Józsa Judit keramikusművész és művészettörténész nemcsak alkotásaival lett ismertté, hanem a Józsa Judit Galéria működtetésével, amely mára jelentős népművészeti és képzőművészeti kiállító- és találkozóhellyé vált a Belváros szívében. A kerek születésnapját ünneplő alkotó nemrég Magyar Örökség-díj elismerésben részesült, és a galéria is jubilál. Ezek az örömteli események kínáltak alkalmat, hogy megálljunk egy pillanatra, visszatekintsünk és kicsit beszélgessünk. A Galériában három éve anyanyelvi sorozatot vezethetek felkérésére, így egyik legkedvesebb kollégámmal, barátommal készítem ezt az interjút a művész otthonában.
Blankó Miklós: Keramikusművész, népművész és bölcsész vagy egyszerre. Mi határozza meg az identitásodat?
Józsa Judit: Amikor Budapestre költöztem, 20 évesen, nem nagy művész szerettem volna lenni, hanem elsősorban alkotni szerettem volna. Büszkeséggel tölt el, hogy határon túli magyarnak, azaz székelynek születtem. Aztán eljött az idő, amikor úgy éreztem, hogy itt az Anyaországban szeretném életemet, művészeti munkámat kiteljesíteni, alkotni.
Gyerekkorom óta agyagozok, mintázok, merthogy ez volt a kedvenc időtöltésem, ott, Korondon, édesapám műhelyében. Fontos volt számomra az, hogy ideális portrékat mintázzak, tehát ha a történelmi személyiség, akit megmintáztam, nem volt a legszebb ember, azt is egy picit megszépítettem, mert a lelkem így kívánja.
Szeretném rádöbbenteni a nézőt, aki rácsodálkozik a műalkotásra, hogy micsoda jó dolog, hogy magyarnak születtünk, hogy milyen csodálatos példaképeink vannak, hogy van mire támaszkodni, van mibe kapaszkodni, és van kitől példát venni.
Hogyan indultál el a művészi és művészettörténészi pályán?
Édesapám idén 64 éve alkotóművész. Tőle tanultam, hogy az agyagot ahhoz, hogy könnyen szárítható, kiégethető legyen, ki kell üregelni, azaz ki kell venni a belsejét, el kell vékonyítani a belső részét. Így találtam ki a saját technikámat, hogy különböző állagú, vastagságú, nagyságú agyaglapokat építek föl, és belül a szobor üreges marad úgy, hogy azért realisztikusnak látszik. Nem kell elvágni, nem kell kiüregelni, és megvannak az égetéshez szükséges titkos járatok, ahol a levegő közlekedik.
„Korondon kezdődött az agyag iránti szenvedélyem.”
Azért tanultam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem művészettörténet szakán, mert úgy éreztem, hogy fejlődnöm kell. Szerettem volna még inkább megérteni és megismerni a különböző művészeti ágakat. Nem szeretném, hogy befolyásoljon senki és semmi az alkotási folyamatban, saját intuíciómat akarom kézzelfoghatóvá tenni, és azt úgy, hogy valami számomra különösen fontos dolgot a magyar nemzet asztalára tegyek.
Művészetfelfogásodban a pozitív művészet, az idealizálás központi helyet foglal el.
Nehéz történelmi időszakokon vagyunk túl, és mégis itt vagyunk a Kárpát-medencében, a több mint 1000 éves magyar kultúránkkal. Az a tény, hogy a magyar történelem folyamán különösen nehéz helyzeteket kényszerültünk elszenvedni, arra sarkallt, hogy a súlyos traumákat megjelenítő alkotásaimban mindezt úgy állítsam az emberek elé, hogy ki-ki elgondolkodjon, meg is döbbenjen, de ugyanakkor melegség is eltöltse a szívét.
Mit gondolsz az iparművészet és a népművészet kapcsolatáról?
Számomra a népművészet tiszta forrása a kiindulópont, és különösen fontos, hogy honnan indulunk ki. A magyar népművészet motívumkincse egy olyan jelrendszer, amely az ősi világképünket őrizte meg. Csakhogy elfelejtettük ezeknek a jeleknek vagy szimbólumoknak a jelentését. Például a korondi kerámiatányérok szélén vagy a közepén csíkban fut végig, két páros csíkkal keretezve egy hullámvonal. Ez a Tejút maga, azaz a galaxis, amiben élünk, a mi világunk, ahol kinő az életfánk. Elfelejtettük ezt a tudást? Mennyire csodálatos, különleges iparművészeti alkotásokat lehetne alkotni, ha a magyar iparművészek jól ismernék ezeket a szimbólumokat és a bennük rejlő üzeneteket!
Amikor ’95-ben áttelepültem az Anyaországba, jött a millecentenárium, és kerestem a megoldást, hogy honfoglaló eleinket mintázzam meg. Megcsináltam első tematikus sorozatomat Honfoglaló magyarok címmel, amit Ópusztaszeren állítottunk ki, mert kerestem, hogy hol lehet a legméltóbb helyszíne ennek. Éppen abban az évben Amerikában, a népi életképeimől és a honfoglaló magyarokat ábrázoló kisplasztikáimból szerveztek kiállítást, ahol kiderült, hogy bizony ott nem sokat tudtak a honfoglaló magyarságról. Így jó érzés volt ott megjelenni ezzel az anyaggal. Mindez azért fontos a pályám szempontjából, mert ekkor jöttem rá, hogy el kell mélyülnöm a történelemtudományi, magyarságtudományi kutatásokban, hiszen ahány történész van, annyi álláspont létezik, és meg kellett találnom a magamét.
A tematikus sorozatok száma aztán tovább nőtt…
Így indultak a tematikus sorozataim, többek között a Magyar mesevilág. A Magyar mesevilágot azért mintáztam meg, mert Jankovics Marcell gyönyörű animációs filmjein kívül alig jelentek meg ezek a szereplők a magyar népművészetben (vagy egyáltalán az alkotóművészetben). Úgyhogy olyan módon mintáztam meg a mesehősöket, hogy előttük állva egy anyuka vagy egy nagymama el tudja magyarázni a lényeget a gyermekeknek.
Aztán jöttek a gyönyörűséges Magyar táncok. Nem véletlenül választottam ezt a témát, hiszen Izsó Miklós 1864–70 között készült Táncoló parasztok című terrakotta sorozatán kívül nincsenek olyan műalkotások a magyar képzőművészetben és népművészetben, amelyek e tárgy jegyében születtek volna. A magyar szobrászatban tátongó űrt egy jól átgondolt, a magyar tánc lényegét megragadó kisplasztikai szoborsorozattal kívántam betölteni. A különböző viseletű, rendkívül mozgalmas táncok megmintázása technikai kihívást jelentett. Egyetlen kisplasztikába kellett bele sűríteni a táncoló ember virtusát, a személyiségét, a viseletét. Egyáltalán nem volt mindegy, számomra, hogy melyik táncot milyen viseletben ábrázolok. Egy lassú csárdáshoz nem véletlenül épp a hosszú, gyönyörűen hímzett matyó ruhát választottam, na de a korondi forgatós tánc esetében sem véletlen a nyitott ingnyakú, szabad mozgást segítő, gyönyörű székely ruha.
És nem véletlenül választottad a kerámiát sem művészi megnyilvánulásod eszközéül. Mit jelent számodra az agyag mint anyag?
Varázslatos a kerámiaművészet, mert az agyag emlékszik arra, amit tettél vele. Ha megsimogatod, arra; ha belenyomod az ujjadat, arra; ha szépen mintázol egy tulipánt, akkor az a tulipán kinyílik a kezeid között.
„Az agyagmívesség a legősibb művészeti forma.”
Az agyag csodálatos, az egyetlen olyan természetes anyag, ami az emberiség kezdete óta folyamatosan a közelségünkben van. Ez az egyetlen dolog, semmi más. És mi kell hozzá? Az alapelemek: levegő, föld, víz és tűz; a legfontosabbak, amelyek az életünkhöz tartoznak. Kell hozzá a föld, az agyag, kell hozzá a tűz, hogy kiégjen. Előtte kell a víz, mert össze kell keverni ahhoz, hogy különböző állagú legyen, és a levegő, ami segít abban, hogy egyben maradjon. Mindegy, hogy az én kisplasztikámról beszélünk, vagy éppen a földben talált ősrégi amforáról, vagy az égetett terrakotta kínai agyaghadseregről… Ugyanarról az anyagról beszélünk, ugyanarról a technikáról, csakhogy ezt a különböző korokban különböző művészek a saját lelkük rezdülése szerint formálták törékeny tökéleteséggé.
Nem titkolt célod, hogy az alkotásaidon keresztül értéket akarsz átadni az embereknek, és ez a Józsa Judit Galériában lett teljessé.
Óriási munka volt létrehozni, bérelni és felújítani ezt a Galériát. A közművelődési gondolat akkor született meg bennem, amikor a Magyar nagyasszonyok kiállítási anyagait megmintáztam. Úgy éreztem, hogy az is egy olyan téma volt, amely nem volt feldolgozva a magyar képzőművészetben vagy népművészetben sem, ezért elkezdtem tudatosan kutatni. Így ma már hatvan magyar nagyasszonyt, példamutató történelmi személyiséget állítok a tárlatlátogató elé.
Intézménnyé váltunk az elmúlt tíz év alatt, de ez azzal járt, hogy nem tudtam minden évben új kiállítási anyagot létrehozni, mint korábban, hanem kétévente vagy háromévente született meg az új tematikus tárlatom. Azért elkészült a galéria megnyitása után is sok minden: a Magyar Csillaglegendárium első és második része és a Mária, a magyarok Boldogasszonya c. kiállítás. Az egész világon egyedülálló a magyarság Boldogasszony-tisztelete, ezzel sem vagyunk tisztában, ezért mintáztam meg Boldogasszonyainkat.
Közösségszervező, közösségépítő lettél…
A Jóisten kegyelme, hogy valahogyan sikerül a szervezőmunkákat is koordinálni egy olyan háttérrel, amelyet a Józsa Judit Művészeti Alapítvány biztosít, valamint az abban résztvevő barátok, kollégák munkája. Akit kiemelnék, az éppen dr. Bába Szilvia, aki kurátorként a pályázati munkát végzi.
Az tény, hogy ma már tíz év után a Józsa Judit Galéria Budapest belvárosában, a Városház utcában a magyar nemzeti művészet otthona lett, és erre büszke vagyok. Különösen fontos számunkra, hogy nemcsak népművészeti, hanem képzőművészeti kiállításokat is rendezünk, valamint a koncerteket, klubesteket (például a Nyelvőrző Szalon és az Anyanyelvi est fiatalokkal), ismeretterjesztő előadásokat és könyvbemutatókat szervezünk.
„összművészet és szellemi örökség”
Ez a kis galéria is önállóan szervezte magát, miközben tudatosan irányítottam. Nem csak a népművészetet ismerhetjük meg, hanem magát a magyar örökséget. Nem a kézzelfogható tárgyakra gondolunk kizárólag, noha az is van ott bőven, hiszen alkotóművészetről, tárgyalkotó művészetről van szó, hanem szellemi örökségről is beszélünk.
Kerek születésnap, tízéves galéria és Magyar Örökség-díj. Talán összegzed ilyenkor, hogy melyek azok a pillanatok, amelyekért megéri ezt a munkát, missziót végezni.
Nekem nem kell sok a boldogsághoz, ha azt érzem, hogy sikerült egy szobrot jól megmintázni és kiégetni; vagy az, hogy a galéria rendezvényei teltházasak és közkedveltek; valamint tudom azt, hogy a Kárpát-medencei magyar alkotóművészek összművészeti kiállításának tematikáját, a tárlatok anyagát méltó módon állítottam össze és a tőlem telhető legjobb tudásomat nyújtottam. Ez már bőven elég számomra.
Többször utaltál arra, hogy egy bizonyos belső hangra hallgatsz.
Igen, ez a belső hang az isteni sugallat, amelyre mindig hallgatnunk kellene. Időnként eltereli az ember figyelmét az élet és a világ zaja. Az az érzésem, hogy többször kellene erre figyelnünk, de nem mindig sikerül, nekem se. Emberből vagyunk. Az ember pedig, mint az égetett agyag: törékeny tökéletesség.
Blankó Miklós
nyelvész, szerkesztő
Fotók:
- Árpád-házi Szent Erzsébet; terrakotta kisplasztika; vörös agyag, vasoxid; 90×45×40 cm; 2010; Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templom tulajdona (Fotó: Gedai Csaba)
- Legényes; terrakotta kisplasztika; vörös agyag, vasoxid; 45×20×20 cm; 2009 (Fotó: Gedai Csaba)
- Rovásírás; terrakotta kisplasztika; vörös agyag, vasoxid, csomoros nyárfa törzse; 110×70×35 cm; 2015 (Fotó: Gedai Csaba)
- Zsolnay Teréz; terrakotta kisplasztika; vörös agyag, vasoxid, antik Zsolnay csempe és eozinos kisváza; 48×22×24 cm; 2010 (Fotó: Gedai Csaba)
- Tóth Ilona; terrakotta kisplasztika; vörös agyag, vasoxid; 45×30×30 cm; 2010 (Fotó: Gedai Csaba)
- Magyar nyelv – Anyanyelv; terrakotta kisplasztika és mázas kerámia dombormű; vörös agyag, vasoxid, kovácsolt vas és samottos fehér agyag, arany-ezüst máz; 273×115×70 cm; 2015 (Fotó: Gedai Csaba)
- Sarlós Boldogasszony; mázas kerámia szobor; samottos fehér agyag, arany-ezüst máz; 53×40×18 cm; 2018 (Fotó: Gedai Csaba)
- Nagyboldogasszony; mázas kerámia szobor; samottos fehér agyag, arany-ezüst máz; 58×38×18 cm; 2018 (Fotó: Gedai Csaba)
- Földtiltó Boldogasszony; mázas kerámia szobor; samottos fehér agyag, arany-ezüst máz; 60×38×18 cm; 2018 (Fotó: Gedai Csaba)
- Patrona Hungariae – Magyarok Nagyasszonya; terrakotta kisplasztika; vörös agyag, vasoxid; 44×28×36 cm; 2004 (Fotó: Gedai Csaba)
- Magyarország Anyaország; terrakotta kisplasztika; vörös agyag, vasoxid; 45×31×27 cm; 2004 (Fotó: Gedai Csaba)
- Büszkeség hondala; terrakotta dombormű; papíragyag, vasoxid, csomoros nyárfalap; 55×35×5 cm; 2012 (Fotó: Gedai Csaba)
