Nem vonalasan

Nem_vonalas_cim

A magyar művészetnek nem egyetlen nemes öröksége van. Nem csupán Nagybánya, amelyre a legújabb kori – hogy ne mondjam: modern – képzőművészetünk szülőhelyeként hivatkozva mint a természetelvű látványfestészet origójára tekintünk. Létezik egy ettől alapjaiban különböző, nagyon más hagyomány is, amely a látható valóság szépségeinek megörökítésével szemben a lét mélyebb struktúráit igyekszik kutatni és feltárni. Erre a következtetésre jutottam, pontosabban ezzel a figyelemre méltó ténnyel szembesültem, amikor annak idején a konstruktivizmus magyarországi történetét összefoglaló könyvemre készültem. Nem lehetett nem felfigyelni ugyanis arra, hogy az avantgárd egyik meghatározó – alapvetően mértani motívumokkal kísérletező – irányzata a ’10-es, ’20-as években eleve sem korlátozódott holmi négy fal között végzett laboratóriumi tevékenységre; közvetlenül hatott a praxisra is. Megtermékenyítő tanulságaival szerepet játszott a progresszív építészet kibontakozásában a két háború között. Nem kizárólag családi házak születtek ebben a szellemben, gondoljunk csak a Napraforgó utca kislakásos mintatelepre vagy a Rózsadomb több magánvillájára. Némi art decós feelinggel bérházak egész sora tanúskodik ennek a geometriai impulzusnak az erős szerepéről – főleg Újlipótvárosban és Újbudán, ahol egész lakónegyedek létesültek a szellemében. Életerejének, vagyis inkább éltető erejének az is bizonysága, hogy a korábbinál is nagyobb aktivitással bontakozott ki utóbb, a második világháborút követően az újjáépítés korszakában. Még a szovjet mintájú szocialista realizmus bevezetése sem tudott leszámolni teljesen ezzel az intellektuális hátországgal; kísért akár Dunaújváros akkoriban Sztálinvárosnak mondott lakóházainak katonásan puritán külső-belső megformálásában a meánderes övpárkányok és az oszlopokkal körített kapuk mögött. Hogy aztán a szakma megszabaduljon ezektől a felesleges klasszicizáló dísztőmotívumoktól – az építészetben elsősorban, ettől nem függetleníthetően azonban az építészeti oktatásban is, amely szerencsére már ugyancsak sok évtizeddel ezelőtt hátat fordított a korábbi korszakokban uralkodó akadémikus sablonok kánonjának.

Látványosan és meggyőzően szemlélteti a fenti irányváltást az a kiállítás, amelyet a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának Rajzi és Formaismereti Tanszéke rendezett Vonal – Sík – Tér –Az architektonikus gondolkodás műterme címmel. A kiállítás a tanszék tíz oktatójának irányításával készült hallgatói munkákból az Építészeti Múzeum szatellit kiállítóterében, a Walter Rózsi-villa szomszédságában álló ház földszintjén kialakított Műhelytérben. Jelentőségét nem csökkenti, éppenséggel nyomatékosítja, hogy ez az építészeti tervezésben és képzésben bekövetkezett kopernikuszi fordulat közel százéves múltra tekinthet vissza. Kiáltványaikban alighanem a holland De Stijl folyóirat munkatársai fogalmazták meg a legegyértelműbben a jelen művészete előtt álló egyetemes kihívást, miszerint: „A szó halott (…) a szó rekonstrukciója szükséges, mi új jelentést és új kifejezőerőt akarunk adni a szónak.” E felismerés jegyében teremtettek – irányzatuk sok más képviselőjével együtt szerte Európában – elemi színekből és formákból valamennyi társművészet számára új vizuális nyelvet. A művészeti iskolák már csak követték őket azzal, hogy tantervükben felhagytak a hagyományos akadémiai tanulmányokkal. A klasszikus alkotások – festmények, szobrok és épületek – másolása, magyarán mérceként értelmezése és mintaként követése helyébe a képalkotás önálló produkcióra képes alapelemeinek – a vonalak, színek, formák – tudatos értelmezése és használatának elsajátítása lépett. A két legjelentősebb modern építészeti-formatervezési iskolában (a német Bauhausban és a moszkvai Vhutemaszban is) az oktatás formatannak tekinthető alapképzéssel vette kezdetét; a növendékek ezután választhattak maguknak szakterületet. Erre a jelenben élő múltra hívja fel a figyelmet a kiállítás egyik nyitó darabjaként Forbát Alfréd színes konstruktivista kompozíciója; annak idején a magyar építész vezette ugyanis Gropius tervezőirodáját, hogy a Bauhaus igazgatója minden energiáját az intézmény radikálisan forradalmi pedagógiai gyakorlatának bevezetésére fordíthassa.

A Budapesti Műszaki Egyetemen a képzés már jó ideje ebben az általánosan elfogadott szellemben zajlik. Nincs úgynevezett előtanfolyam; a hallgatók az öt év során folyamatosan vehetik fel a rajzi tanszék kurzusait, amelyek tematikája-módszertana fokozatosan igazodik a majdani építészeti feladatok követelményeihez. Akár a napjainkban mind fontosabb interdiszciplináris attitűd elsajátítására is van lehetőség specializáció felvételével. Az egyetem már a felvételin szűri rajzkészségből a jelentkezőket, sőt minden évben előkészítő tanfolyamot indít, hogy lehetőleg egyetlen érdeklődő tehetséges fiatalt se veszítsen el. A fő cél azonban változatlanul a leendő építészek plasztikai érzékenyítése. Ebbe a tevékenységbe enged betekintést most ez a – két szemeszter hallgatói munkáit (a résztvevők nevével) felvonultató – kiállítás. Nem képzőművészeti alkotásokat látunk ily módon, hanem formatanulmányokat. Kis alakú, jelentős részben papírra-kartonra, olykor fából vagy vékony fémlemezre készült darabokat. Az elmúlt néhány év legsikerültebb kompozícióit. Az első (a formák világába bevezető) kurzus témája a vonal, szerepe a sík felületen, illetve a térbe kilépve. Hiszen, mint látjuk, sokféle vonal létezik: cikcakkos, megtört, hullámzó, ezek keresztezése, ráadásul számtalan variációja véletlen vagy éppen szabályos (törvényszerű) formában. Színekkel itt alig találkozunk, inkább csak tónusszerepük van, határaik jelenítik meg a vonalakat, mint a fekete-fehér összeállításokban a tónusok. A második kurzus témája a sík, mértani alakzatok téri kombinációja és háromdimenziós megjelenítése.  Nonfiguratív reliefeket láthatunk, alkotóelemeik kitakarás, transzparencia, performáció révén olyan képi hatásokat keltenek, amelyek épületrészletek (tömegek és homlokzatok) látványára emlékeztetnek. Az összkép sok esetben a véletlen műve persze, mégis hasznos tapasztalat, hogy majdan tervezőként tudatosan éljenek ezekkel a lehetőségekkel vagy éppenséggel kerüljék őket, ha funkcionálisan vagy esztétikailag indokolatlan az efféle artisztikus játék. Ezek az ujjgyakorlatok azért készülnek tehát, hogy a szerkezeti-funkcionális szempontból szükséges eszközöket a látványukban is tudatosan, s ami talán fontosabb, majdan az épület egészével összhangban alakítsák.

Izgalmas formációk ezek a diákmunkák már önmagukban, még inkább egymás mellé téve, mintegy megterítve velük a posztamensként szolgáló hatalmas asztalt. Az építésznek tanult látványtervező, Hajdu Gáspár szellemesen generált belőlük a kiállításra két digitális installációt. Csupa érdekes idom, a szomszédja értékeit hangsúlyozó egységes kompozícióba rendezve, ami nem akármilyen teljesítmény. Összehasonlításként elég csak egy pillantást vetni mögöttük a helyiség falán a különbözőségük dacára is unalmas konstrukciót rajzoló sivár ablakokra. Hogy milyen végtelen lehetőség rejlik bennük, azt a kiállítás megnyitóján beszédet mondó Matzon Ákos szögletes elemekből álló és hasonlóképp rajzos reliefjei szemléltetik. Többről van itt szó, mint holmi stiláris igazodásról: a művész nem a Képzőművészeti Főiskolán végzett, hanem építészetet tanult – többek között a Műegyetemen. Talán ezért is emlékeztetnek motívumai Malevits architektonáira, amelyek az orosz avantgárd nagyságaként a szuprematista festő háromdimenziós épületeszményei. Matzon konkrét-konstruktív művészetét, ahogy a pályatárs Sinkó István írja, egészében szintén a geometria determinálja, csakhogy nem akármilyen mértan ez. Nem kis szerepet játszik benne a véletlen és az esetlegesség: „a nézővel incselkedik és gyakran szabályt szeg.” Mint a néhány éve a Műcsarnokban rendezett életmű-kiállítása mutatta, minden ízében képzőművészet ez; nem ritkán kifejezetten festői megoldásokkal és erőteljes színekkel. Mindazonáltal nagyon másfajta piktúra már, mint amit építész elődei produkáltak, akik száz évvel ezelőtt még szabályos akadémiai képzésben részesültek. A múlt századforduló nagyságai hibátlanul és gyönyörűen rajzoltak, szimbolista-szecessziós képzőművészként is villogtak. Bizonyság azok az illusztrációk, amelyeket Kós Károly készített Attila királyról szóló balladájához, illetve Kozma Lajos Ady verseihez vagy Balázs Béla meséihez.

Merő tévedés azt feltételezni, hogy a konstruktivizmus mint stílusirányzat a húszas évek derekán véget ért, mondván: az újabb izmusok (leginkább a szürrealizmus) megjelenésével nem sokkal utóbb az avantgárd klasszikus korszaka is lezárult. A mértani konstrukció gondolata ugyanis búvópatakként tovább élt legalább az építészetben, majd ismét érzékelhető áramlat lett belőle, amikor a posztmodern újraértelmezte a hagyomány fogalmát. Robert Venturi és társai nyomán a történelmi folytonosság meghirdetésével a szakma visszanyúlt nem csupán az art decóhoz, felelevenítette az architektúra klasszikus elemeit, persze áthangolva, újra értelmezve, nem kis részben a high-tech korábban elképzelhetetlen lehetőségei jóvoltából. Ennek az újkeletű historizmusnak amolyan pandanjaként éppen úgy elemi formákkal dolgozik az op-art (Vasarely), mint a konkrét művészet (Max Bill) és a minimalizmus (Frank Stella) vagy éppen a brutalizmus számos építésze a világ sok táján. Nálunk is egész sor képviselője támadt a neokonstruktivizmusnak: Barcsay Jenő mellett a ma már ugyancsak klasszikus nagyságként számon tartott Bak Imre, Maurer Dóra, Konok Tamás (nem mellesleg Matzon fogadott mestere) munkásságát említhetjük. A sor jelenleg is aktív alkotókkal folytatható, amilyen a középnemzedékhez tartozó Wolsky András. A láng őrzésében, amennyire külső megfigyelőként érzékelhettem, a Műegyetem kulcsszerepet vállalt rajzi tanszéke révén, amelynek vezetője 1960 és 1966 között a modernizmuson nevelődött Gádoros Lajos volt, egykor Kozma Lajos és Kaesz Gyula munkatársa. (Róla ugyancsak megemlékezik a tárlat.) Miközben a Képzőművészeti Főiskolán a Kádár-korban a nagybányai művészetfelfogás akkor már jobbára konzervatív képviselői rendelkeztek erős pozíciókkal, a progresszió nemes hagyománya a rakparton folytatódott: olyan rangos oktatók irányításával, mint amilyen a színelmélet nemzetközileg jegyzett tudósaként Nemcsics Antal vagy az absztrakciónak elkötelezett Masznyik Iván volt.

Vadas József
művészettörténész, professor emeritus

A hallgatók témavezetői a BME Rajzi és Formaismereti Tanszék oktatói: Balogh Emese DLA, Lassu Péter, Molnár Csaba DLA, Nemes Gábor PhD, Pintér András Ferenc DLA, Portschy Szabolcs, Répás Ferenc DLA, Sebestény Ferenc DLA, Tari Gábor PhD, Váli István Frigyes DLA
A kiállítás kurátora: Sebestény Ferenc DLA, építészmérnök, egyetemi docens.

Fotók:

Hallgatói alkotások a VONAL-SÍK-TÉR – ARCHITEKTONIKUS GONDOLKODÁS című kiállításon: Rajzi és Formaismereti Tankszék; Forma és kompozíció 1-2. kurzus; 2023-2024 (Fotó: Sebestény Ferenc)

Vélemény, hozzászólás?

Kiállítások, események
METATERRA

Jakobovits Márta, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjának 80 éves jubileumi kerámiakiállításán művészetének autonóm kifejezése, a természet formavilága és ősi motívumai érhetők tetten. Calea Armatei Române 1/A, Oradea 410987, Románia

HATÁRTALAN KÁRPIT | MŰVÉSZET NŐI SZEMMEL

20 magyar kárpitművész és 3 olasz textilművész alkotásaiból álló kortárs kiállítás Rómában. Az alkotók tradicionális gobelintechnikával készült falikárpitokkal és experimentális textilekkel keresnek választ a jelenkor kihívásaira. Római Magyar Akadémia – Palazzo Falconieri Róma, Via Giulia 1.

SZÍN-FÓNIA

A Magyar Elektrográfiai Társaság téli tárlata az archívum kincseiből válogatva, az intermédia szellemiségében várja látogatóit. 1061 Budapest, Andrássy út 6.

KOMPOZÍCIÓK

Doncsev Antoni, fémszobrászattal foglalkozó ötvösművész szobraival és jelen kiállításával a régen elfeledett ősi mesterséget kívánja bemutatni. 1028 Budapest, Templom utca 2-10.

REBBENÉS /70

Nagy Márta kerámiaművész kiállítása válogatás azokból a korábbi művekből, amelyeket a művész fontos mérföldkőnek tekint, miközben a jelenre és a mozgás könnyedségére fókuszál alkotásaival. 1111 Budapest, Bartók Béla út 32.

TEREMTŐI TÜKRÖZŐDÉSEK – ZOMÁNCBAN

Hollósy Katalin grafikus és zománcművész a műfaj és az esztétika lehetőségeit kutatva alkot, hogy műveivel kiemelje a szemlélőt a hétköznapiságból, és időtálló emléket állítson az általa vallott értékeknek. 6000 Kecskemét, Kápolna u. 11.

BÁRÁNYLÁDA

Székely Judit textilművész különböző technikákkal kísérletezve bontakoztatja ki műveiben a „világszimbólum” töredékeit. Hagyomány és modernitás egyszerre van jelen a falikárpitokon. A kiállítás előzetes bejelentkezés után tekinthető meg. 1085 Budapest, Üllői út 26. 1. em. 108.

Ezeket is olvassa el
posterfest_04_banner

Évfordulók: 140, 21, 4

torekeny_cim

Törékeny szépségek

szubjektiv_cim

Szubjektív szimbiózis

seta_cim

Séta pergő pergamenlevelek sűrűjében