Szerencsés kockázat

Szerencses_Czenki_Zsuzsa_10
A hegyeshalmi határátkelő közönségforgalmi tereit a be- és kilépő oldalon két-két samottrelief díszítette. Az Ausztriából Magyarországra érkezők Kovács Gyula és Kecskeméti Sándor, míg a hazánkból távozók Schrammel Imre műveit, az utólag „ÁRAMLÁS – Diktatúrából a szabadságba” elnevezésű muráliákat láthatták 1982-től a határátkelő bezárásáig. Az épületet 2023-ban lebontották, amelyből a négy nagyméretű kerámia-domborművet szakszerűen eltávolították. Kovács Gyula és Kecskeméti Sándor alkotásait a Magyar Építészeti Múzeum, Schrammel Imre reliefjeit a szombathelyi Savaria Múzeum őrzi.
A hegyeshalmi „Áramlás – Diktatúrából a szabadságba” művedet, az 1976-ban a váci Madách Imre Művelődési Otthonba és az 1977–78-ban a balassagyarmati egykori Csecsemőotthon szélfogójába és előcsarnokába készített domborművekkel együtt Kernács Gabriella művészettörténész1 „föld”-reliefek összefoglaló néven említi2. Ez az elnevezés nagyvonalakban az 1960-as évek második felében, a gmundeni kerámiaszimpózium után azt az átgondolt művészi koncepciódat jelentette, amely szerint az anyag eredetéig, annak természettudományi és kultúrtörténeti csírájáig, valamint megmunkálásának ősi technikájáig kell visszanyúlni és ebből az eredőből kiindulva a kor társadalmi és művészi problematikájának aktuális kérdéseire adni plasztikus választ. Hosszú alkotótevékenységedet a folyamatos kísérletezés jellemzi, hol a helye a hegyeshalmi munkádnak a „föld”-reliefek között?

A balassagyarmati és a váci folytatása ez a munka. A hegyeshalmi határon mindig nagy volt a forgalom, a legnagyobb a nyugati világ felé. Szerettem volna megfogni valahogy, hogy az emberek áramlását egyik országból a másikba a határ egy időre megállítja. A rendszerváltozás előtt az országhatár mást jelentett, mint ma. Abban az időben az ember a hegyeshalmi határátkelő előtt húsz kilométerrel már izzadt tenyérrel ment, hogy mi lesz: kiengedik, nem engedik – mert az mindig kétséges volt. Ezt az érzést, ezt a belső hangulatot akartam az „áramlással” megfogni. Ennek a kifejezési formáját sikerült jobban megtalálnom a második reliefen.
Több dolgot is szerettem volna megvalósítani, ami a korábbiaknál zavart, nem tetszett igazán. Az egyik ilyen, ami a laikusoknak talán fel sem tűnik, technikai probléma, mégis a kompozíció egységességét, az egyes elemek szerves összekapcsolódását erősen befolyásolja: az elemek egymáshoz illesztése a felhelyezésnél.

Sajnos az építészeti terveket nem találtam meg a lektorátusi iratok között, csak azt a levelet, amelyhez mellékelték.3 Az épületet, annak terveit mennyire ismertétek? Hol tartott az építkezés a pályáztatás időszakában, erről mit tudtatok? Ki döntötte el, hogy a nyertes pályaművek melyik csarnokba, a ki-, vagy a belépőbe kerülnek-e? Választhattatok?

Kijelölték, ki melyik csarnokba kerül, nem mi választottunk. Egyszer kísérettel kint voltunk mindannyian a határon. Akkor még nem volt kész, még nem építették meg a vámcsarnokot. Megmutatták a terveket, azt a részét az épületnek, ahová elhelyeznék a munkáinkat. Azt is elmondták, hogy a magyarok tervezik és az osztrákok építik majd meg. Mi is elmondtunk mindent, amit tudni kellett az építésznek, hogy megfelelően előkészítsék a reliefeknek a helyet. Határsávban volt az építkezés, nem kaptunk engedélyt arra, hogy menet közben odamenjünk megnézni, rendben van-e minden. Tudomásul vettem, ha a terven így van, akkor, ha odamegyek, a terv szerint lesz minden. Nem így lett.
A terv arról szólt, hogy az épület betonfalára függőlegesen ráterheltük volna a reliefet. Tehát úgy kellett volna felhúzni a falat, hogy a dombormű alsó részétől a tetőig egy „fülkét” képezzenek ki a reliefnek. Ebbe a mélyedésbe süllyesztettük volna be a kerámiaelemeket, így a tartófal a relieffel egy függőleges síkot képezett volna. Erre a „jó” osztrákok fordítva húzták a betonfalat, tehát lógott volna a kerámia a levegőben. Az egész tervezet arról szólt eredetileg, hogy a mi munkánk megáll a lábán, de nem volt lába. Ez egy nagyon lényeges dolog. Be voltam „gyulladva”, hogy most mi lesz, mert így speciálisan rögzíteni kell majd, nehogy leessen egy darab4 valakinek a fejére, mert akkor nagy baj lesz. Ezt az építésznek is elmondtam, azt válaszolta, nem tud mit csinálni. Akkor már elkészült. Szerinte az osztrákok feleltek azért, mert nem jól nézték meg a rajzot. Aztán ez az ügy húzódott. Nem lehetett belelátni, mi zajlik a háttérben, mert mindent titkosítottak.

Az egykori levelezésből az derül ki, hogy mindenki próbálta másra hárítani a tartószerkezet elkészítését. Először az osztrákokra, akik nagyon drágán vállalták volna, aztán a Képzőművészeti Kivitelező Vállalatra, akik azonnal elutasították, végül rátok, művészekre hárult.5

Igen. Mi lettünk a felelősek, mert senki nem vállalta. A végén, úgy emlékszem, közösen kerestünk Kovács Gyuláékkal olyan céget, amelynek szaktudása, tapasztalata, speciális eszköze és anyagai voltak ahhoz, hogy betonfalra ezeket a nagy tömegű munkákat biztonságosan felhelyezzék. Ráadásul megszabták, mikortól meddig lehetünk a helyszínen: éjjel-nappal dolgoztunk, mert a határsávengedély meghatározott időre szólt. Bent laktunk Hegyeshalomban, és minden reggel kísérettel mentünk ki. Az építkezés alatt nem működött szokásos módon a határ, az osztrák munkások nyugodtan jöttek át a mezőn, mert ők építkeztek. Igen ám, de nekünk természetesen nem lehetett ott csak úgy jönni-menni. Fönn állt a vámcsarnok előtti őrtoronyban egy géppisztolyos határőr, és ahányszor kimentem egy deszkáért, rám fogta a fegyverét. Mondjuk, ezek nem tartoznak az érdekes dolgok közé, akkor ilyen volt a hangulat. A másik érdekesség, amikor már fölraktuk a reliefet, akkor a tető burkolatát rá kellett húzni felülről. Ezeket a tetőelemeket pontosan kellett ráilleszteni, hogy fedje a kerámiát. Ebbe a munkába még bevontak. Fölmásztam, dupla tetőtér volt, amibe benéztem. Tele volt lehallgató-készülékkel. Erről az ember akkor nem szólt egy szót se. Amikor elkészültünk, eljöttünk, ezzel a dolog részünkről befejeződött, többet nem mehettünk vissza.

A pályázattól a kivitelezésig a történeti háttér ezzel lezárult. Mielőtt az alkotómunka mélységeibe merülnénk, mondd el, kérlek, milyen anyagot használtál és hol égetted ki ezeket a nagy elemeket.

Mindkettő magnezitkeverékből készült és a Magnezit Ipari Művek samottkemencéiben égették ki. Ott ugyanis olyan hőmérsékleten égettek, amely lehetővé tette, hogy a samott sehol ne menjen széjjel. Ez egy nagyon kemény anyag. A Magnezitipari Művek Budapesten, a Jászberényi úton6, az Orion gyár7, a Kőbányai Porcelángyár8 és több ipari üzem mellett állt. Ma már egyik sincs meg. Ott kaptunk lehetőséget a munkára is. A padlásterében dolgozott Kecskeméti Sándor és Kovács Gyula. Az első reliefet én is ott csináltam meg, de nem lehetett kibírni a hőségtől. Úgy döntöttem, hogy ezt itt nem folytatom tovább, megcsinálom otthon, a műteremben.

A kompozíció gondolati hátterének megértéséhez annyit érdemes megjegyezni, hogy a két mű a kilépési oldal utasforgalmi csarnokába, az egymással szemben lévő falakra került. Az épület tetőszerkezetének ívét követve a művek szélességének (8,74 m) körülbelül egyharmadánál a rövidebbik oldal 1,2 m magassága 3,12 m-re nyílt meg. A csarnok tájolása szerint a szélesebbik rész Ausztria felé esett, erről az oldalról kapott természetes fényt is a szomszédos oldal üvegfelületén keresztül.

A két relief különbsége érdekes. A bal oldali volt az első, amit megcsináltam.

Ez lényegében ugyanolyan megoldás, mint a váci, a balassagyarmati. Ezzel a tulipánszerű elágazással arra akartam utalni, ahogy a sötétből átmegyünk a fényre. Akkor nem jutott eszembe semmi más, csak ez. Éreztem, hogy nem jó. Megy egy vonal, kettéosztódik, szóval nem voltam vele kibékülve. Amikor elkészültem és összeraktam a kertben, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy ezt nem így kéne csinálni, és akkor álltam neki a másodiknak. Azt gondoltam, az áramlás lenne a megoldás, de hogyan csinálom meg? Amikor már a második is megszületett, akkor majdnem még egyszer megcsináltam az elsőt, hogy egységes legyen, de már nem volt rá idő.

Valóban a második sokkal izgalmasabb, mozgalmasabb kompozíció, mint az első, talán nem véletlen, hogy ezért nem publikálták, a fotója sem jelent meg egyetlen könyvben sem. Mondhatnánk azt is, hogy direktebb, egyszerűbb kifejezése a nyitás gondolatának, a fény, a szabadabb világ felé fordulásnak.

A második reliefet a műteremben, lenn a földön kezdtem el összerakni elemenként. Akkor már tudtam, hogy ezt az áramlást megcsinálom, csak még nem jutott eszembe maga a technika. A technikát úgy képzeled el, hogy ott volt egy halom homok a műteremben, behomokoztam a vizes agyagot, amiből gyúrtam és hozzáigazítottam a következőhöz. És megint a következőhöz. Két deszka közé raktam az elemeket, mintha egy kalodába építettem volna fel az egészet. Amikor már együtt volt nagyjából az egész, akkor kalapáccsal addig vertem a deszkákat, amíg a megfelelő méretre összetömörödött. Két oldalról összenyomtam, mert tudtam, hogy ezt nem lehet másképp. Nem ronthatom el, mert az agyag egymást passzírozza, és akkor ezek az elemek közötti fugák szervesen jönnek ki. Amikor már megvoltak ezek a nyomások, akkor még fölülről is megpofoztam azért, hogy a plasztikája minden oldalról értelmes legyen. Ezt úgy kell csinálni, hogy egy nagyobb agyagdarabot behomokozol, és azzal ütöd a többit. Így alakítják az agyagtömbök egymást. Nekem akkor már mániám volt, hogy a természetből kell ellesni a szerves formákat, és hogy a természet is így alakít.

A nagyméretű kompozíciókat elemrészekre bontva helyezik fel, ezért fel kell darabolni, így a fugák megtörik a kompozíciót. Még a beszélgetés elején említetted, hogy a váci, a balassagyarmati reliefeknél ez zavart. Említetted, hogy a technikai megoldásoknál erre is kerested a választ és a hegyeshalmi második műnél meg is találtad éppen a sajátos technika miatt. Lehet köze ennek ahhoz, hogy „felrúgtad” az épületkerámiák készítésével kapcsolatos tanult szabályokat?

Igen, feltétlenül. A magyar épületkerámiának abban a korszakában úgy tanították, hogy egy állványon megmintázod, fölszeleteled, kiüregeled, és úgy lehet kiégetni. Ilyen a váci. Igyekeztem úgy részekre osztani, hogy a formát ne vágjam át, de akkor is sok helyen átvágtam. Engem ez zavart, mert soha nem szervült az egészhez. Itt, a hegyeshalminál azonban szervesen együtt van.

Kanyarodjunk vissza az épület adta lehetőség és a szabad világ felé fordulás gondolatisághoz, amely a mű mondanivalójának az alapja. Mondhatnánk azt is, hogy az egészséges lélek a szabadság felé törekszik, arra áramlik, ott tud kibontakozni a kreatív szellemiség, amelyre épülhet művészet, tudomány és alapvetően az emberhez méltó lét.

A relief keskenyebbik része árnyékban volt – egyrészt mert fizikailag onnan nem kapott fényt, másrészt ideológiailag arra volt a „bezárt terület”, a határral körülvett országunk. Arra gondoltam, hogy az árnyékból megyünk a fény felé. A keskenyebb részen két áramlat két irányból érkezik a szűkülethez. Ezt gondoltam az útlevélvizsgálatnak, amin át kellett esni. Amikor innen átmentél, akkor már majdnem úgy érezted, hogy kint vagy. Hacsak vissza nem küldtek, mert ilyen is volt. Itt a lényeg az volt, hogy kiengednek, kimehetek.

A két keskeny áramlatot csak a kompozíció formai megoldásaként választottad, vagy e mögött is meghúzódik valami más is?

Formailag így jött ki. Arra is gondoltam, hogy a határhoz innen is jönnek, meg onnan is. Egyébként Hegyeshalomba tényleg két irányból lehetett menni.

Az égetés utáni zsugorodást milyen biztonsággal lehet kiszámítani? Ebben is van véletlenszerűség?

Van benne kis véletlenszerűség, de ez kiszámolható. Csináltam próbát. Égettem egyforma magas oszlopokat, és ilyen módon 6%-os zsugorodással kellett számolnom, ha jól emlékszem. Minden nagy munkánál csináltam vázlatot, égetés-, tehát zsugorodáspróbát, mert nem lehet ekkora munkának úgy nekiállni, hogy fél méterrel kisebb lesz a végén.

Az égetés során gyönyörű „földszíneket” kapott az anyag. Mennyi volt ebben a tudatos és mennyi a véletlenszerű?

Ezt nem lehet pontosan kiszámítani, tehát nem volt tervezett, a véletlen és a szerencse játszott közre.

Az is szerencse, hogy a bírálók azok közül a kortárs keramikusok és belsőépítészek közül kerültek ki, akik maguk is nagyon igényes, haladó szemléletet képviseltek, mesterei voltak szakmájuknak. Nagyon érdekes ez a fajta kettőssége a korszaknak, egyrészt egy politikailag zárt világ, másrészt viszont a művészeti életben voltak területek, különösen az iparművészet, ahol a szimpóziumokon a világ élvonalában járó művészekkel közösen alkothattatok, több kontinens legrangosabb kiállításain vehettetek részt és az akkori művészeti irányvonalak a hazai alkotóknál is erőteljesen megmutatkoztak.

Várjál, itt egy fontos dolgot kell megemlíteni. Az akkori hivatalos álláspont úgy szólt, hogy a legmagasabb rendű művészet a festészet, aztán jön a szobrászat, és azt hiszem, a grafika. Ott húztak egy vonalat, és az alatt tartották számon a kisművészeteket. A kerámia ide tartozott. Következésképpen az ideológusok nem foglalkoztak vele. Ez szabadságot jelentett a számunkra, és ki is használtuk, mert a kerámiaművészet messze eltért a szocreál szobrászattól és a szocreál festészettől, amely a kor kultúrpolitikai elvárása volt. Mi nem csináltunk olyat. Nemcsak én, hanem közülünk senki sem – talán egy kivétellel.

Ha az időben ugrunk negyven évet, tavaly október másodikáig, amikor hívtalak, hogy lebontják az épületet, mit gondoltál, megmenekül ez a munkád? Nagyon bíztam abban, hogy sikerül megmenteni, bár láttam a sötét árnyakat is.

Először azt hittem, hogy nem menekül meg. Gondoltam, te szent Isten, hogy lehet ezt leszedni!? Tudtam, hogy van fölrakva, és azt is, hogy felülről be lehet menni mögé. Úgyhogy, ha máshol kezded el, akkor össze kell törni. Tatai Lajossal9 beszéltem, aki kiment Hegyeshalomba és megnézte, és megnyugtatott, hogy valószínűleg le tudják szedni. Ennyi volt körülbelül.

Ezt a munkádat a lebontás utáni raktározásáig, nagyon sokszor a kockáztatás, a véletlenek, a szerencse kísérte. Sok apró tényezőn, egymástól független, más területen dolgozó, élő szakemberek összefogásán múlt ez a történet. Hogyha ez a sok-sok kis apróság nincsen egymás mellett, ha bárki egyetlen rajta múló feladatot elfelejt, rosszul végez a legjobb szándék mellett is, akkor nem menekülnek meg a munkák.

Ez a kezdetektől a szerencsén múlott. Ha azt mondod így utólag, hogy ezt meg lehetett csinálni, azt mondanám, hogy nem lehet. Tudtam, hogy ez kockázatos dolog, de megcsináltam. Látod, meg is van. Szóval ehhez nagy szerencse kellett. Ha ebből valamelyik elemet bármelyik munkafázisban ledobnak, összetörik, kész, nem tudom pótolni emiatt a sajátos technika miatt. Nem is tudom, honnan szedtem annyi bátorságot, hogy nekiálltam és egy ilyen nagy munkát saját költségre kezdtem el megcsinálni. Megmondom őszintén, akkora kő esett le a szívemről, mikor elkészült, mert óriásit kockáztattam mindenestől együtt, és iszonyatosan csodálkozom, hogy sikerült megmenteni és jó helyen van. Komolyan.

Az interjú 2024. január 25-én készült Budapesten, a művész otthonában.

Czenki Zsuzsanna
muzeológus

Jegyzetek:
  1. Kernács Gabriella (1943–2021), művészettörténész
  2. Schrammel (a bevezető tanulmányt írta és az interjúkat készítette Kernács Gabriella), Magyar Képek Kiadó, Veszprém-Budapest 2010. 17.
  3. Forrás: SZM – KEMKI ADK, ltsz. 25000/2014/S/I./ Schrammel Imre: Hegyeshalmi határátkelőhely kerámiafal. – Út-, Vasúttervező Vállalat levele a Képző- és Iparművészeti Lektorátusnak, 1980. március 28.; iktatószámok: 43.624/É-2/260/1980, illetve a Lektorátusnál: 2232/80/40.
  4. Az egyes darabok tömege változó, 10 és 50 kg közötti (a szerző)
  5. Forrás: SZM – KEMKI ADK, ltsz. 25000/2014/S/I./ Schrammel Imre: Hegyeshalmi határátkelőhely kerámiafal, 1982. január 22. és február 22. közötti levelezés a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat Díszítő-szobrász Üzeme, a Kereskedelmi Beruházási Vállalat (KERBER) és a Képző- és Iparművészeti Lektorátus között.
  6. Budapest, Gyömrői út 48. – ma már nem működik, épületét lebontották
  7. Budapest, Jászberényi út 29/B.
  8. Budapest, Porcelán utca
  9. A győri Ornamentika Kft. ügyvezetője, korábban Schrammel Imre több épületkerámiájának kivitelezésében és felhelyezésében vett részt.

Vélemény, hozzászólás?

Közelgő események
Kiállítás megnyitó / Országos Kerámiaművészeti Triennálé

Jövőkép / a hagyomány folytatása címmel a kerámiaszobrászat, a stúdió kerámia mellett design, ill. kézműves edény és installáció kategóriában szerepelnek alkotások a kiállításon. 7626 Pécs, Felsővámház utca 52.

Kiállítás megnyitó / Réteg–Rend

A gödöllői Várkapitányi Lakban július 14-ig tekinthető meg Katona Szabó Erzsébet (1952-2024) textilművész kiállítása, bemutatva az alkotói korszakokat a kárpitoktól kezdve az öltözékeken át a bőrkollázsokig. Várkapitányi Lak – 2100 Gödöllő, Szabadság út 2.

Ezeket is olvassa el
Illuziok_18

Illúziók építészete

ARTAPESTRY_09

ARTAPESTRY7

Barangolas_gyorgyi_01

„Barangolás a fajátékok világában”

XXV_Keppel_04

XXV. BOT-konferencia