Glass in context a Nemes Galériában 2025. július 30. és szeptember 5. között
Nem tudjuk, bő egy hónap alatt hány látogatója akadt ennek a hangzatos című (Glass in context) kortárs üvegművészeti kiállításnak, amely a nyár második felében volt látható. Csupán a magam tapasztalataira hagyatkozhatom. A nem egészen egy óra alatt, amíg igyekeztem alaposan körülnézni a stúdióüveg kultuszát gondozó alapítvány szellemi védnökségével rendezett tárlaton, szinte folyamatosan tömve volt a tágasnak nem nevezhető bemutatótér. Kézenfekvő a magyarázat. A feltűnően színes és látványos üvegplasztikák kirakaton keresztül is érvényesülő kavalkádja becsalogatta a járókelőket, noha a forgalmas és zajos Szilágyi Erzsébet fasor nem éppen eszményi hely egy művészeti galériának.
A stúdióüveg mint műfaj
Az üveg mint anyag szerepköre egészen a közelmúltig funkcionális műfajokra korlátozódott: két évezreden keresztül szinte kizárólag ablakok, tükrök és főleg különféle edények készültek belőle. Csak a múlt század derekán – muranói, tehát olasz inspirációk nyomán – Amerikában fedezték fel, a high-tech szó szoros értelmében vett meghonosodásával, hogy ez is pusztán egy matéria, akár az agyag. Vagyis műtermi körülmények között éppen olyan izgalmasan érdekes és változatos plasztikák készíthetők belőle, mint kerámiából. Ha ugyan nem érdekesebbek és változatosabbak – áttetsző, illetve fényes természetéből fakadóan. Az ily módon stúdióüvegnek elnevezett és merőben új műfajnak nálunk egy festőművész, Z. Gács György volt az úttörője a hetvenes évek elején, aki akkoriban az Iparművészeti Főiskola Szilikát Tanszékét vezette. Korábbi alkotásai, még ha üvegből készültek is, szokványosak és így könnyű szívvel feledhetők. Tanítványaként Bohus Zoltán, illetve társa, Lugossy Mária viszont halálukig már magától értetődő tudatossággal szobrászként tevékenykedtek ezen a területen, amelynek hovatovább két- vagy háromtucatnyi képviselőjét tartjuk számon nálunk. Nemzetközileg elismert, sikeres alkotók is akadnak közöttük.
Lukácsi László üvegművész
Lukácsi László személyében a Nemes Galéria attraktív tárlata egy ilyen művész köré rendeződött, hiszen a 2010-es kanazawai (Japán) nemzetközi üveg seregszemle aranyéremmel honorálta munkásságát. Utóbb nemcsak a szakma több rangos európai bemutatóján díjazták műveit, hanem a stúdióüveg szülőhazájában, az Egyesült Államokban is kitüntették. Ez a nem mindennapos sikerszéria családi körben kezdődött. Anyagával apja munkahelyén, az Üvegipari Szövetkezet műhelyében még kamaszként kötött ismeretséget, amelyből – most már nyugodtan mondhatjuk – életre szóló kapcsolat lett. Ösztönző lehetett számára az is, hogy nem akármilyen tehetségek (többek között Smetana Ágnes, Gaál Endre, Ioannidou Thomai) voltak az évfolyamtársai a főiskolán, ahol Bohus Zoltán növendékeként 1985-ben fejezte be tanulmányait. Diplomamunkája még organikus elemeket is mutató kompozíció. Az úgynevezett hidegtechnikai eljárások képviselőjeként azonban mestere útjára lépett, amikor leheletvékonyra csiszolt üveg- és tükörlapokból láthatatlan ragasztóval komponált munkák készítésébe fogott. Pályakezdő munkásságának néhány mértani produktumát követően így születtek azok a lágy kontúrok fedezékében gerezdelt kompozícióba rendeződő motívumok, amelyeknek az egymással vetekedő hideg–meleg színek szecessziósan szubtilis villódzása ad nyomatékot plasztikáiban.
Ritmus vagy csiga, legtöbbször legyező elnevezésük pontosan szemlélteti alkotójuk művészi programját, védjegyeként akár személyes logójának tekinthetők. Lukácsi első nemzetközi sikere magától értetődő módon szintén e mára már szép számú tárgycsalád egyik korai példányához kötődik.
„lágy kontúrok fedezékében gerezdelt kompozícióba rendeződő motívumok”
Nyolc tökéletes üvegkompozíció
A nyári kiállításon nyolc munkáját láthattuk, az egyetlen régi darab kivételével mind az elmúlt három évben készült. Egytől egyig felső kategóriás luxustárgyak, alighanem árban is. Mind technikai kivitelezésük, mind megformálásuk minőségében hibátlan high-art teljesítmények. Közöttük a sugarasan szeletelt mintázatúak dominálnak, a Páfrány és a Levél is ahhoz hasonló struktúrát követ. Önnön mutációjukat produkálják még a barázdás kompozícióknál egyszerűbb darabok is, amilyen a Csepp vagy a Kincs. Az egyöntetű kollekció végletekig kiérlelt, olykor már-már túlérett formavilágról tanúskodik, elemei olyan tökéletesre komponáltak, mint amikor valaki indulatosan és szorongva is korrekt mondatokban fejezi ki magát. Nincs az univerzumban két egyforma levél, csakhogy a kiállításon olyan érzése támad az embernek, hogy alkotójuk ihlető forrása a levél mint olyan, s nem az, amit gyümölcsfán vagy bokron látunk.
Extravagáns dísztárgyak eseménytelen enteriőrökben
Mindezzel önmagának is ellentmond, hiszen állítása szerint „a természet a legnagyobb szobrász”. Egyik méltatójának már jó tíz évvel ezelőtt arról beszélt, hogy újítani próbál a kivitelezés technológiáján, hogy a spontaneitás révén nagyobb tere legyen a művészi szabadságnak. Más szóval, a képzeletnek, ha jól értelmezem a szavait. Ez a kiigazítás továbbra is várat magára, minthogy Lukácsi László minden egyes plasztikájában mindig ugyanannak az optikai problematikának rugaszkodik neki, már-már manírosan, az ismétlésnek is tekinthető variálás kényszeréből törvényszerűen adódóan. Nem az élet felzaklatóan tragikus eseményei vagy szorongató kihívásai foglalkoztatják ugyanis, mindenekelőtt az építészetet kívánja szolgálni. Művei leginkább bravúros látványelemek, amelyek extravagáns dísztárgyként semleges vagy eseménytelen enteriőrökben érvényesülnek a legjobban. Nekem ezért a kissé szabálytalan Tengerszem tetszett a legjobban: a legyezőmutációk homogén együttesében igencsak más ez a lábakra állított fekete gömbhéj, alig észrevehetően halvány, fehér koncentrikus körökkel éppen csak hajló palástjának felületén.
Apáról fiúra: Lukácsi Boldizsár
A Nemes Galéria tárlatának a pályafutása jubileumát (negyvenedik évfordulóját) ünneplő Lukácsi László a főszereplője, de korántsem az egyetlen résztvevője. A vele szemközti kisebb helyiségben fia, Lukácsi Boldizsár munkái láthatók, már jóval kevesebb, szám szerint négy. Ahogy a falon az életútjáról szóló ismertetés közli, alkotójuk döntően a család műhelyében tanult, és még – úgymond – most kezd rátalálni saját hangjára. Láthatóan nem csupán a technológiát tanulta meg, és nem pusztán a műfajt vette át szinte készen az édesapjától.
Egyszersmind a formavilágából és az eszköztárából is merített, csak éppen az ellágyításukkal a szülői eldorádót némiképp csöndesebbre hangolva. Ilyesmi gyakran megesik, mondhatni, a lehető legtermészetesebb történet mester és tanítvány kapcsolatában. Elég csak Lukácsi László még Z. Gács vagy Bohus műveit idéző hajdani kísérleteire utalnunk. Így ha a cél a harmincéves alkotó műkereskedelembe történő bevezetése volt, akkor nem vagyok biztos benne, hogy a legjobb alkalmat választották hozzá. Szerencsésebb lett volna egyedül neki rendezni önálló kamaratárlatot, apját halványan a háttérben feltüntetve. Vagy esetleg családi műhelybemutatót tartani, ahol Borbás Dorka és Lukácsi László érett munkássága között bontakozó sziluettjével éppen csak megjelenik a pályakezdő fiatalember.
„mester és tanítvány kapcsolat”
Bohus Zoltán és Lugossy Mária
Két másik dramaturgiai észrevételem is volna. A hátsó – irodai – traktusban a stúdióüveg hazai előzményeiként Bohus Zoltán és Lugossy Mária egy-egy karakteres alkotása volt látható, történetesen a külföldi résztvevőket ismertető panel alatt. (Kissé a falhoz is szorulva.) Jóval odébb, konkrétan Lukácsi Boldizsár részlegében egy másik tablón Bohus Eszter rövid esszéje számolt be tömören, a szülei nevét viselő alapítvány vezetőjeként a műfaj küldetéséről, és emlékezett meg magyarországi történetének néhány meghatározó figurájáról (Z. Gács mellett a szobrász Vilt Tibor és Schaár Erzsébet szerepéről). Bohus és Lugossy művei, illetve a tablók alapvetően érdekességként szolgáltak, s minthogy a szűkre szabott térben nem találtak ideális helyükre, óhatatlanul bezavartak az összképbe.
Külföldi üvegművészek alkotásai
Akárcsak a magángyűjteményekből kölcsönzött külföldi darabok, noha egytől egyig remeklések: a cseh Petr Hora piros holdja, František Vízner tálja és a Libenský-házaspár zöld piramisa, valamint a két amerikai (Toots Zynsky és Dale Chihuly) egy-egy organikus plasztikája, akiknek a munkáit eddig csak könyvekből ismerhettem. A kiállítás éppen csak körvonalazott koncepciójának méltó megvalósítása ugyanis egy kisgalériánál összehasonlíthatatlanul nagyobb teret, komoly tárgyi és személyi infrastruktúrát, a műfaj előtörténetét virulens jelenével kiteljesítő monografikus, átfogó múzeumi tárlatot kívánt volna. Szép számú hazai képviselői – többek között Lukácsi – határainkon túl is jegyzett teljesítményükkel már bőven rászolgáltak egy ilyen projektre.
Vadas József
művészettörténész
Főcím kép:
Lukácsi Boldizsár: Zero Gravity; csiszolt, laminált síküveg és tükör; 33×24×11 cm; 2025 (Fotó: Kocsis Bence)
Fotók:
- Lukácsi Boldizsár: Ups and Downs; laminált síküveg és tükör; 20×29×10 cm; 2023 (Fotó: Kocsis Bence)
- (fent) Toots Zynsky: Ritemprare Serena; polikróm, formába öntött üveg; 19,5×36,8×36,7×24,5 cm; 2000; (lent) Dale Chihuly: Objekt; üvegszobor; 38×22 cm; 1990 (Fotó: Kocsis Bence)
- Lukácsi Boldizsár: Zero Gravity; csiszolt, laminált síküveg és tükör; 33×24×11 cm; 2025 (Fotó: Kocsis Bence)
- Lukácsi László: Bronz csiga; r: 30 cm; csiszolt, laminált síküveg és tükör; 2024 (Fotó: Kocsis Bence)
- Lukácsi Boldizsár: Morphosis; csiszolt, laminált síküveg és tükör; 20×29×7 cm; 2023 (Fotó: Kocsis Bence)
- A Nemes Galéria kirakata a Glass in context megnyitónapján – Budapest, Szilágyi Erzsébet fasor (Fotó: Kocsis Bence)
