Katona Szabó Erzsébet emlékére

1983-ban jött véglegesen Magyarországra. Abban az időben találkoztam vele egy csoportban, mellyel a velencei biennálé megtekintésére utaztunk. Egy másik szőke hölggyel tartott mindvégig, de az ő „szőkesége” és mosolya más volt. Csillogó szemű és tartózkodó.
Finom és szép volt, sose dühöngött vagy elégedetlenkedett, viszont pontosan és bámulatosan értelmesen intézte a dolgait: már szinte az érkezésekor tagja lett az MN Művészeti Alapjának, majd a Fiatal Iparművészek Stúdiójának, úgyhogy ’83-ban rögtön szerepelt is a Műcsarnok A tervezés értékteremtés c. kiállításán (ebből a címből elgondolhatja, aki akarja, azt is, hogy milyen helyzetben volt akkor az ipar- és a tervezőművészet – dizájn, ha így kellett sulykolni az értékét); majd kiállított ’85-ben a jó másfél évtizede magukat kivételes helyzetbe hozó magyar textilesek (egy kivételével mind nő) ugyancsak műcsarnoki kiállításán, a Magyar Gobelin 1945–1985 címűn.

Gödöllőre a szíve (a választottja) vezette. Szerencsés választás volt, hiszen azt a Marosvásárhelyet, melynek híres művészeti líceumában tanulta-ismerte meg a művészi gondolkodás alapjait és technikáit, szoros szálak fűzték Gödöllőhöz, a 20. század eleji gödöllői művésztelephez, mely a szőnyegszövés köré szerveződött (Erzsi gobelin szakon diplomázott a kolozsvári főiskolán 1975-ben). Az egykori, nevezetes marosvásárhelyi polgármester ugyanis a gödöllői művésztelep alkotóit hívta meg első lépésben a Kultúrpalota felékesítésére, természetesen nem szőnyegekkel, hanem harmonikusan egybekomponált terek tervezésére és kivitelezésére (a falképek, szobrok és domborművek, színes ablakok és bútorok mellett különféle díszítő munkálatokra is stb.). (Ennek során a művésztelep vezetője, Körösfői-Kriesch Aladár át is alakította: reprezentatív, kupolasoros-fényes előcsarnokká fejlesztette az előteret.) Legendák, Nyárád menti balladák keltek életre 1913-ban a gödöllői mesterek és tanítványaik kezén és képi képzeletén keresztül. Erzsi korai gobelinjei is – feltételezhetően – erdélyi népmesék alapján készültek, hiszen – ahogy ezeket Benedek Elek Világszép nádszál kisasszony című gyűjteményének átírásaiból ismerjük – hegyek és erdők az állandó szereplői. A kisbaconi mesehősök rendre ezüst-, majd arany-, végül gyémánterdőn vágják át magukat, hogy vágyott céljukat elérjék. Erzsi gobelinjein a hegyeket élő-hajladozó fák formálják. Képi hagyományait talán nem is a textilművészetben, hanem a magyar festészetben találjuk, például Gadányi Jenő, Bene Géza és kortársaik organikus absztrakciójában, mely ugyancsak gazdag lehetőséget kínált a képzeletnek.

1986-ban már önálló kiállítási lehetőséget is kapott a Műcsarnok Dorottya Galériájában, melyet a dunaújvárosi, akkori Uitz Teremben is bemutattak. Később pedig képes volt életre kelteni a gödöllői szőnyegszövés (vagy -csomózás) hagyományát is, úgy, hogy a század eleji gödöllői szövőműhelyt felélesztve megindította a GIM-et (Gödöllői Iparművészeti Műhely, 1998), ugyanabban az utcában, ahol egykor a gödöllői mesterek laktak, és ahol a szőnyegeiket kivitelezték. Természetesen voltak segítői, mint Remsey Flóra textilművész, a gödöllőiek egyenes leszármazottja. (Ma Hidasi Zsófi a GIM elhivatott vezetője, újabb és újabb, mai – egyúttal hagyományokra épülő – oktató programjaival.)

Erzsi említett kiállításán a fő számot már a ruhái jelentették. (Kiállítása angol címében ruhatervezőnek nevezte magát!) Itt már nem említem a gödöllői kapcsolódást, pedig az egykori művészek a századelő polgári, illetve népviseletében jártak, de jelmezes esteket is rendeztek. Erzsi ’86-ban selyem- és vászonruhákat mutatott be, hosszú, lazán eső szoknyával, lazán ráereszkedő felsővel, melyet aszimmetrikusan képzett ki, akárcsak manapság szokás, és itt, valamint a szoknya alján mutatkoztak hagyományos kézműves elemek: csipkeszerű lyuggatás- vagy rojtsorok és géppel varrt hímzések. A magyarországi öltözéktervezést tekintve érdektelen évtizedekben¹ a 60-as évek hippivilágának lecsapódásaként tapasztalható volt némi, a népviseletek darabjainak is helyet adó élénkülés, de ezek magánbeszerzéseken alapuló személyes kezdeményezések voltak. Erzsi díszítései azonban kifejezetten elegáns ruhákra kerültek. Mondhatjuk: bátran és szerencsés kézzel ötvözött kétféle világot úgy, hogy a hangsúly az anyag természetes esésére és a női tartás szépségére esett – szinte szabás nélkül. Vászon szalagruhái (I–II.) is megdöbbentőek, ti. valóban szalagokból állnak, hol rögzítetten, hol nem (ilyenkor lebegnek, öblöket alakítva ki, akár függőlegesen, akár vízszintesen illesztette egymáshoz a vászoncsíkokat).

„Na de mindez semmi a pomparuháihoz képest! Nem tudom, hogy találta ki ezt a szót, de remek és találó is!”

Miközben a rendszerváltással elvesztettük az egész textiliparunkat, a Művészeti Alapot is – az iparművészeti műhelyekkel és bolthálózattal együtt –, és a túlélő szocializmus maradványaként meg-megjelenő „butikok” még mindig nem tudták feladni az összeeszkábált „stílust”, Erzsi – mintha egy más világban született volna – hófehér vagy fekete és arany anyagokból görög (természet)istennőknek tervezett ruhákat, vagy őket varázsolta közénk.
Hamarosan (1990 körül) megalakult a Modern Etnika, a női viselettervezők jelentős csoportja, Mészáros Éva ruhatervező szervezésében. Az etnikai (népművészeti) elemeket visszafogottan, mégis úgy érvényesítették a ruhákon, hogy az öltözetet kiemelték a hétköznapokból. (Akárcsak Erzsi a „görög” ruháit.) 1991-es budapesti kiállításuk után – a nemzetközi kapcsolataik szervezésének eredményeként – a világ számtalan nagyvárosában mutatkoztak be. (Közös kiadványaik közül a 2000-es párizsit Erzsi szerkesztette. Pomparuhái is ezeken a kiállításokon tűntek fel.)

Önálló, nagy, textilművészi bemutatkozóját a Vigadóban (1997) „az élet nagy sorsfordulói köré rendezte” – írja a katalógusban Gelencsér Éva, aki az első katalógusa szövegét is szerezte. Ezek a születés, a halál és közben az ünnepek. (A sors – a nőnemű Párkák – ki nem múlása a tudatból talán szintén a női gondolkodásnak volt köszönhető. A „fiúknak” – a zömüknek – túl patetikus lehet az ilyesmi.) Valamikor egy kiállításán írtam egy ma már foszló papír zsebkendőre a következőket: pomparuhák: fekete hernyóselyem, 1991, Kalota-ruhák: a nyak-kézelő-váll hímzett rátétes, 1991, keletkezésruhák: barnák, zöldek, szürkéskékek, 1990–96, eredetruhák: fehér gyapjú, krepp, pliszírozott, csipkével, 1992, variációk: hernyóselyem, magas nyakúak, a ruha fölött köpennyel, 2000.

Természetes, hogy amikor kiállításrendezési lehetőséghez jutottam (Ernst Múzeum, 2000: A második nem. Női művészet Magyarországon 1960–2000),² Erzsit is felkértem részvételre, aki egy „öltözékbemutatót” szervezett, de nem csak magának, hanem az egész Modern Etnikának. Óriási volt. A siker is (2000. okt. 8-án). Erzsi öltözékei ezután részt vettek az e kiállítás válogatott darabjaiból rendezett külföldi tárlatokon. Újdelhiben a National Gallery of Modern Artban 2002-ben négy pomparuhája szerepelt fejdísszel 1996-ból. Ez a kiállítás a női képző- és iparművészek, médiaművészek munkái révén a nőkhöz köthető, jelentéstelivé változtatott tárgyakból indult ki. A kenyérrel mint hagyományosan mindennapi életszimbólummal kezdődött (Polgár Rózsa textilbe burkolt kenyere révén), és a szakrális „kenyérrel” (Lovas Ilona pászkával és ostyával „terített” asztalával) végződött, s közben is az életről szólt (például: archaikusan és modernül formált növények – Varga Éva szobrai – révén). Témái szerint (a menyasszony, a felöltözés; az ágy: a születés, a szerelem, az öregség és halál helye; az asztal: a bőségé [de oltár]) is.

„hétköznapi és szakrális egybefonódik a női szemléletben”

Erzsi kettős archetípusokat megjelenítő ruhái a kiállítás remélt végkicsengésével estek egybe, hogy ti. köznapi és fenséges vagy szakrális éppúgy egybefonódik a női szemléletben, mint az élet és a halál, valamint a férfi és a nő „szerepei”. (Természetesen az indiai kultúrával is összefüggtek a magyar művek, hiszen a textil – a kiállított munkák egy részének anyaga – ott is alapvető termék, de Indiában társadalmi kérdéssé is vált a szövés [például Gandhi erőszakmentes politikájában]; esetenként pedig az indiai [női] képzőművészet ismert múltjával [Amrita Sher-Gil női életképeivel] csengtek egybe festmények [Szépfalvi Ágnes munkái].) A tárgyakat és installációkat is felvonultató kiállításon Erzsi ruháinak különössége: mellvértszerű felső részük plasztikus kiképzése és a lágy anyagok kettőssége éppúgy különösnek (archaikusnak) tűnt, mint például az anyag helsinki bemutatóján.

Helsinkiben a Galleria U-ban, 2005-ben jelentek meg Katona Szabó Erzsébet szoborszerűen megmunkált és lágyan omló részekből összeállított ruhái a magyar nőművészeti kiállításon. Ez alkalommal a Magyar Kulturális és Tudományos Központ igazgatója, dr. Pap Éva egy emlékezetes szemináriumot rendezett Nőnek teremtett nő címmel (aug. 24., Hotel Arthur), melyen finn és magyar előadók (társadalomkutatók, politikusok, kormányzati tisztségviselők, írók) beszéltek a nők szerepéről a két országban. Ebben a tények uralta kontextusban (ti. hogy például Magyarországon a rendszerváltás legnagyobb vesztesei a nők voltak, míg Finnországban 20-30-40 % feletti volt akkor az állami vezetésben, a vezetői pozícióban, illetve a közigazgatásban dolgozó nők aránya), mely megmutatkozott a művészettörténet-írásban is, hiszen Finnországban már az 1980-as években összegző művészettörténeti könyv jelent meg a finn nőművészetről, 100 évre visszamenőleg,³ kifejezetten érdekesnek tűntek Erzsinek az erő és a finom női érzékenység archaikus-mitikus egységében fogant munkái. Mert teljességgel különböztek a valóságra épülő, szociológiai és pszichológiai kutatómódszereket alkalmazó finn társaiétól. (Utóbbira egyébként egy Finnországban tanult magyar művész: Makovecz Anna Oma Tila [Öngyilkos nők utolsó üzenetei] című, a 90-es évek elején Helsinkiben és Turkuban is bemutatott installációja lehet a legjobb példa, melyet finn pszichológusokkal és kutatókkal együttműködve készített.) Úgy tűnt, mintha a pomparuhák érzéki egységében az alkotója egy bárhol és bármikor érvényes állítást fogalmazott volna meg a nőkről.

Ezért is beletartoztak Katona Szabó Erzsébet pomparuhái abba a kontextusba is, mely az egykori gödöllői művészet női alkotói munkáinak adózott Nagy-Britanniában a Londoni Magyar Kulturális Központ igazgatója, Bogyay Katalin által szervezett Magyar Magic nagy sikerű rendezvénysorozatában, Glasgow-ban, 2004-ben, Nők a gödöllői művésztelepen címmel. Ez a skóciai város egykor mint iparváros és iparművészeti központ volt ismeretes Magyarországon is, ahol a budapesti Iparművészeti Múzeum igazgatója, Radisics Jenő és a Glasgow School of Art igazgatója, Francis Newbery együttműködésével megrendezték a Művészek és tervezők Glasgow-ból című kiállítást 1902-ben. Akkorra már az új brit művészetnek világszerte, így Magyarországon is meghatározó és erős hatása volt, elsősorban az iparművészetben, többek között a kézműves hagyományok újraélesztése miatt (Arts and Crafts mozgalom és vernakularizmus). A gödöllői művésztelep szellemisége és céljai is az ő előzményeikre épültek.

„pomparuháit a női népviselet inspirálta”

Glasgow-ban ezenkívül nemcsak művészcsoport létesült a 19. század második felében (Glasgow Boys), de már 1882-ben külön társaságot hoztak létre a nők (Glasgow Girls), és 1884 körül kezdett kialakulni a Glasgow-stílus is, hiszen a Művészeti Iskolát az imént említett igazgató nemcsak az iparművészetekkel, de női növendékekkel, sőt oktatókkal is kibővítette. Így Frances és Margaret Macdonald, az előbbi férje, C. R. Mackintosh (a School of Art épületének tervezője), valamint J. Herbert McNair bútortervező megalakították a Négyek csoportját, amely a nyújtott formák (például nőalakok, széktámlák), hajlékony vonalak és organikus motívumok elterjesztői lettek. A gödöllői formáció hasonló, de – tagjait tekintve – tágasabb volt, mindazonáltal a másik vezető mester, Nagy Sándor felesége, Kriesch Laura a budapesti Mintarajziskola egyik első női növendéke volt, kolléganője: Undi Mária pedig – noha nem lakott Gödöllőn – az első sikeres női tervező lett Magyarországon, a ruhatervezést is beleértve. Stílusukat (viseletüket is) jelentős részben az élő népművészet és virágkultusz (a kert) inspirálta, s körükben mutatta be Dienes Valéria az új, az élő testet is a kultúra hordozójának és kifejezőjének tekintő mozdulatművészetet. Ezeket együtt láthattuk felelevenedni az 1990-es években megújult „gödöllői művésztelepen”: a GIM-ben rendezett kiállításokon és a Katona Szabó Erzsébet által kialakított „művészi” kertben. Glasgow-ban is szervesnek mutatkozott a régi és új gödöllői kapcsolata a School of Art nyitott tereiben, többek közt Erzsi leheletnyi finomságú, egyetlen növényi motívummal „élő” gobelinje és fehér pomparuhája révén, melynek klasszikus vonalait a női népviselet és arányai inspirálták: az anyag bősége, a leghangsúlyosabb, felső rész a bő ujjaival és gazdagon megmunkált, mellényszerű betétjével. Ahogy a női viselet a paraszti kultúrában megőrizte a viselet meghatározta mozdulatok eleganciáját, úgy Erzsi ruhája is ezt éltette és fejlesztette tovább.

Engem mindenesetre változatlanul Erzsinek az a vadsága (?) izgat, amely megjelent a 2016-os természetművészet-kiállításon, a Műcsarnokban,⁴ s amely egy vaddisznóbőrt (-szőrt) rejtett el – jól láthatóan – a földben, növények közé. Hogy is nézzük ezt? A természet az enyészet világa? Miközben attól kezdve, hogy a GIM-et létrehozta és működtette, a műhelyház kertjét művészetkertként művelte, összehangolva a virágok színét és a virágzások idejét? (Meg az egykori gödöllőiek kert- és virágkultuszát a sajátjával?) Hogy fér ebbe bele a vaddisznó szürke, erős és mégis jó (tapintási) érzéseket keltő szőrzete? És miért az enyészet? Miért nem az újra- és újragondolás (-írás), poézis?
Az egyik katalógusban van egy fénykép róla: enyhén szecessziós hajviselettel és lágy anyagokba öltözve, saját, de szinte áttetsző valójában ül egy régi, esztergályozott széken, és szab (varr?) éppen, áttetszőn, mint a mögötte látható, mindig csak „egyéni technikának” nevezett kivagdosásaival valóságosan is áttetsző bőrmunkája. A fotó is különlegesen megmunkált. Mintha az alakja utólag lenne odatéve. Kétségkívül lehetne egy századfordulós emlék, rácsos (vagy ólomkeretes, színes) ablak előtt ülő (azaz a világtól elválasztott) nőről. Ha ez az elrejtőzés jele, akkor a munkái (a bőr Fal, a papírkollázsok, a harcias-mellvértes női viseletek, a szőnyegmesék) is mind azok voltak?

Az egész, csodás életmű láttán ma is az a kérdésem, ami 40 éve volt: ki vagy te, Katona Szabó Erzsébet? Egy azon nők közül, akiket annak idején a gödöllői mesterek is „vágyakozókként” jelenítettek meg?
Köszönöm a sorsnak, hogy Erzsit ismerhettem, és hogy vele – rajta keresztül – a gödöllői művésztelepnek legalább egy újabb korszakát az életben is megtapasztalhattam!

Keserü Katalin
művészettörténész

Jegyzetek:

1. Volt ugyan egy (!) kivételezett ruhaszalon, valamint Magyar Divatintézet, de a kiskosztümök, retikülök, cserép- vagy stüszi kalapok csak nem tudtak eltűnni.
2. Sajnos már nem emlékszem pontosan az 1999-ben, Washingtonba tervezett magyar nőművészeti kiállításra, melyből csak a felkérendő művészek listája maradt meg, köztük Katona Szabó Erzsébettel.
3. Riitta Konttinen munkája.
4. Természetművészet – változatok. Kurátorok: John K. Grande