Kósa Klára a magyar kerámiaművészet egyik legkiemelkedőbb alkotója, élénk színeivel, reneszánsz szimbólumvilágával megtalálta a népi művészet „designját” is. A régi-új viszonyától a Kodály-módszer tárgyalkotásbeli szerepén át a vallási kötődésig éppen olyan sokszínű témákról beszélgettünk, amilyen színes és sokoldalú ember maga a művész is. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja szentendrei műhelyében adott interjút folyóiratunknak.

„A virág központi elem a munkáimon.”

Kezdjük rögtön egy éles kérdéssel, milyen a kapcsolat a nép- és az iparművészet között? Javult valamelyest napjainkra?

Nincs jó kapcsolat az ipar- és a népművészet között. Az iparművészeti egyetemen oktatni kellene a népi művészetet – én nem szeretem azt a szót, hogy népművészet, inkább azt használom, hogy népi művészet. Nálunk ugyanazt oktatják, mint a németen, a svájcin, a dánon meg a svéd főiskolákon-egyetemeken, és amíg nincs benne az a magyar „kaland”, addig minden egyforma.
Van egy óriási vásár az ausztriai Gmundenben augusztus utolsó hétvégéjén. Mi is voltunk nagy kerámiavásáron és -bemutatón. Több száz keramikus jön egész Európából, de még Afrikából is. Szinte minden egyforma, szürkéskék, minden egyenes. Nem lehet fölismerni, hogy az egy dán vagy egy norvég alkotás. Szombaton délben már a terítőnket akarták megvenni, addigra már semmink nem volt. Még az osztrák köztársasági elnök is ott állt a sorban. Az emberek mindent megvettek, mert valami egészen más volt a kerámiáinkon. Pedig sokan nem szerették azt, amit mi csinálunk: miért ilyet kell csinálni, minek ez a kaland és minek ez a cifraság, ez a sok virág? Ez nem cifraság, hiszen abban a kertben, amire gondolok, a halhatatlanság van. A virág központi elem a munkáimon. Húsz évig kérdeztem önmagamat: miért a virág? Miért virágoz ennyire a magyar ember? Virág egy matyó hímzésben, egy kalocsai ruhában, egy mezőtúri cserépben – mindig mindenütt csak virág. Teljesen vissza lehet menni egészen a magyar reneszánszig, és ott már fontos volt a virág mint a halhatatlanság szimbóluma.

Nagyon sokan azt mondják a népművészetre, hogy anakronisztikus.

Ó, meg még miket mondanak! Vannak, akik számára a népművészet „Ungarisches Gulasch, Fokosch, Piroschka, Marischka”. A népművészet számomra valami egészen más. Mindennek az alapja. Hogyha valami régi, nem biztos, hogy jó. Attól, hogy valami új, nem biztos, hogy rossz. De ha látok egy olyan tárgyat, amire ha ránézek, s ez is magyar, meg én is magyar vagyok, már boldog vagyok!

A régi-új viszonya azért is nagy kérdés, mert sokan, akik a régi kornak a szellemében alkotnak, annak mintavilágát, ikonográfiáját használják. Másolnak egy kort. Időnként viszont – ahogyan Kósa Klára alkotásainál – nem másolás történik, hanem újragondolás.

Borzalmasan idegesít a másolás, hiszen a művészet ott kezdődik, ahol a másolás véget ér. A vérünkben benne van a magyarságtudat, tehát a magyar nép művészete. De ez nem azt jelenti, hogy azt kell másolnom, amit egy XVII. századi, Alföldön élt parasztember csinált. Például a XVIII. században rengeteg fazekas volt már, de ők nem csináltak olyan tárgyakat, mint mi most. Nem volt kávéscsésze, nem volt desszerttányér… Ha igazán foglalkozik valaki a népművészettel, akkor egy érzést ad.

„…egyből látszik, hogy magyar is, népművészet is, mégis jó.”

Az említett egysíkúság a dizájn és dizájnkultúra „jegyében” történik. Egy népművészeti alkotás, egyáltalán egy kézműves alkotás, lehet dizájnos?

Lehet, de nagyon profin kell dolgozni. Egy népi művészettel foglalkozó ember talán még technikailag fölkészültebb, mint aki iparművészeti egyetemet végzett. Ugyanis az egyetemen van egy tanszékvezető által meghatáozott „sín”, amire rá kell állni. A népi művészettel foglalkozónak az agya meg a keze szabadon jár, tehát azt csinál, amit akar. Én szigorú vagyok, és azért nem ájulok el mindenkitől: jó, ha százból egy jó. Ki nem állom az előbb említett „Ungarisches Gulasch, Fokosch, Piroschka, Marischka”-vonalat. S rögtön a fiamra gondolok, aki szeret gyönyörű cserépből enni, amire a legjobb fine dining ételeket lehet tálalni. Jól mutat – nekünk visszafogottnak kell lenni, de technikailag bravúrosnak. Ha pedig valaki ránéz, azt mondja: dehát ez magyar! Tehát egyből látszik, hogy magyar is, népművészet is, mégis jó.

Az érzék mellett rengeteg tanulás is lehet amögött, hogy valaki ennyire ismeri a reneszánsz stílusjegyeit, ikonográfiáját, szimbólumvilágát.

Harminc-negyven éve az összes olyan jelképekről és szimbólumokról szóló könyvet, ami megjelent Németországban, Lengyelországban, Oroszországban, Angliában, mind megveszem, ától cettig áttanulmányozom. Így kerültem a reneszánsz közelébe is. Kerestem a miértet a virágokra és más jelekre. Rájöttem, hogy a reneszánszban már voltak a palotáknak művészei, és azok az úri világnak készítettek alkotásokat. Odajártak a parasztok, a „pórnép”, hiszen ott dolgoztak, főztek-sütöttek, takarítottak, s láttak a szépségeket. Amikor már kaphattak az uradalom mellett egy kis házat, akkor ők is e jelekkel díszítették azokat. Előkerültek a szövők, a fazekasok, a faragók, akik szintén ezeket kezdték használni. Olyan jellegzetes színeket használtak, amit a másik is. Így alakultak ki a népművészetben a különböző földrajzi jellegzetességek.

Ahogyan itt körbenézek látom, gyakori az életfa művészetében, ez sem lehet véletlen.

Az életfának három ága van. Ez az eget-földet összekötő világtengely, önmagában ez az Imago Mundi. Mindig van neki jobbra-balra egy-egy ága. Ez a duálrendszernek a lényege: akinek nincsen jobb vagy bal fele, abból nem lesz egész – fönt-lent, fekete-fehér, mindennek van egy párja, együtt alkot egészet. Az életfa mindig páratlan számú, s többnyire alul van két nagyobb jel-virág köztük. Ezek az őrök, őrzik az egész csodálatos fát. A fának csodaereje van: rengeteg királyfi meg szegény legény szakít le egy levelet vagy iszik a fa tövében lévő forrásokból, hogy hosszú életű legyen.

Eddig magyar népi művészetről beszéltünk, de a szimbolika és a mögötte lévő gondolat az egyetemes zsidó-keresztény gyökereken alapul. Mitől tud magyar lenni a keresztény és a zsidó tartalom?

Magyarország gyökerei a zsidó-keresztény kultúrkörből erednek. Szoktam tartani előadást a zsidó egyetemen a keresztény vagy a zsidó szimbólumokról. Ugyanúgy a keresztény egyetemen a zsidó szimbólumokról. Érdekes szimbólum az angyal: a keresztény embernek van őrangyala. A katolikus, az imádkozik is hozzá, a református, az nem. A zsidóságnak három angyaluk van, és ők fonják a hithű zsidók imáiból a koronát az Örökkévalónak. Ilyen még a galamb, amely még általánosan a béke szimbóluma is lett. A kőtábla a katolikusoknak három-hét, a reformátusoknak négy-hat, a zsidóknak öt-öt. Mózes, amikor a táblát hozta, nem számok voltak rajta, hanem betűk: 316 – pontosan annyi, ahány a zsidók törvényinek száma, és ahány mag van a gránátalmában…
Fontosnak tartom, hogy az emberek ismerjék meg a közöst, hogy mit jelent ugyanaz az Isten. Most volt zsidóság legszebb ünnepe, a Tu Bisvátra, a Fák ünnepe, amely a zsidóknak az egyik legaranyosabb ünnepe, ez az újjáéledésnek, a természetnek az ünnepe. Tizenötféle gyümölcsöt kell enni, ebből tesznek egy-egy tálra, és mindegyikre jön egy áldás. Hozni kell egy fehér- és egy vörösbort is. Először öntenek egy csöpp fehérbort a pohárba, arra jön az áldás, abból egy kicsit kell inni, de benne is kell hagyni. Ez a tél, ami elmegy. Ráöntik a vöröst, ez a tavasz, ezt teljesen ki kell inni. Utána beöntenek egy kis vörösbort, ez a nyár, félig megiszom, ráöntik a fehérbort, ezt meg kell inni, ez az ősz.

„…én itt, a műhelyemben nem dolgozom, ez egy szórakoztatóipar számomra.”

Kósa Klára személyiségéhez hozzátartozik az ö-zés – egy írott interjúban vissza se tudjuk adni ezt a szép nyelvi örökséget.

Kecskeméten születtem, egy nagyon finom úri gyerek voltam. Az apukám híres ügyvéd volt, és az összes környékbeli paraszt hozzá járt. Tudták, hogy ha eljönnek a Kósa ügyvédhez, akkor meg fogják nyerni a pert. Ezek a parasztok szép, régi ruhákban jártak, büszke tartású emberek voltak, és ö-ztek. Nekünk otthon nem volt szabad. Annyira szerettem volna én is ö-zni. Olyan gyönyörű! Amikor elkerültem tizennyolc éves koromban Pestre, akkor ebben nem tudott megállítani senki. Tudtam, hogy jól használom, hiszen abba a Kodály-iskolába jártam, ahol maga Kodály Zoltán tanított.

Kodály Zoltán pedig az alkotóművészetére is hatott.

Amit én csinálok, az maga a Kodály-módszer a tárgyalkotó művészetben. A Kodály-módszer nem arról szól, hogy zenésznek kell lenni, hanem ezzel a módszerrel az embernek kinyílik az agya. Fogékonyság a Kodály-módszer arra, amit befogadhat az ember, hogy boldog legyen. Tehát én itt, a műhelyemben nem dolgozom, ez egy szórakoztatóipar számomra. De amit maga csinál nyelvészként, az is egy szórakoztatóipar.
Olyannal kell találkozni, akivel magának jó, akivel nekem jó. Ezek mind beleépülnek az emberbe. Ezt is jelenti a Kodály-módszer. Most mindenki azt várja a Kodály-módszertől, hogy zenélni kell. Nem kell zenélni, hallgatni kell. És akkor ki kell simulni…

Tanítja az embereket ajándékozni is. Mert Kósa Kláránál nem a vevő választ!

Muszáj. Nálunk nincs olyan, hogy majd ő eldönti, mit szeretne. Megmondom neki, hogy az ajándékozandó mit szeret – legyen magánszemély a vásárló vagy valamilyen állami hivatal. De szeretik ezt a módszert. Az embereket meg kellene tanítani ajándékot választani, mert összevissza vesznek ajándékokat. Jön ide olyan, aki azt mondja, százezerért kell neki egy esküvőre kép. Megkérdezem, hogy olyan rokonságban vannak, hogy ez kell oda? Nem, de illik ajándékot vinni… Rábeszéltem egy húszezresre: az untig elég.

Hogy függ össze az esztétika és a morál? Mit üzen művészetével?

Ez a legfontosabb, az üzenet. Van négy folyó az édenkertben. Egy, amelyik mindig tiszta forrásvizet adott, egy, amelyik soha meg nem részegítő bort adott, egy, amelyik soha meg nem romló tejet adott, és egy, amelyik édes mézet adott. Mindenünk van, csak örülnünk kellene tudnunk. Ez az üzenet. Nem azért vagyunk a Földön, hogy mindig csak keressünk valakiben valami rosszat, gondot vagy bajt, s nem kell mindig euforikus táncra lendülni meg őrjöngeni, hogy ó, de boldog vagyok, hanem meg kell találni azt, aminek örülök, meg ami jó nekem, ami földob.
Ehhez az üzenethez kellenek a könyvek, a szövegek. Emlékszem rá – akkor még maga álomban volt a szüleinek –, hogy alig vártuk a könyvheteket. Megőrültem akkor a gyönyörűségtől! Ez is üzenet: menj oda, vedd meg, és boldog leszel, hogy tied lett. Ott van például a Ganxsta Zolee. Nem az én zeném, de van egy dala: „Csábító a végtelen, a nagy kék szabad ég”. Amikor hallgattam ezt a zenét, elcsodálkoztam, hogy mindenben lehet találni valami jót. Mert csábító a végtelen, nagy kék, szabad ég? Az.

Blankó Miklós
nyelvész, szerkesztő