Formastúdiumok a BME rajzi tanszékéről

A magyar művészetnek nem egyetlen nemes öröksége van. Nem csupán Nagybánya, amelyre a legújabb kori – hogy ne mondjam: modern – képzőművészetünk szülőhelyeként hivatkozva mint a természetelvű látványfestészet origójára tekintünk. Létezik egy ettől alapjaiban különböző, nagyon más hagyomány is, amely a látható valóság szépségeinek megörökítésével szemben a lét mélyebb struktúráit igyekszik kutatni és feltárni. Erre a következtetésre jutottam, pontosabban ezzel a figyelemre méltó ténnyel szembesültem, amikor annak idején a konstruktivizmus magyarországi történetét összefoglaló könyvemre készültem. Nem lehetett nem felfigyelni ugyanis arra, hogy az avantgárd egyik meghatározó – alapvetően mértani motívumokkal kísérletező – irányzata a ’10-es, ’20-as években eleve sem korlátozódott holmi négy fal között végzett laboratóriumi tevékenységre; közvetlenül hatott a praxisra is. Megtermékenyítő tanulságaival szerepet játszott a progresszív építészet kibontakozásában a két háború között. Nem kizárólag családi házak születtek ebben a szellemben, gondoljunk csak a Napraforgó utca kislakásos mintatelepre vagy a Rózsadomb több magánvillájára. Némi art decós feelinggel bérházak egész sora tanúskodik ennek a geometriai impulzusnak az erős szerepéről – főleg Újlipótvárosban és Újbudán, ahol egész lakónegyedek létesültek a szellemében. Életerejének, vagyis inkább éltető erejének az is bizonysága, hogy a korábbinál is nagyobb aktivitással bontakozott ki utóbb, a második világháborút követően az újjáépítés korszakában. Még a szovjet mintájú szocialista realizmus bevezetése sem tudott leszámolni teljesen ezzel az intellektuális hátországgal; kísért akár Dunaújváros akkoriban Sztálinvárosnak mondott lakóházainak katonásan puritán külső-belső megformálásában a meánderes övpárkányok és az oszlopokkal körített kapuk mögött. Hogy aztán a szakma megszabaduljon ezektől a felesleges klasszicizáló dísztőmotívumoktól – az építészetben elsősorban, ettől nem függetleníthetően azonban az építészeti oktatásban is, amely szerencsére már ugyancsak sok évtizeddel ezelőtt hátat fordított a korábbi korszakokban uralkodó akadémikus sablonok kánonjának.

„Létezik egy olyan hagyomány is, amely a látható valóság szépségeinek megörökítésével szemben a lét mélyebb struktúráit igyekszik kutatni és feltárni.”

Látványosan és meggyőzően szemlélteti a fenti irányváltást az a kiállítás, amelyet a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának Rajzi és Formaismereti Tanszéke rendezett Vonal – Sík – Tér –Az architektonikus gondolkodás műterme címmel. A kiállítás a tanszék tíz oktatójának irányításával készült hallgatói munkákból az Építészeti Múzeum szatellit kiállítóterében, a Walter Rózsi-villa szomszédságában álló ház földszintjén kialakított Műhelytérben. Jelentőségét nem csökkenti, éppenséggel nyomatékosítja, hogy ez az építészeti tervezésben és képzésben bekövetkezett kopernikuszi fordulat közel százéves múltra tekinthet vissza. Kiáltványaikban alighanem a holland De Stijl folyóirat munkatársai fogalmazták meg a legegyértelműbben a jelen művészete előtt álló egyetemes kihívást, miszerint: „A szó halott (…) a szó rekonstrukciója szükséges, mi új jelentést és új kifejezőerőt akarunk adni a szónak.” E felismerés jegyében teremtettek – irányzatuk sok más képviselőjével együtt szerte Európában – elemi színekből és formákból valamennyi társművészet számára új vizuális nyelvet. A művészeti iskolák már csak követték őket azzal, hogy tantervükben felhagytak a hagyományos akadémiai tanulmányokkal. A klasszikus alkotások – festmények, szobrok és épületek – másolása, magyarán mérceként értelmezése és mintaként követése helyébe a képalkotás önálló produkcióra képes alapelemeinek – a vonalak, színek, formák – tudatos értelmezése és használatának elsajátítása lépett. A két legjelentősebb modern építészeti-formatervezési iskolában (a német Bauhausban és a moszkvai Vhutemaszban is) az oktatás formatannak tekinthető alapképzéssel vette kezdetét; a növendékek ezután választhattak maguknak szakterületet. Erre a jelenben élő múltra hívja fel a figyelmet a kiállítás egyik nyitó darabjaként Forbát Alfréd színes konstruktivista kompozíciója; annak idején a magyar építész vezette ugyanis Gropius tervezőirodáját, hogy a Bauhaus igazgatója minden energiáját az intézmény radikálisan forradalmi pedagógiai gyakorlatának bevezetésére fordíthassa.

„a kiállításon nem képzőművészeti alkotásokat látunk, hanem formatanulmányokat”

A Budapesti Műszaki Egyetemen a képzés már jó ideje ebben az általánosan elfogadott szellemben zajlik. Nincs úgynevezett előtanfolyam; a hallgatók az öt év során folyamatosan vehetik fel a rajzi tanszék kurzusait, amelyek tematikája-módszertana fokozatosan igazodik a majdani építészeti feladatok követelményeihez. Akár a napjainkban mind fontosabb interdiszciplináris attitűd elsajátítására is van lehetőség specializáció felvételével. Az egyetem már a felvételin szűri rajzkészségből a jelentkezőket, sőt minden évben előkészítő tanfolyamot indít, hogy lehetőleg egyetlen érdeklődő tehetséges fiatalt se veszítsen el. A fő cél azonban változatlanul a leendő építészek plasztikai érzékenyítése. Ebbe a tevékenységbe enged betekintést most ez a – két szemeszter hallgatói munkáit (a résztvevők nevével) felvonultató – kiállítás. Nem képzőművészeti alkotásokat látunk ily módon, hanem formatanulmányokat. Kis alakú, jelentős részben papírra-kartonra, olykor fából vagy vékony fémlemezre készült darabokat. Az elmúlt néhány év legsikerültebb kompozícióit. Az első (a formák világába bevezető) kurzus témája a vonal, szerepe a sík felületen, illetve a térbe kilépve. Hiszen, mint látjuk, sokféle vonal létezik: cikcakkos, megtört, hullámzó, ezek keresztezése, ráadásul számtalan variációja véletlen vagy éppen szabályos (törvényszerű) formában. Színekkel itt alig találkozunk, inkább csak tónusszerepük van, határaik jelenítik meg a vonalakat, mint a fekete-fehér összeállításokban a tónusok. A második kurzus témája a sík, mértani alakzatok téri kombinációja és háromdimenziós megjelenítése.  Nonfiguratív reliefeket láthatunk, alkotóelemeik kitakarás, transzparencia, performáció révén olyan képi hatásokat keltenek, amelyek épületrészletek (tömegek és homlokzatok) látványára emlékeztetnek. Az összkép sok esetben a véletlen műve persze, mégis hasznos tapasztalat, hogy majdan tervezőként tudatosan éljenek ezekkel a lehetőségekkel vagy éppenséggel kerüljék őket, ha funkcionálisan vagy esztétikailag indokolatlan az efféle artisztikus játék. Ezek az ujjgyakorlatok azért készülnek tehát, hogy a szerkezeti-funkcionális szempontból szükséges eszközöket a látványukban is tudatosan, s ami talán fontosabb, majdan az épület egészével összhangban alakítsák.

Izgalmas formációk ezek a diákmunkák már önmagukban, még inkább egymás mellé téve, mintegy megterítve velük a posztamensként szolgáló hatalmas asztalt. Az építésznek tanult látványtervező, Hajdu Gáspár szellemesen generált belőlük a kiállításra két digitális installációt. Csupa érdekes idom, a szomszédja értékeit hangsúlyozó egységes kompozícióba rendezve, ami nem akármilyen teljesítmény. Összehasonlításként elég csak egy pillantást vetni mögöttük a helyiség falán a különbözőségük dacára is unalmas konstrukciót rajzoló sivár ablakokra. Hogy milyen végtelen lehetőség rejlik bennük, azt a kiállítás megnyitóján beszédet mondó Matzon Ákos szögletes elemekből álló és hasonlóképp rajzos reliefjei szemléltetik. Többről van itt szó, mint holmi stiláris igazodásról: a művész nem a Képzőművészeti Főiskolán végzett, hanem építészetet tanult – többek között a Műegyetemen. Talán ezért is emlékeztetnek motívumai Malevits architektonáira, amelyek az orosz avantgárd nagyságaként a szuprematista festő háromdimenziós épületeszményei. Matzon konkrét-konstruktív művészetét, ahogy a pályatárs Sinkó István írja, egészében szintén a geometria determinálja, csakhogy nem akármilyen mértan ez. Nem kis szerepet játszik benne a véletlen és az esetlegesség: „a nézővel incselkedik és gyakran szabályt szeg.” Mint a néhány éve a Műcsarnokban rendezett életmű-kiállítása mutatta, minden ízében képzőművészet ez; nem ritkán kifejezetten festői megoldásokkal és erőteljes színekkel. Mindazonáltal nagyon másfajta piktúra már, mint amit építész elődei produkáltak, akik száz évvel ezelőtt még szabályos akadémiai képzésben részesültek. A múlt századforduló nagyságai hibátlanul és gyönyörűen rajzoltak, szimbolista-szecessziós képzőművészként is villogtak. Bizonyság azok az illusztrációk, amelyeket Kós Károly készített Attila királyról szóló balladájához, illetve Kozma Lajos Ady verseihez vagy Balázs Béla meséihez.

„a konstruktivizmus mint stílusirányzat lángja tovább él, amelynek őrzésében a Műegytem kulcsszerepet vállalt”

Merő tévedés azt feltételezni, hogy a konstruktivizmus mint stílusirányzat a húszas évek derekán véget ért, mondván: az újabb izmusok (leginkább a szürrealizmus) megjelenésével nem sokkal utóbb az avantgárd klasszikus korszaka is lezárult. A mértani konstrukció gondolata ugyanis búvópatakként tovább élt legalább az építészetben, majd ismét érzékelhető áramlat lett belőle, amikor a posztmodern újraértelmezte a hagyomány fogalmát. Robert Venturi és társai nyomán a történelmi folytonosság meghirdetésével a szakma visszanyúlt nem csupán az art decóhoz, felelevenítette az architektúra klasszikus elemeit, persze áthangolva, újra értelmezve, nem kis részben a high-tech korábban elképzelhetetlen lehetőségei jóvoltából. Ennek az újkeletű historizmusnak amolyan pandanjaként éppen úgy elemi formákkal dolgozik az op-art (Vasarely), mint a konkrét művészet (Max Bill) és a minimalizmus (Frank Stella) vagy éppen a brutalizmus számos építésze a világ sok táján. Nálunk is egész sor képviselője támadt a neokonstruktivizmusnak: Barcsay Jenő mellett a ma már ugyancsak klasszikus nagyságként számon tartott Bak Imre, Maurer Dóra, Konok Tamás (nem mellesleg Matzon fogadott mestere) munkásságát említhetjük. A sor jelenleg is aktív alkotókkal folytatható, amilyen a középnemzedékhez tartozó Wolsky András. A láng őrzésében, amennyire külső megfigyelőként érzékelhettem, a Műegyetem kulcsszerepet vállalt rajzi tanszéke révén, amelynek vezetője 1960 és 1966 között a modernizmuson nevelődött Gádoros Lajos volt, egykor Kozma Lajos és Kaesz Gyula munkatársa. (Róla ugyancsak megemlékezik a tárlat.) Miközben a Képzőművészeti Főiskolán a Kádár-korban a nagybányai művészetfelfogás akkor már jobbára konzervatív képviselői rendelkeztek erős pozíciókkal, a progresszió nemes hagyománya a rakparton folytatódott: olyan rangos oktatók irányításával, mint amilyen a színelmélet nemzetközileg jegyzett tudósaként Nemcsics Antal vagy az absztrakciónak elkötelezett Masznyik Iván volt.

Vadas József
művészettörténész, professor emeritus

A hallgatók témavezetői a BME Rajzi és Formaismereti Tanszék oktatói: Balogh Emese DLA, Lassu Péter, Molnár Csaba DLA, Nemes Gábor PhD, Pintér András Ferenc DLA, Portschy Szabolcs, Répás Ferenc DLA, Sebestény Ferenc DLA, Tari Gábor PhD, Váli István Frigyes DLA
A kiállítás kurátora: Sebestény Ferenc DLA, építészmérnök, egyetemi docens.

Fotók:

Hallgatói alkotások a VONAL-SÍK-TÉR – ARCHITEKTONIKUS GONDOLKODÁS című kiállításon: Rajzi és Formaismereti Tankszék; Forma és kompozíció 1-2. kurzus; 2023-2024 (Fotó: Sebestény Ferenc)