Életmű-kiállítás a római Collegium Hungaricumban

Vera Molnár története izgalmas, meglepetésekkel tűzdelt szellemi kirándulás, melynek során megragadhatjuk a pillanatot, amikor a digitalizáció a vizuális művészet és a tervezőgrafika fontos pillérévé vált. A vizuális kommunikáció mai világa, amikor a grafikus design már elképzelhetetlen komputer nélkül, a hatvanas évek vége felé kezdett formálódni, amikor Vera Molnár ráérzett, hogy a kettes számrendszerben működő számítógépek látszólag behatárolt bináris nyelvezetének igenis jelentős mondanivalója lehet a művészet terén. Végső soron ennek az intuíciónak köszönhető, hogy a budapesti születésű, majd 1947-től kezdve párizsi illetőségű magyar alkotót az ún. computer art és a grafikus design úttörőjeként tisztelik világszerte.

„…legfontosabb alapgondolata az egy százalék »rendetlenség« becsempészése a precíz, matematikai, algoritmikus rendbe…”

Vera Molnár 2024. január 5-én lett volna százéves. Ebből az alkalomból nyílt meg 2023. november 23-án a római Collegium Hungaricumban a művésznő életmű-kiállítása Variazioni Icône címmel, amelyet 2024. március 3-ig tekinthet meg a közönség.
Vera Molnár művészetének egyik legfontosabb alapgondolata az egy százalék »rendetlenség« becsempészése a precíz, matematikai, algoritmikus rendbe. A sors fintora révén úgy tűnhet, ez az elv jutott érvényre akkor is, amikor a kiállítás megnyitását követően két héttel szomorú hírt kaptunk: 2023. december 7-én elhunyt a művésznő. Kilencvenkilenc évesen, egy százalék híján százévesen.
A Rómában megrendezett nagyszabású kiállítás három teremben kíséri végig Vera Molnár életművét. „A kiállított negyvenöt művet, melyek a Szöllősi-Nagy–Nemes Gyűjteményből, az Offenbacher Ferenc Gyűjteményből, a londoni The Mayor Galleryből, valamint a velencei New Murano Galleryből érkeztek, azonban nem időrendi sorrendben, hanem tematikus bontásban ismerhetjük meg” – tájékoztatott Francesca Franco, a kiállítás kurátora.

Vera Molnár a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult művészettörténetet és esztétikát. Figyelme már nagyon fiatalon a nonfiguratív, absztrakt művészet felé fordult, és több ízben azt nyilatkozta, hogy művészete a három „kon-” között helyezkedik el: ezek a konstruktivisták, a konceptualisták, és a komputerek. Ez a szójáték is az általa mindvégig szenvedélyesen keresett meglepetésfaktort, kis százalék rendetlenséget tükrözi.
Bizonyos értelemben minden műve erre a gondolatra épül. A rendezett vonalak egyszer csak elgörbülnek, összekuszálódnak, mintha az életet magát modelleznék. Ez a rendetlenség, a meglepetés jelenti műveiben a katarzist. Mint például az egyik, 1975-ös cím nélküli komputergrafikáján, ahol a pókhálószerű koncentrikus négyzetek rendjébe mintha belerepült volna a szúnyog. A pók ekkor lenne boldog és a műalkotás is ezáltal nyeri el erejét.
Arra a kérdésre, hogy miként jutott el az algoritmikus, számítógépes grafika világába, maga a művész adta meg a választ, amikor életéről mesélt egy francia nyelvű interjúban, melyet a Sotheby’s aukciósház által közzétett videóból ismerhetünk meg: „1968-at írtunk, akkoriban minden lehetséges volt. Hallottam, hogy Párizsban használnak az egyetemen egy számítógépes kalkulációs programot, amiről annyit lehetett tudni, hogy nagyon bonyolult és drága. Másodpercekben mérték a hozzáférést. Egy-egy laboratórium mindössze heti tíz másodpercig használhatta. De én bevettem a kis fejembe, hogy kipróbálom, mire megyek a vizuális művészeti alkotás terén a számítógéppel. Bekopogtattam hát az igazgató ajtaján és előadtam ezt neki. – Vizuális művészetet számítógépen? – kérdezett vissza. – Igen, azt. – válaszoltam. Az első pillanatban úgy látszott, azt hiszi, megőrültem, de végül igent mondott. Néhány évvel később, az Orsay Múzeumban láttam meg valami különöset. Egy televízióra hasonlító valami volt a komputer tetején. Megkérdeztem egy technikust, hogy mi az. – Az IBM új kütyüje” – hangzott a válasz. – Arra való, hogy az ember rögtön lássa és követni tudja a számításokat, amiket végez. Azonnal megértettem, hogy ez a kütyü számomra maga a boldogság.”

Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy Vera Molnár valamiféle vonzó, de ismeretlen innovációként élte volna meg a számítógép megjelenését, és kezdeti kíváncsiságát és lelkesedését követően az újdonság hullámát meglovagolva építette volna be a komputerizált munkát művészetébe. Ellenkezőleg: amikor a művész kipróbálhatta és használatba vehette az átlagember számára akkor még titokzatos és elérhetetlen eszközt, valami olyasmit gondolhatott, hogy „Na, végre!”. Ő ugyanis már 1959-től kombinatorikus alapon generált grafikákat egy afféle ante litteram számítógépet használva, ami komputer módjára működött, de csak az ő fejében létezett. Ezt hívta machine imaginaire-nek, képzeletbeli gépnek. De mi is volt ez valójában? Francesca Franco válaszolt kérdésemre: „Egyszerűen egy elv volt, a véletlenszerűség elve, amelyet az akkor már absztrakt, geometrikus művészetére alkalmazott. A számítógép megjelenése előtt a telefonkönyveket használta arra a célra, hogy véletlenszerű számsorokat generáljon. Ezeket aztán matematikai eljárásokba építette be, amelyekkel egy-egy rajz, vagy festmény struktúráját illető problémákat oldott meg”.

„…központi szerepet játszanak a specifikus témákra épülő variációk, sorozatok…”

A komputer tehát fizikailag kézzelfoghatóvá tett egy eljárást, amit Vera Molnár már majdnem egy évtizede alkalmazott. „A számítógép hatalmas felfedezés volt számára. Felismerte, hogy az ő machine immaginaire-je immár ténylegesen létezett, és lehetővé tette, hogy a véletlenszerűség elvét alkalmazza a kompozícióiban” – tette hozzá a kurátor.
A római Collegium Hungaricum kiállítása címében is utal Vera Molnár művészi koncepciójára, melyben központi szerepet játszanak a specifikus témákra épülő variációk, sorozatok. „Emellett a címet a műveiben tetten érhető zeneiség is magyarázza. Sokat beszélgettem vele erről, mert a tematikus sorozatai Bach variációit juttatták eszembe – emlékezett vissza Francesca Franco.
A zene több ponton is „behallatszik” Vera Molnár életművébe. A legmarkánsabban talán a Bernard Chauveau fémjelezte 8+4 Galerie számára 2019-ben készített design tükröz egyértelmű muzikális gondolatot. A párizsi galéria limitált porcelántányér-szériájára Molnár koncentrikus köröket tervezett, melyek szabályos rendjét renitens gyűrűk törik meg. „Ez utóbbiak elrendezését pedig Mozart Figaro házassága című operájának első dala ihlette, ahol Figaro méreteket vesz a szobában és számol: öt, tíz, húsz, harminc… harminchat, negyvenhárom… Vera ezekből a számokból kiindulva generált rendetlenséget a tányérok rajzolatában – magyarázta Francesca Franco. Ugyanezen galéria számára Vera Molnár tervezett még a négyzetmotívumot alkalmazó, 3D-s nyakláncot és kilencvenhatodik születésnapja alkalmából e számjegyeket stilizáló brosst is. A 2022-es Velencei Biennáléra pedig limitált szériájú pólókat nyomtattak Icône 2020 című művének motívumával.
A Collegium Hungaricum tárlatának három szekciója közül az első a „Rend és rendetlenség” gondolatát járja körül. Itt két akrilfestmény mellett főként a hetvenes évek elején készült számítógépes rajzokat és szitanyomatokat láthatunk. Szerepel közöttük például az 1974-ben készült 1% rendetlenség című szitanyomat, egy Klee- és egy Dürer-hommage, valamint az Ordinateur, miroir de la main, azaz Számítógép, kézitükör című alkotás is. Érdekes véletlen, hogy a számítógép francia nevének etimológiájában a „rend” szó rejtőzik, bár, mint ismeretes, Vera Molnár sokszor épp kis művészi rendetlenség elkövetésére használta az eszközt.
A kiállítás második része a Sainte-Victoire sorozatban teszi lehetővé az elmélyülést. Vera Molnár érdeklődését egyszer csak felkeltette a Gauss-görbe. Annak nagyjából szabályos, szimmetrikus harangformájába igyekezett belecsempészni egy kis rendetlenséget, de ezek a rajzok egy külföldi út során elvesztek. Évekkel később egy dél-franciaországi szálloda ablakán kipillantva látta meg a művésznő ismét a Gauss-görbét, méghozzá a kis rendetlenséggel együtt. Ez volt a Sainte-Victoire hegység, amelynek gerincvonalát számos, változatos technikával készült műben kutatta és örökítette meg a szitanyomattól a papírkollázson át az akrilfestményig.
A tárlat harmadik, s talán legfontosabb része az Icône címet viseli, mint az ott kiállított Icône 2020 című különleges alkotás. „Ezt a művet felkérésemre a 2022-es Velencei Biennáléra álmodta meg Vera, s két korai festménye ihlette. Ezek az 1973-as Congruence aléatoire és az 1975-ös Computer Icône 2, melyek korábban soha nem szerepeltek még kiállításon. Mivel 2022-ben a velencei New Murano Galleryben szerveztem a kiállítást, az volt az elképzelésem, hogy muranói üvegből készítsük el a művet. Együtt dolgoztunk rajta és nagyon nehéz munka volt, mert a kis kockák leheletfinom üveglapjai sűrűn eltörtek” – elevenítette fel Francesca Franco.

Felmerül a kérdés, vajon hogyan viszonyult Vera Molnár mint a generative art egyik első művelője, a mesterséges intelligencia nyújtotta művészeti lehetőségekhez és az egyes alkotásait milyen mértékben határozta meg a számítógép. Lehet-e arra válaszolni, hogy a komputereket használva Vera Molnár teljes kontroll alatt tudta-e tartani az alkotói folyamatot, vagy időnként a számítógép a „saját fejével gondolkodva” hozott létre meglepő alkotásokat a művész inputja, ahogy manapság mondják, promptja alapján? „Ez egy nagyon jó kérdés. Alapvetően három szempont határozta meg Vera Molnár számítógépes munkáját. Az első az a bizonyosság volt, amit a geometria és a számítások nyújtottak számára. A komputer lehetővé tette, hogy olyan alkotásokat hozzon létre, amelyek teljes mértékben megfeleltek művészi elképzelésének. A második aspektus a véletlenszerűséggel kapcsolatos. Ennek elvét alkalmazva a programozásban, Vera rövid idő alatt több ezer variációt tudott létrehozni egy-egy művészi elgondolásáról. Ezt végtelenül izgalmasnak tartotta. Egész munkásságának talán a kíváncsiság a legfontosabb mondanivalója, mindvégig a kísérletezés izgalma éltette. Ebben a művészi attitűdben volt nagy segítségére a számítógép, amellyel ki tudta aknázni a meglepetésfaktor nyújtotta lehetőségeket. Harmadrészt viszont Vera nagyon erős személyiség volt, s mindig a saját ízlése, értékítélete alapján döntött a művekről. A számítógép segítette az alkotómunkában, de mindvégig alárendelt szerepben maradt. E három faktor egységének köszönhetően tudott rendkívül logikus, racionális műveket létrehozni, melyekben azonban mindig ott volt az a csipetnyi őrület és káosz – összegezte Francesca Franco. „Ami pedig a mesterséges intelligenciát illeti, erre az volt az ő válasza, hogy amikor berobbant ez a divat és mindenki NFT-kről beszélt, akkor alkotta meg a muranói üvegből készült művét” – válaszolt a kurátor. „Úgy is mondhatjuk, hogy ezzel a kézzelfogható, törékenységében végtelenül materiális alkotással zárta életművét.”

Bertha Franciska
író, újságíró

Fotók:

1. Vera Molnár kiállítási enteriőr Collegium Hungaricum, Róma, 2024 (Fotó: Várhelyi Klára, forrás: Collegium Hungaricum, Róma)
2. Véletlen kongruencia; akril, vászon, 100 x 100 cm, 1973; Computer Icône 2; akril, vászon, 110 x 110 cm, 1975; (Szöllösi-Nagy–Nemes gyűjtemény), Collegium Hungaricum: Vera Molnár kiállítás (Fotó: Várhelyi Klára, forrás: Collegium Hungaricum, Róma)
3. Cím nélkül (MV577A, MV578A, MV579A, MV581A); számítógépes rajz, (4x) 55 x 36 cm (The Mayor Gallery, London), Collegium Hungaricum: Vera Molnár kiállítás (Fotó: Várhelyi Klára, forrás: Collegium Hungaricum, Róma)
4. Sfumato noir-argent 1-3.; szitanyomat, 60 x 60 cm, 1979 (Szöllösi-Nagy–Nemes gyűjtemény), Collegium Hungaricum: Vera Molnár kiállítás (Fotó: Várhelyi Klára, forrás: Collegium Hungaricum, Róma)
5. Sainte-Victoire narancs és kék I-IX; szitanyomat, (9x) 40 x 40 cm, 2017 (Szöllösi-Nagy–Nemes gyűjtemény), Collegium Hungaricum: Vera Molnár kiállítás (Fotó: Várhelyi Klára, forrás: Collegium Hungaricum, Róma)
6. bal oldali falon: VM (szignó); akril, vászon, 100 x 100 cm, 2004; jobb oldali falon: Transzformáció 15; akril, vászon, 100 x 100 cm, 1975; (Szöllösi-Nagy–Nemes gyűjtemény) Collegium Hungaricum: Vera Molnár kiállítás (Fotó: Várhelyi Klára, forrás: Collegium Hungaricum, Róma)
7. Variációk a Sainte-Victoire-ra; Vera Molnár kiállítási enteriőr Collegium Hungaricum, Róma, 2024 (Fotó: Várhelyi Klára, forrás: Collegium Hungaricum, Róma)