Kálmán László ötvösművész kiállítása 2024. május 16. és június 14. között az Újlipótvárosi Klub-Galériában
Napjainkban a művészeti ágak és műfajok szétválasztása jellemzően a fogalmak megkülönböztetésében érvényesül, de ezek egyre kevesebb lényegi tulajdonságot árulnak el a tárgyak valódi természetéről. Iparművészet és képzőművészet, alkalmazott és autonóm plasztika, funkció és mondanivaló olyan fogalompárok, amelyek nem különböző kategóriákat jelölnek, hanem egy dinamikus kapcsolat kibontakozásának egy-egy fázisát helyezik csak előtérbe. Húzható-e egyáltalán határvonal aközött, hogy hol és mikor fordul át egyik a másikba? A ma nyíló kiállítás erre világos választ kínál: nem.
„Nincs éles határ iparművészet és képzőművészet között.”
A fogalmak jelentése, vagy amit azokon értünk, egyszerűen nem zárkóztak föl annak leírására, amit a kortárs tárgyalkotás jellemzése szükségszerűen megkíván. Ezért én magam, művészettörténészként visszautasítom azt a közkeletű művészettörténeti elgondolást, hogy „lám-lám” a műfajok átjárhatóvá váltak, és az iparművészet felzárkózott a képzőművészet szintjére. Aki így vélekedik, az nem kortárs művészetet és nem kortárs tárgyalkotást lát, hanem idejétmúlt nézeteihez akarja igazolásképpen illeszteni, mondhatni illusztrációként felhasználni a jelenben körülöttünk lévő műtárgyakat. A kortárs művészetben a művészettörténet fogalomkészlete „csődöt mond”, mert nincsenek megfelelő szavai a születő új minőségre. Nem az „öngyűlölet” vagy a művészettörténet degradálásának szándéka vezetett erre a felismerésre, hanem az olyan alkotónak a kortárs művei, mint Kálmán László.
Mielőtt részletesebben beszélnék erről, hadd fejezzem ki elismerésemet az Újlipótvárosi Klub-Galéria előtt, amely ezzel a kiállítással betölti a kortárs kiállítóhelyek valós funkcióját, vagyis nem egy unalomig ismételt témának szellemi kockázatvállalástól mentes értelmiségi alibi tevékenységét látja el, hanem teret ad annak, ami a műhely vagy műterem zártságából kikívánkozik az alkotó szempárjánál több figyelő tekintet elé, hogy megmérettessen: milyen új minőség született a minap, milyen a kortárs tárgyalkotás, milyen tulajdonságai vannak a kortárs művészetnek.
Vajon érvényes az a kérdésfeltevés, hogy van-e értelme egy kiállításnak, és mitől sikeres egy kortárs kiállítás? De még mennyire! Kiállítani annyi, mint dialógust folytatni. A párbeszéd pedig akkor értelmes, ha nem semmitmondó, akkor sikeres, ha a világa vonatkozó ismereteink gyarapodnak.
„…Kálmán László dialógust akar folytatni a kortárs művészet nyelvén…”
Nem vállveregetést akar retrospektív munkássága elismeréseként, nem visszaigazolást akar saját tevékenysége társadalmi megbecsüléséről, hanem kockázatot akar vállalni azzal, hogy az itt és most nyelvén megszólal. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy olyan műalkotásokat láthat a közönség ezen a kiállításon, amelyek tulajdonképpen erre az alkalomra születtek, amelyek az alkotó kortárs szemléletét közvetítik a világról azon az új nyelven, amelyet csak a művészet megjelenési formájában lehet tolmácsolni a szavak elégtelenségének következtében.
Az imént a művészettörténet fogalmi kelléktárát illettem kritikával, ugyanakkor most védelmembe is kell vennem, hiszen megítélésem szerint csak ebben a kontextusban vagyunk képesek a dialógus megteremtésére és folytatására. Ne bizonytalanodjunk el: ha nincs szavunk arra, amit a szemünk zöldnek érzékel, nyugodtan mondjuk azt, hogy amit látunk, az a sárga és a kék összetevők egyvelege. Ha még nincs szavunk arra az új minőségre, amely a kortárs művészetben jön létre, akkor a színek iménti analógiájára, használjuk a korábban említett fogalompárok: az iparművészet és képzőművészet, az alkalmazott és autonóm művészet, a funkció és mondanivaló összetevők egyvelegét; nem feledkezve meg arról, hogy egyik komponens sem kizárólagos ebben a művészettörténeti nyelvi „koktélban”.
Most, hogy tisztáztuk az alapvető logikai struktúrát és megértettük, hogy a világos fogalomkészlet hiánya miatt szorulunk rá részleges igazságok felsorakoztatására, tekintsünk végig az itt kiállított műtárgyakon, és nézzük meg, hogy Kálmán László tárgyalkotó tevékenysége hogyan járul hozzá a kortárs művészet nyitott dialógusához.
A kiállítótérben látható tárgyak minden kategorizálás alkalmával két csoportra oszthatók: vannak alkalmazott plasztikák és autonóm plasztikák. Ugyanakkor nemcsak formai rokonság mutatkozik közöttük, de az anyaghasználat és a megmunkálás is szinte azonos. Vannak használati tárgyak és szobrok. Ugyanakkor a funkcióval bíró tárgyak esztétikai mércéje nem a rendeltetés, hanem a reprezentáció. Vannak kézműves technikával kivitelezett tárgyak és van designalapú formaképzés. Ugyanakkor a formaterv technológiai megvalósítása nem egy kézzelfogható, hanem mindig egy szellemi tartalom megjelenítésének az eszköze. Aki ezek után kategorikusan ki tudja jelenteni, hogy melyek az úgynevezett iparművészeti és melyek az úgynevezett képzőművészeti alkotások, az, úgy vélem, hogy a töredékes igazságok kimondásával szándékosan akarja magát távoltartani az univerzális egységtől.
„…Kálmán László kihasználja a fémlemez fizikai tulajdonságának egyedi sajátosságát: a szerkezet önhordó formatartását…”
Megítélésem szerint, akkor járunk el helyesen, ha nem pontszerűen, hanem egy tárgyalkotási evolúció komplett folyamataként tekintünk egy-egy műalkotásra. Ha tudatosítjuk magunkban, hogy nem lapokat olvasunk csak egy könyvből, hanem a könyvet olvassuk, amely meghatározott logikai rend szerint elhelyezett lapok egymásutániságából épül fel. Ez a megközelítés amellett, hogy oksági kapcsolatokat igazol, egyszersmind a befogadó szellemi aktivitását mozdítja elő, amely, véleményem szerint, a művészet szabadságának elsődleges kritériuma.
Mindenekelőtt van a fizikai tulajdonságokkal rendelkező tárgy, amely funkcióval rendelkező tárggyá válik, hogy végül a fizikai tulajdonságokat meghaladó minőséget vegyen fel. A kiállítótér központi helyén látható műtárgy öt fémkör 2 x 2 m-es síkba illeszkedő kompozíciója, amely a térelválasztó belsőépítészeti tárgyak törzsfejlődési funkcióját már csak csökevényesen hordozza. Térelválasztó pusztán azért, mert nagyméretű síkplasztika, amelynek rendeltetése a helyiség légterének szeparációja? Kétségkívül arra is használható, de akkor mit keres a fal mellett?
Kálmán László elsődleges funkciójától megfosztotta saját alkotását, hogy a térelválasztó tárgy strukturális elemei önmagukat reprezentálják, ne pedig egy önmagukon kívül álló reprezentatív térben töltsenek be funkciót. A kortárs művészet vakmerősége ebben áll, hogy felszabadítja a tárgyat a kötöttségeiből, de nem számolja fel azokat, csak átlényegíti. Kálmán László kihasználja a fémlemez fizikai tulajdonságának egyedi sajátosságát: a szerkezet önhordó formatartását és felhasználja a tárgy eredeti funkciójának természetét: a térosztás lehetőségét. Ebből a két karakterből pedig megteremti azt a lebegő és áttört kompozíciót, amely az öt fémtondót egy domborművé lényegíti át. A fémmegmunkálás technikáján kívül ilyen térbeli kollázsokat nem lehet tartósan előállítani, ezért a stabil, rideg anyag és a könnyed, légies hatás ellenpontozása az a művészi kifejezőeszköz, amely evolúciós előnyhöz juttatta az iparművészeti eredetű szakmagyakorlás művelését a tradicionális képzőművészeti médiumok alkalmazásával szemben. A motívumok ismétlődése, vagyis: a különálló körök szimmetrikus felbontása, a felületi textúrák megszabott skálájának teljes bejárása és a nemesfémek színtartományát véletlenszerűen áttörő monokróm mintázat – a zene absztrakt kifejezéskészletéhez közelebb áll, mint amilyen leírásra a szavak szintjén bármikor eredményesen törekedhetünk. Rövid, könnyed hangszeres zenemű: ez a bagatell, ami inkább eszünkbe juthat, vagy amivé a vizuális inger a tudatunkban áttranszformálja a látványt. Öt zenei bagatell egy térelválasztó panelből.
Ugyanezt a módszert és szemléletet tükrözik Kálmán László lebegő labirintusai és térelválasztó oszlopa, amelyek a síkból kilépve a harmadik dimenzióban élik önálló életüket. Az evolúciós őselem ismét tagadhatatlan: a labirintus geometrikus mintázatának áttört felszínű ornamentikáját hordozó, kiterjedés nélküli fémlemez. A recept ismétlődik: a fizikai tulajdonságot az ötvösművészet technikájával manipulálja, a tárgy funkciójának pedig új minőséget ad a kontextus megváltoztatásával. A síkok immár teret zárnak be, a mértani dekorációból réteges kompozíció fejlődik. A lapokból áttört kockák születnek, amelyek vékony lábakon állnak, hogy a posztamens tömörsége ne terelje el a figyelmet a fizika törvényeivel dacoló fémtárgy légies könnyedségéről. A vonalak geometrikus rendszeréből labirintus épül fel a síkban a hiányok és ismétlődések, vagyis a szünetek és hangsúlyok ritmusával, hogy aztán a síkrétegek egy valószerűtlen vizuális képződménnyé álljanak össze. Mindennek eszközkészlete pedig a fémművesség hagyományos technikájának és innovatív technológiájának ötvözete, amely, jóllehet új minőséget teremt, de gyökere a funkcionális tárgyalkotásig nyúlik vissza. Kálmán László hozott anyagból alkot, szószerint és átvitt értelemben is, hiszen a lézervágás eljárását az évtizedekkel korábbi beruházási megbízásokhoz kapcsolódó alkalmazott plasztikák felületképzésének újszerűsége miatt vette fel eszköztárába, de azóta autonóm munkáinak egyedi stíluselemévé fejlesztette. A térbe komponált síklemezek labirintusrétegeiből létrejövő kockák legújabb alkotásán pedig már lírai kontextusban jelennek meg, az evolúciós fejlődési ív funkcionális maradványait végérvényesen felszámolva, ha úgy tetszik par excellence képzőművészeti műtárgyak kategóriájába illeszkedve.
„…sajátságos ötvöshumor: ha nem is fából vaskarika, de sárgaréz dobozkából piros alma is megterem…”
A tál kockákkal egy konstruktivista vagy kubista hommage a gyümölcstálas csendéletek műfajának, amely alkotói derűt és sajátságos „ötvöshumort” közvetít: ha nem is fából vaskarika, de sárgaréz dobozkából piros alma is megterem Kálmán László művészi kontextusában.
Talán sikerült hitelesen amellett érvelnem, hogy a térelválasztó panelek funkcionális tárgyalkotása hogyan és miért határozza meg az autonóm művészeti alkotások megjelenési formáját. Ám mindeddig az úgynevezett iparművészet volt vizsgálódásunk kiindulási alapja Kálmán László kortárs tárgyalkotó tevékenységében. Most azonban szenteljünk figyelmet annak, hogy az úgynevezett képzőművészeti diskurzus összefüggésrendszerébe hogyan illeszkedik a kortárs ötvösművészet Kálmán László tolmácsolásában. Három műtárgyegyüttesre hívom fel a figyelmet: az Érmek, a Mérleg és a Terepasztalok kompozícióira.
Az Érmek névadó műfaja eredendően a szobrászat és az ötvösség tradicionális határterülete, amelyeket olyan banális szempont különböztet meg, mint a tárgy mérete. A kiterjedés 15 x 15 x 15 cm-es nagyságrendjét meghaladó tárgyakat kisplasztikának nevezzük, és mint olyan, méltán tartozik a plasztikus formaképzés, vagyis a szobrászat osztályába. Ellenben, ha mérethatáron belül esik, mindjárt érezzük, hogy lekicsinyített arányokról van szó, ezért nagy a kísértés, hogy lekicsinylően kategorizáljuk az érmek osztályába, mint olyan tárgyat, amelyet az iparművészet hatókörébe rendelve azonnal a funkciója alapján értékelünk. Nonszensz. Nem ismétlem korábbi állításomat a kizárólagosnak gondolt művészettörténeti kategóriák tarthatatlanságáról, elég, ha megkérem Önöket, hogy a ma este folyamán nézzék meg figyelmesen Kálmán László 15 x 15 x 15 cm-t meg nem haladó fémszobrait, kisplasztikáit, képzőművészeti alkotásait, amelyeket a művészi etikettet illemtudóan betartó ötvös Érmeknek titulált. Ha az öt tondós térelválasztót zenei utalásként javasoltam értelmezni, akkor ezt az öt érmet irodalmi hivatkozással érdemes interpretálni. Színház I., II., Lelet, Acélkupola, Gyógyítás mind-mind egy gondolat rövid, tömör vizuális megfogalmazása, amelyek első ránézésre egy percen belül feltárják belső szimbolikájukat. Egypercesek. Ha nincs is meg bennük az örkényi groteszk, a logikai csavar azért mindben ott bújik meg. Nem szeretnék most értelmezési kérdésekbe bocsátkozni, hogy a színházi vasfüggöny, a civilizációs reliktum, a körbekerített vegetáció vagy a széttöredezett korall milyen aktuális társadalmi és kulturális üzeneteket hordoz, mert az ilyen szellemi játékok is a művészet ahhoz a területéhez tartoznak, amelyet ki-ki saját értelmezési tartományában dekódol. Helyette Kálmán László műfajhatárokat nemcsak hogy átlépő, de egyenesen kihívást intéző gesztusára utalnék: krokit, bonmot-t, élcet és minden flexibilis gondolat könnyed megjelenési formáját abban az anyagban és műfajban közvetíti, amely ettől a legtávolabb áll. Ez a meghökkentő gesztus lényegíti át a nehéz ipari alapanyagot a művészi gondolat súlytalan állapotába, amely olyannyira szerves része a kompozíciónak, mint a forrasztó ónnal egybekapcsolt fémelemek.
Kálmán László alkotásaiban a méret mindig lényeges, ahogy a kortárs művészetben ezt mára megszokhattuk. Ahogy alkalmazott plasztikáin az ötvösség és fémművesség méretbeli határainak kiterjesztésére törekedett a belsőépítészeti terek nagyobb dimenziói felé, úgy autonóm plasztikáin a méretarány redukálását a többlettartalom kifejezésének szolgálatába állítja azzal, hogy az anyaggal és megmunkálással szembeni elvárásainkat írja felül.
„A képzőművészeti tárgy születését tehát megelőzi és magyarázza az iparművészeti eredete, de nem ragad benne a design tárgyalkotó funkciójában.”
A következő két tárgyegyüttest: a Mérleget és a Terepasztalokat már nem is szükséges nekem mélyrehatóan elemezni, elég, ha az iménti gondolatmenetet Önök folytatják a műalkotások szemlélése közben. Csak egy lényegi aspektusra hívom fel a figyelmet, amely demonstrálja, hogy a fémmegmunkálásnak a szakmai előírásokat követő és a véletlenszerűséget kiiktató tervszerűsége miként szolgálja a képzőművészeti kifejezésforma szellemi tartalmának közvetítését. A tervezés, vagy mondhatnám: a design, nem elbeszélő műfaj. Ugyanakkor ezeknek a tárgyaknak jelentésük és tartalmuk van, amelyek csak egy narratívában fejtik ki értelmüket. A mérleg és a labirintus vizuális metaforák, amelyeknek a szimbólumrendszeréhez nem kell jelkulcsot adni Önöknek, mert közvetlenül hatnak az értelem hatókörén belül. De ne tévesszük szem elől, hogy ezeknek a tárgyaknak belső tulajdonságát a fémmegmunkálás, az ötvösség sajátos külsődleges, azaz formai tulajdonságai határozzák meg. A képzőművészeti tárgy születését tehát megelőzi és magyarázza az iparművészeti eredete, de nem ragad benne a design tárgyalkotó funkciójában. A természeti és mesterséges világ törékeny egyensúlya a Mérlegnél, és a tartalom kifejezésére használt fény a Terepasztaloknál, intellektuális kontextusban ruházzák fel az iparművészet tradicionális és high-tech technikáival létrehozott tárgyat a műalkotás attribútumaival.
Keppel Márton
művészettörténész, főszerkesztő
Elhangzott 2024. május 16-án, a kiállítás megnyitóján.
Fotók:
- Lebegő labirintus kockák; lézervágás, hegesztés, rozsdásra patinázás; acél, sárgaréz; 70 x 70 x 140 cm; 2014-2024 (Fotó: Csipes Antal)
- Üvegvirág (falikarok); fusingolt üveg, fémnyomás; üveg, sárgaréz; Ø: 46 cm; 2020 (Fotó: Kálmán László)
- Vízesés (asztali lámpa); fusingolás, forrasztás, patinázás; üveg, sárgaréz, LED szalag; 38 x 40 x 6 cm; 2024 (Fotó: Csipes Antal)
- Tojás (asztali lámpa); lézervágás, forrasztás, polírozás; vörösréz; Ø: 30 cm x 8 cm; 2005 (Fotó: Csipes Antal)
- Színház II. (érem); ötvös technikák; horganyzott lemez, bronz, sárgaréz; 150 x 80 x 25 mm; 2023 (Fotó: Csipes Antal)
- Színház I. (érem); ötvös technikák; horganyzott lemez, bronz, sárgaréz; 150 x 145 x 40 mm; 2023 (Fotó: Csipes Antal)
- Acélpiramis; lézervágás, hegesztés, forrasztás; roszdamentes acél, sárgaréz; 60 x 60 x 80 cm; 2015 (Fotó: Csipes Antal)
- Terepasztal: kapuk; lézervágás, hegesztés, fémnyomás; acél, sárgaréz; 86 x 86 x 80 cm; 2018 (Fotó: Csipes Antal)
- Terepasztal: utak; lézervágás, hegesztés; sárgaréz, acél, LED izzó; 90 x 90 x 80 cm; 2019 (Fotó: Csipes Antal)
- Tál kockákkal; lézervágás, forrasztás; sárgaréz, rozsdamentes acél; 40 x 40 x 110 cm; 2023 (Fotó: Kálmán László)
- Függő I. (tondó bontó); lézervágás, forrasztás, patinázás; sárgaréz; Ø: 70 cm x 6 cm; 2024 (Fotó: Csipes Antal)
- Függő II. (tondó bontó); lézervágás, hegesztés; acél; Ø: 70 cm x 6 cm; 2016-2024 (Fotó: Kálmán László)
