grafika világához?

Az élet úgy hozta, hogy egy, a világpiacon sikeressé vált magyar cégnél az értékpapír-tervezés területén szoftverszakértőként dolgoztam hosszú ideig. Ennek során ismerkedtem meg e speciális alkalmazott grafika legmagasabb szintű számítógépes technológiájával. Lassan világossá vált számomra, hogy a grafika zenei megközelítése, illetve a zene grafikai megközelítése nemhogy lehetséges, hanem – a formák, a ritmusok, a mintázatok, az árnyalatok-színek, a harmónia, a kompozíció stb. szempontjából – egyenesen előnyös. Érdekes kapcsolat van egyébként a zene és az értékpapírgyártás között, az első bankjegynyomtatók ugyanis eredetileg kottanyomtatók voltak, mert nekik volt különleges rézmetsző (úgynevezett engraving), metszetmélynyomó technológiájuk, ami ehhez szükséges. A kottaszedést a mai napig „music engraving”-nek hívjuk.

Amikor a grafika és a zene kapcsolatára gondolunk, lehet, hogy a kotta jut először eszünkbe…

A hagyományos kotta egy csodálatosan kifinomult, absztrakt grafikus jelrendszer a zene rögzítésére. Az új hangzású elektroakusztikus zene megjelenése az 1950-es évektől természetszerűleg hozta magával az úgynevezett grafikus notáció népszerűségét. A lejegyzésnek ebben az újszerű, gazdag változatában – mely a hagyományos kottázáshoz képest többletinformációt tartalmaz például pontok, vonalak, foltok használatával – viszont máig nem született, és nem is nagyon születhet olyan egységes megoldás, mely a hangzások végtelen világát képes volna egyértelműen leképezni és előadók számára első látásra is érthetően tolmácsolni. Nem véletlenül kezdődik egy-egy ilyen mű egyedi partitúrája a jelmagyarázatokkal, és a mű előadásakor az interpretáció is jelentős szerepet játszik a megszólalásban.

Zenét azonban nemcsak kottából lehet játszani, hanem grafikák alapján is, így jutunk el a hangszintézis fogalmához, mely nem korlátozódik az úgynevezett text-to-speech lehetőségekre, vagyis arra, hogy egy géphang képes felolvasni, amit leírtunk. Művészi értelemben mit jelent a hangszintézis?

A grafikai hangszintézis vagy rajzolt hang (drawn sound) az a módszer, amikor grafikus elemek segítségével közvetlenül keltünk hangot egy elektroakusztikus rendszerben. Ez ma már elektronikus szintetizátorokkal, programokkal történik, miközben a fő akusztikai jellemzőket nagyon részletesen tudjuk szabályozni. A kulcs az öt fő paraméter, vagyis a hangmagasság, a dinamika, az időbeliség, a hangszín és a tér megfelelő irányítása. Ha ezeket kézben tudjuk tartani, akkor uralni tudjuk a hangzást, és képesek lehetünk bármilyen elképzelhető hangot megszólaltatni és művészi tartalmakat kifejezni. Ebben a folyamatban nincs külön előadó, hanem a zeneszerző önmaga realizálja a művét rögzített vagy élő formában. A műfaj problematikájához tartozik, hogy gyakran nincs megfelelő eszközünk, hangszerünk (hangszintetizátorunk) az elképzeléseinkhez, a zeneszerzés és a gyakorlás előtt még meg is kell alkotnunk azt. Számítógépes szoftverek esetében ez gyakorlatilag programozást jelent.

Amikor a grafikai hangszintézis történetéről olvasunk, meglepő módon például a textilművészetből ismerős motívumok kerülnek a szemünk elé, amelyek a keresztszemes hímzés sormintáira emlékeztetnek. Ki gondolta volna, hogy ezeket meg lehet szólaltatni?

A grafikával keltett hang korai módszereit az 1920-as évek végétől, az 1930-as évek elejétől orosz, illetve német feltalálók – köztük festők, animátorok, illusztrátorok, mérnökök, zeneszerzők, filmkészítők – kísérletezték ki, miután Amerikában, Németországban és Szovjet-Oroszországban szinte egy időben sikerült a hangot filmszalagra rögzíteni. Ennek az eljárásnak a fordítottjaként ők a filmszalagra kezdtek egyszerű mintázatokat rajzolni, hogy azokat lejátszva hangot szólaltassanak meg. Ezek a módszerek rendkívül érdekesek voltak, például megjelent a mikrotonalitás, később a félhangokhoz készült hullámforma-mintázatok, a spektrális analízis és reszintézis, a kézi vágással készült hangsáv. Majd festettek, fotóztak is a filmre, hogy hangot keltsenek vele. Ide kapcsolódnak Moholy-Nagy László kísérletei is a kép és a hang kapcsolatáról, például az ABC In Sound című, 1933-as művében.

Mondhatjuk tehát, hogy az elektronika fejlődése kellett ahhoz, hogy a grafika és a zene kapcsolata szintet lépjen?

Az egyre fejlettebb elektroakusztikus berendezések segítségével fokozatosan lehetőség nyílt arra, hogy egyre mélyebben megérthessük a hangok belső működését. Így ezek a „villanyos masinák” hangszerekké váltak, ráadásul a létező legsokoldalúbb hangszerekké. Kizárt dolognak tartom, hogy a múlt nagy zeneszerzői ma ne lelkesednének egy zenei programokkal felszerelt laptopért, egy hangfelvevőért vagy egy szintetizátorért. A műszaki és a művészi felfogás minden esetben alapvető fontosságú volt.
Az egyik legfontosabb találmány például, az ANS szintetizátor (1938-57), Jevgenyij Murzin alkotása, egy hatalmas, fotoelektronikus elven működő, mikrotonális, spektrális hangszer, mely messze megelőzte a vizuális hangszerek korát. Ezen egy festékkel bevont üveglapra lehet rajzolni a hangot megszólaltató grafikai elemeket. Később pedig Xenakis megjelenése jelentett fordulatot, aki mint építész és egyben „hangszervező” (John Cage definíciója a zeneszerzőkre), a két szemlélet integrálásával a kezdetben milliméterpapírra írt grafikus notációjától 1977-ben eljutott az UPIC számítógépes zeneszerző rendszeréig – vagyis a grafika alapján áttételesen megszólaltatott hangzásoktól a grafika által vezérelt hangkeltésig –, melyben digitalizáló rajztáblát használt, vektorgrafikus megjelenítéssel.

Említetted, hogy a hangszintézis során a fő paraméterek szabályozásával hozunk létre műalkotásokat. Ez azt is jelenti, hogy egy bizonyos grafikából számtalanféle hangzást elő lehet állítani?

Ez így van. A szükséges adatokat sokféle módon kinyerhetjük egy grafikából. Egy képet értelmezhetünk például vektorosan vagy pixelesen. Mérhető például az egyes pixelek fényessége, árnyalata. Ezáltal számsorozatokat kapunk, melyeket különböző eljárásokkal átalakíthatunk úgy, hogy a megszólaló hang paramétereit tudják időben változtatni, tehát így a képből kapott adatok segítségével meghatározhatjuk és befolyásolhatjuk a hangzást. Elméletileg sok ilyen konverzió lehetséges, és az úgynevezett áttérképezés, vagyis a hangnak történő megfeleltetés számos módszerrel végezhető. Ez a technikai háttér, de hogy lesz ebből médiaművészet? Úgy, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen grafikából indulunk ki, azt hogyan térképezzük át, és milyen hangmotort teszünk mögé. A művész célja megtalálni az optimális kapcsolatot, amikor a megszólaló hang valóban kifejezi azt, amit a grafika. Az a legnagyobb csoda, amikor ez sikerül, mert akkor hang és látvány erősíti egymást, és összeolvadva új minőséget hoz létre.

A hangszintézis korai úttörői egészen meglepő képeket, például egyiptomi rajzokat is használtak kísérleteikhez. Ez azt jelenti, hogy elméletileg bármilyen képet, grafikát, akár egy festményt is meg lehet szólaltatni?

Pontosan. Ha az ember előre eldönti, hogy az adatkinyerés, az áttérképezés és a hangmotor-fejlesztés hármas folyamatát hogyan akarja elvégezni, akkor abból már következhet, hogy milyen grafika illeszkedik hozzá. De épp az a szép ebben, hogy teljesen szabadon, bármiből ki tudunk indulni. Számomra az az érdekes, hogy szándékosan olyan grafikát hozok létre, amit szeretnék megszólaltatni. Ezek gyakran matematikai elvek alapján alkotott rajzok. Már régóta érzékeltem a zene jelenlétét és szépségét a szabályos ábrákban, amelyek harmonikus formáinak ritmusa, lendülete, mozgása auditív síkon is hatott rám.

Az eddigieket továbbgondolva, van összefüggés a térhangzású, binaurális zene és a háromdimenziós képzőművészeti alkotások között? Létre lehet hozni térhangzású zenét egy grafikából, illetve meg lehet szólaltatni egy szobrot?

Lehetséges, hiszen ez tulajdonképpen plusz egy dimenzió, amit hozzáadunk ilyenkor a folyamathoz. Egy szobrot is háromdimenziós komputergrafikává lehet alakítani, és abból ugyanúgy lehet adatokat nyerni, mint egy kétdimenziós műből. Ebben a hangok térbeli mozgatása az izgalmas.
Az elektroakusztikus zene műfaja már a kezdetektől kísérletezett a térbeli hangzással. Stockhausen darabjaira gondolok például, amikor több hangszórót helyeztek el a hallgatóság körül a teremben.

Az elektroakusztikus zene sokszínűsége ad absurdum közelebb vihet minket akár a negyedik dimenzió fogalmának megértéséhez is?

Bizonyos értelemben akár ez is lehetséges. Azért nagyon érdekes a kérdés, mert a hang említett öt fő paramétere közül a hangszín egy multidimenzionális tényező. Míg a hangmagasság vagy a hangerő egydimenziós fogalmak, amelyek – egyszerűen fogalmazva – „egy vonalzó mentén is” értelmezhetők, a hangszín többdimenziós. Ugyanaz a hangszín lehet fényesebb vagy sötétebb, élesebb vagy tompább, érdesebb vagy puhább stb., attól függően, hogy milyen szemszögből vizsgáljuk. Térben is ábrázolhatjuk a hangszínteret. Ilyen értelemben az említett negyedik dimenziót talán a hangszín multidimenzionalitásával lehetne összekötni.

Kicsit a tyúk és a tojás problematikájára is gondolva, ha bármely képből, grafikából lehet zenét létrehozni, akkor az is igaz, hogy minden zenében, illetve hangban, akár a madárcsicsergésben is ott rejtőzik egy vagy több kép, hasonlóan, mint a márványtömbben a szobor?

Pontosan. Az áttranszformálhatóság fordítva is igaz, tehát bármilyen hang képpé alakítható a hangszintézisben alkalmazott három lépésből álló eljárással. Itt is az a lényeg, hogy milyen paraméterekből, milyen megfeleltetéssel, mit hozunk létre. A spektrogram például, amit magyarul hanglenyomatnak nevezhetünk, a hang közvetlen grafikus megfeleltetése, a hang időbeli változásait mutatja képi formában, még ha nem is mindjárt művészi ábráról van szó. Az elektronikus zenében ezt hangelemzésre használjuk, a hangzások megismerésére, például azzal a céllal, hogy később egy ugyanolyan hangzást tudjunk létrehozni.

A hangszintézis eljárásával alkottad elektroakusztikus műveidet, mint az 5 Miniatűr, illetve a Hat nap. Utóbbi hogyan született?

Matematikai szabályok alapján készítettem grafikákat, egyedi absztrakt rajzokat. A művel a teremtés témáját akartam absztrakt formában megjeleníteni, olyan hangokat megszólaltatva, melyek a grafikákhoz illeszkedve a lehető legjobban kifejezik azok mondanivalóját. Ebben a Max szoftver, az intermédia-művészek legmodernebb eszköze volt segítségemre, ami egy végtelen lehetőségeket rejtő moduláris „építőjáték” hangok és képek alkotására. Ugyan kétdimenziós mozgó grafikákat használtam, de térben is ható, nyolccsatornás akusztikus élmény jött létre, ahol a hangok körbeölelik a közönséget. A grafikákat térképként is elképzelhetjük, mintha a közepükön ülnénk, és körülvennének minket. A több szólamból felépülő hangzás ezek vezérlőpályáin halad, és a vetítésnek köszönhetően vizuálisan is követhető.

Grafikáról, hangszínről szólva hogyan látod a hangok és a színek kapcsolatát? Releváns-e a hangszintézisben használt grafikák esetében a vonalak színe?

Esetemben, például a Hat nap című műben, melyben szándékosan minimalista, fekete alapon fehér grafikákat használtam, nincs jelentősége a színeknek, illetve az árnyalatoknak. De a hangok és a színek megfeleltethetőek egymásnak több módon is, hiszen a hang, például egy skála frekvenciák sorozata, és a színeknél is elektromágneses rezgések frekvenciáiról beszélünk. Egyes zajokat színekről neveztünk el, a fehér zajban például a fehér szín analógiájára az összes hallható frekvencia egyforma mértékben keveredik. Olyan is van, hogy rózsaszín zaj vagy rózsazaj, melyben a mélyebb tartomány erősebb, a magasabb pedig halkabb. A frekvencia-összetételek arányától függően beszélünk színes zajokról, például kék zajról, barna zajról. Grafikai hangszintézissel pedig valamilyen tudatos logika mentén tetszőleges kapcsolatot is létre tudunk hozni hangok és színárnyalatok között.

Mi a véleményed a mesterséges intelligencia által nyújtott lehetőségekről a zenében és a különféle zenegeneráló szoftverekről, mint például a Suno?

Ezek egyfelől érdekes dolgok, de nagy bátorság lenne zeneszerzésnek nevezni akár az ember, akár a gép részéről, amikor valaki néhány egyszerű szóval zeneelőállításra utasít egy gépet, és a végén megszólal valami. A mesterséges intelligencia valójában nem intelligens, hanem legegyszerűbb formájában statisztikai alapon dönti el, hogy két hang után melyik a legvalószínűbb harmadik. Ennek a mechanizmusnak semmi köze nincs az emberi alkotómunkához. Bizonyos kisebb részfeladatokra a zenében is alkalmazható a mesterséges intelligencia, de így zenét generálni pont a zenélés élményében rejlő örömet veszi el az embertől.

Az elektroakusztikus zenét a legkisebbekkel is igyekszel megismertetni A kis villanyzenész című képzésed segítségével. Hogyan fogadják a gyerekek ezt a különleges zenei világot?

Nagyon tetszik nekik. Természetesen ez egy új világ, de a gyerekek nyitottak, őszinték, és nincsenek előítéleteik. A Müpában tartott előadássorozatom is nagyon sikeres volt, melyben lányom mellett ütőhangszer-művész fiam, Janca Dániel is részt vett. Többek között a rajzolt hanggal is foglalkoztunk. Valójában ez afféle családi program volt azért is, mert a gyerekeket elkísérték a szülők, néha a nagyszülők is, és generációktól függetlenül nagyon izgalmasnak és vonzónak találták a témát. Az elektroakusztikus zenét ma már a Zeneakadémia mellett a Pécsi Tudományegyetemen is tanítják, de a pedagógiai beágyazottsága messze nem teljes. Pedig fontos a zenét egész kicsi korban megismertetni a gyerekekkel, hogy időben megtörténhessen az életre szóló bevésődés.

A hang és a látvány szoros összefüggésére visszatérve, beszélhetünk-e bizonyos értelemben egységes, holisztikus művészetfelfogásról a zene és a képzőművészet kapcsolatában?

Biztos nem véletlen, hogy nyelvünkben is szoros kapcsolat van hang és látvány között. A hangról látványfogalmakban beszélünk, például azt mondjuk, hogy fényes vagy sötét, magas vagy mély, ezzel még térérzet is keletkezik bennünk. Nagyon érdekel, hogy a képzőművészet és a zeneművészet összekapcsolásával milyen audiovizuális műveket lehet alkotni, melyek releváns módon reflektálnak az adatok forrására, tükrözve adott jellegzetességeiket. Eddigi tapasztalataim szerint, egyedi szonifikációs módszereket kikísérletezve lehetséges látvány- és hangelemek között olyan optimális összefüggésekre, a rendszert tekintve „kapcsolati rezonanciapontokra, rezonanciaállapotokra” is rátalálni, melyeket kihasználva minőségileg új, esztétikai értelemben magasabb szintű, többletjelentésű művészeti alkotások hozhatók létre.

Bertha Franciska
író, újságíró

Főcím kép:
Hat nap; ősbemutató koncert a Fesztivál Színházban: 5. tétel – Halak-madarak; 2021 (Fotó: Nagy Attila)