A FUGA-ban 2024. július 3. és szeptember 1. között megrendezett ÁTOKPLAKÁTOK kiállítás alkalmából beszélgettünk Pócs Péterrel
Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Mit jelent az „átokplakátok” szókapcsolat, és mit jelentenek benne az egyes szavak?
A plakáttervezés kommunikáció, az önkifejezés, az üzenetküldés egy bizonyos formája. Az üzenetre kapott befogadó reakciók skálája igen széles, gyakran végletek, szélsőségek között mozog. Az évek során plakátjaim kaptak hideget, meleget, elismeréseket, díjakat, de betiltásokat is.
Megosztó társadalmi kérdésekre adott válaszaim extrém reakciókat generálnak. A legszélsőségesebb „elismerés” 2022-ben ért, amikor karrierdiplomata feleségemet Helsinkiből, az állomáshelyéről egy hét után hazarendelték, és a politikai plakátjaimra hivatkozva indoklás nélkül a Külügyminisztérium állományából törölték, majd az utcára tették. Velem nem tudtak mit kezdeni, Őt lehetetlenítették el, Őt, akinek semmi köze a tevékenységemhez. Az efféle válaszok radikalizálnak.
Tehát a Fugában, de már a Fészek Galériában rendezett kiállításom anyaga is a politikai, társadalmi és szociális kérdésekre, de még élesebben reflektált. Szintén fontos motiváció Néray Katalin művészettörténésznek, a Műcsarnok volt igazgatójának a műfaj megmentésére, ápolására vonatkozó kívánsága, intelme, melyet sem nekem, sem a kortársaimnak nem sikerült maradéktalanul teljesíteni. A műfajt – amelyre mindenemet feltettem, amely annyi örömet és bánatot okozott nekem – el-át-koz-tam.
Milyen élmény, tapasztalat követte ezeket a kiállításokat?
Az ÁTOKPLAKÁTOK kiállítás a valamennyiünket foglalkoztató kérdésekre: a társadalmi feszültségekre, a megosztottságra, a háborús és ökológiai katasztrófákra, az emberi jogokra, történelmünk meghatározó eseményeire, globális problémákra adott reflexió. Az ARTE Galéria és Aukciós Iroda a teljes, – 1-1 példányban, B/1-ben nyomtatott – anyagot átvette és aukcióra bocsátotta. Nem kis meglepetésemre komoly érdeklődés és meglepő vásárlási láz koronázta az eseményt. Ennek ellenére állítom, Magyarországon a plakát nem műtárgy, nincs presztízse, a hazai műkereskedelemben elenyésző számban és áron alul szerepel. A magyar ember plakátot nem gyűjt, talán elfogad, üdítő kivétel a fiatal korosztály, akik szívesen tapétázzák tele szobáikat, de erről is inkább csak múlt időben beszélhetünk.
Mi a helyzet ma a plakáttal? Vagy inkább úgy kérdezem, hogy hol foglal helyet ma a plakát?
Az én besorolásomban a „PLAKÁT” képzőművészet, mely magán kell viselje alkotójának kézjegyét. Henryk Tomaszewski professzor, plakáttervező szerint „a jó plakát az, amely ha aktualitását el is veszíti, képzőművészeti értékeit megtartja”.
A plakát ott kezdődik, ahol a szó véget ér. A plakát verbális kérdésekre ad vizuális választ. A plakát olyan gondolkodás, illetve vizuális közlésforma, mely a befogadó látására, felfogására, értelmezésére támaszkodik. A plakát metafora. A plakát az éntudat és kortörténet lenyomata. Korkép, körkép, kórkép.
A plakát létrehozásának, megszületésének körülményei viharos gyorsasággal változnak. Ez a tendencia globálisan a ’80-as évek végétől, a számítógépek elterjedésétől, a kommunikációs eszközök fejlődésével a világháló egyre szövevényesebb rendszerében nyilvánvaló. De a hagyományos, plakátos gondolkodás sem mentes evolúciós folyamatoktól.
Pszeudoplakátokkal egyre gyakrabban találkozunk, és a klasszikus, papíralapú, kiragasztott megjelenési forma egyre ritkább. A litografált, magas-, mély-, szita- vagy ofszetnyomású plakátok helyébe a kis példányszámú digitális sokszorosítás lépett, a plakát kiállítási tárggyá „devalválódott”. A technológiai és informatikai robbanás átírta a megszokott kommunikációs sémákat, a plakát az utca faláról, a hirdetőoszlopokról illegalitásba, kiállítótermekbe vonult.
Böngésszünk tovább az Értelmező Pócs Lexikonban. Mit jelent a következő enigmatikus szó: plakátmagány?
A „plakátmagány” univerzális, magán messze túlmutató szó, Pilinszky János Négysorosából kiragadott metafora. A plakát a legdemokratikusabb képzőművészeti műfaj, és mint kifejezés a magánnyal – mint érzelmi állapotot leíró szóval – összegyúrva igen különleges, mégis általános elegyet alkot. Sikertelen szakmai közösségi próbálkozásaim utolsó állomásáról, a Magyar Plakát Társaságból történt kivonulásom visszavonhatatlan manifesztálásaként alapítottam meg az egyszemélyes Magyar Plakátmagány Társaságot.
Tegyük fel, hogy az élet Nagy Plakátkönyvéből a Pócs Péter címszóhoz tartozó szemléltető képet valaki kitépte. Rekonstruáld szavakkal, hogy mi mindent tartalmaz ez a kép!
A paternalista, kommunista rendszerben születtem. Pályafutásom a ’70-es évek végén, a klasszikus plakátművészet utolsó nagy fellobbanásába robbant bele. Felkérésre, zömében kulturális (film-, kiállítás-, fesztivál-, színházi) plakátok létrehozásában élvezkedhettem, melyekre ha szűkmarkúan is, de anyagi forrást biztosítottak. Megbízásra a rendszerváltásig két politikai (augusztus 20., illetve május 1.) és egy kereskedelmi (Smörci Jégfagyi) plakátot rittyentettem. Képzeletemben a kulturális plakátok narratív, szürreális, meseszerű előadásmódban, velük szemben e két politikai plakát minimalista, letisztult, egyszerű fogalmazásban jelent meg. A párhuzamos gondolkodás és építkezés tehát már a kezdetekkor kialakult.
„Rendszerváltó” plakátjaim még ebben a romantikus felfogásban születtek. De 2000-ben, amikor valamennyi politikai pártból kiábrándultam, és a zsákutcás fejlődés is már tisztán látható volt, gyors, egyszerű, határozott, közérthetőbb plakátokra törekedtem. Ekkorra a kulturális plakát lényegében megszűnt, a korábbi színpadi építkezés, a tárgy-, illetve háromdimenziós képalkotás „korszerűtlenné”, okafogyottá vált.
Homlokterembe a politikai plakát került, melyekről Dékei Kriszta művészettörténész így írt: „A huszonöt darabból álló UNITED COLORS OF HUNG(A)RY 2000 plakátsorozat a Benetton cég reklámkampányának mestere, a populáris kultúra állóvizét felkavaró Olivier Toscani nyomán a millenniumi év Magyarországának közállapotait ostorozó parafrázis.”
Paul Klee mondta: „A szín és én egyek vagyunk. Festő vagyok.” Hasonló logikát követve mondja Pócs Péter: „A plakát én vagyok.” Hogyan jutottál erre a szubjektív definícióra?
Ahogy költőnek a vers, zeneszerzőnek a zongoraverseny, úgy nekem a plakát élmény, álom, valóság. És tükör, melynek mindkét oldala foncsorozott.
A plakát az, amit gondolok, a plakát az, amit érzek, a plakát én vagyok.
Következésképp az „alkalmazott grafika” kifejezést nem szeretem. A szocreálból maradt ránk, amikor a művészeket – festőket, szobrászokat, grafikusokat, építészeket – a propaganda eszközeként a kommunista ideológia istenítésére alkalmazták.
A művész, a művészet független, szabad!
A műfajt azért választottam, mert szerteágazó érdeklődésemnek, habitusomnak, morális elvárásaimnak, elveimnek, reflexemnek, reflexiómnak, közlési ingeremnek ez felel meg.
Közismert szimbólumokat, közhelyeket használok, szólásokat, közmondásokat, aforizmákat, balladaelemeket vizualizálok, élek a magyar nyelv kínálta játéklehetőségekkel. És a szatirikus elemektől sem idegenkedem. Szétszedek, összerakok, szögelek, vakarok, keverek, kutyulok. Végül mindezeket „étvágygerjesztő”, gyorsan emészthető plakát formájában tálalom.
A „művészi” plakát élő kifejezési forma, melyet ma többen művelnek, mint valaha. A plakát egyetemes nyelv, mely folyamatosan módosul, gazdagodik. Csak a plakáttervezés, a többszörözés, a közreadás, a terjesztés technikai lehetőségei azok, melyek napról napra, felfoghatatlan sebességgel változnak.
Ahogy az orgona a hangszerek királynője, úgy a plakát a tervezőgrafika királya. Aki ezt jól műveli, az nagy valószínűséggel jó borítók és/vagy jó logók tervezésére is képes. Főzni is tud és szeret.
A lengyel plakátiskola az origó, a tájékozódási pont, a mértékegység számomra, és persze a franciák, németek, oroszok, svájciak is meghatározók, de szinte valamennyi nemzetnek vannak kiemelkedő tervezői.
Az propaganda, amit ma az utcán látunk, nem plakát, hanem nemzeti színbe burkolt hazug szellemi erőszak, abúzus, pornográfia, hétköznapi fasizmus, amit cukrosbácsik irányítanak.
Hogyan születnek a plakátjaid? Milyen eszközöket használsz?
A mű megszületése hol könnyen, máskor igen nehezen megy, és előfordul koraszülés is. Azt nem szeretem, ha keresztbe fekszik a gondolat vagy hosszúra nyúlik a vajúdás. A császármetszés plakát esetében pedig nem életmentés.
A kréta, ecset, kalapács, mintázófa, véső mellett a számítógép is csak egy eszköz, amely programok segítségével képes összetett feladatok és egyebek gyorsabb, pontosabb elvégzésére. Az alkotóval szemben nem gondolkodik, hanem számol. Nincs személyisége, nincsenek kézjegyei. Rafinált sablonokat használ. De ha kezelője klasszikus, akadémikus tudására támaszkodik, akkor átgondolt lépésekkel látványos eredményekre képes.
Mi a véleményed a mai „plakátos oktatásról”? Kell-e tanítani a plakátot?
A plakát hazai oktatásának körülményeire, lehetőségeire nincs rálátásom. Plakátot azonban rengeteget látok, s ha – mondjuk – a hazai és a lengyel termésre gondolok, akkor óriási a különbség az utóbbiak javára. Azt is tudom, itt és ott kik tanítanak. Ott mesterek, itt tanárok. Ott kiemelkedő, a szakmát naponta művelő alkotóművészek, itt egy-két kivételtől eltekintve egyetemi foglalkoztatottak.
A plakát világnyelv, melyet kevesen beszélnek, de rengetegen értenek. Ennek a nyelvnek is megvannak a szabályai. Van ábécéje, nyelvtana, szószedete és történelme is. Van irodalmi nyelve és köznyelve. Mindezeket írni, olvasni tudó, elhivatott emberek tanítják – és nem oktatják.
A mit és hogyan kérdése igen összetett. Tanítani csak a mindenre: személyekre, célokra kiterjedő, megfelelő infrastruktúrára támaszkodó, liberális, rugalmas, a jövőt megcélzó, jól és logikusan felépített rendszerben lehet. És ehhez látni és láttatni kell.
Lehet intézményesíteni a plakátművészetet?
1986-ban a 100+1 éves a magyar plakát című kiállítás és katalógus reflektált átfogóan a magyar plakát történetére, de összefoglaló monográfia máig nem született. A plakátmúzeum hiányát Néray Katalin már a kiállítás katalógusának előszavában megemlíti.
Két alkalommal futottam neki a Magyar Plakát Múzeum megteremtésének.
1995-ben Kecskeméten a kiszemelt malomépületet a Baumax tulajdonosa a városnak alapítványi célra jelképes összegért, 1 forintért visszaadta. A létrehozott alapítványt ötmillió forinttal támogattam. Mások mellett Néray Katalint is megnyertem kurátorságra. Miután a város az elképzelést csak szóban segítette, és az alapítványi tőke 1 fillérrel sem gyarapodott, két év vergődést követően az alapítvány 1997-ben megszűnt.
Újabb kísérlet 2003-ban, Nagykanizsán történt. Múzeumnak a város központjában lévő, kihasználatlan, védettség alatt álló magtárt választottuk. Koncepciótervem alapján a város – az általam már akkor átkeresztelt Plakát Magtár nevet használva – jelentős, több száz millió forintos támogatást kapott az Európai Uniótól. A regionális plakátközpontnak szánt múzeum megépült, és 2006-ban átadásra került. Az eseményre nem hívtak meg, a kapcsolatunk megszakadt. Az épületet ellopták, új nevén „Magyar Plakát Ház és Képzőművészetek Háza, Nagykanizsa”, 2014 óta a Thúry György Múzeumhoz tartozik, melynek termeiben tájjellegű képzőművészeti kiállítások, rendezvények és konferenciák zajlanak.
Hogy látod a magyar plakát mai helyzetét?
A magyar plakátművészet mostoha helyzete számtalan okra vezethető vissza. A legnagyobb gond, hogy átfogó története máig feldolgozatlan. Nincs plakátmúzeumunk, a felgyülemlett anyag különböző intézetek polcain porosodva érdeklődőkre vár. Nincs plakátgalériánk, nincsenek rendszeres bemutatók, keresztkiállítások, kiadványok, könyvek. Nincs szakkritika. Nincsenek megbízások, pályázatok. Nincsenek szószólói, harcosai a műfajnak. Ezért történhetett meg az, hogy az egyik legfontosabb, legnagyobb anyag, a Mahir plakátgyűjteménye, „elvesztette közgyűjtemény jellegét”. Illetéktelenek azt szinte visszhang nélkül ellophatták, és az anyagot saját belátásuk szerint bitorolják.
A magyar kultúra régen volt ilyen gyalázatos helyzetben, amikor a fő szempont a hatalmi, politikai propagandacélok szolgálata. De a plakát nem ennek, hanem a közömbösségnek az áldozata.
A magyar plakát történetében a Pap Csoport, a Perspektíva Csoport, illetve a DOPP voltak azok az értékteremtő, -mentő alakulatok, melyekből kikristályosodhatott a Magyar Plakát Társaság. Utóbbi megítélésére nem vállalkozom. 2006-ban az elnöki tisztségemet és tagságomat felmondtam, és megalapítottam az egyszemélyes Magyar Plakátmagány Társaságot.
Fotók:
- Pócs Péter portré (Fotó: PHINE – Phelia Barouh)
- Mindig hat a Képes 7; ofszet, 68×99 cm, 1986 (Forrás: Pócs Péter)
- Kecskeméti Animációs Filmszemle ’88; ofszet, 59×99 cm, 1987 (Forrás: Pócs Péter)
- Hasonlat: Stefanovits Péter kiállítása; ofszet, 68×99 cm, 1988 (Forrás: Pócs Péter)
- 301; ofszet, 68×98 cm, 1989 (Forrás: Pócs Péter)
- Raymond Queneau: STÍLUSGYAKORLAT; ofszet, 84×110 cm, 2001 (Forrás: Pócs Péter)
- Pócs Péter Plakátjai Castelmoron d’ Albretben; ofszet, 85×112 cm, 2003 (Forrás: Pócs Péter)
- freedom; digitális nyomat, 70×100 cm, 2022 (Forrás: Pócs Péter)
- VÍZ; digitális nyomat, 70×100 cm, 2024 (Forrás: Pócs Péter)
- A játéknak vége; digitális nyomat, 70×100 cm, 2024 (Forrás: Pócs Péter)
- A nők jogai: digitális nyomat, 70×100 cm, 2024 (Forrás: Pócs Péter)
- Tanítanék!; digitális nyomat, 70×100 cm, 2022 (Forrás: Pócs Péter)
- HÁBORÚ / BÉKE; digitális nyomat, 70×100 cm, 2024 (Forrás: Pócs Péter)
- Március; digitális nyomat, 70×100 cm, 2020 (Forrás: Pócs Péter)
- EUHU; digitális nyomat, 70×100 cm, 2020 (Forrás: Pócs Péter)
- Állj ki Ukrajna mellett; digitális nyomat, 70×100 cm, 2023 (Forrás: Pócs Péter)
- IZRAEL; digitális nyomat, 70×100 cm, 2023 (Forrás: Pócs Péter)
