Könyv a dizájner Stefan Lengyelről
Jelen írás egy PDF-dokumentum alapján készült. Bevett gyakorlat ez: az előrelátó kiadók így gondoskodnak arról, hogy mire a kiadvány a könyvesboltokba kerül, az olvasók értesüljenek róla. Ami meglepő, hogy e kötet már jó ideje megérkezett a nyomdából a raktárba. A kolofon történetesen 2024-es évszámmal jegyzi.
Miért fontos?
A hamarosan (jövőre) kilencven éves Lengyel Istvánt nem kell bemutatni a dizájn világában. A Budapesten született és az Iparművészeti Főiskolán formatervezőként 1961-ben diplomázott alkotó világnagyság. Kultúránk ikonja akkor is, ha pályája határainkon kívül, az esseni egyetem tanáraként teljesedett ki. Így kívánkozik a nemzetközi dizájn fényes tehetségű magyar követeinek sorába, mint a bútortervező Breuer Marcell, a New Bauhaust megalapító Moholy-Nagy László, a keramikus (egykor a Pratt Institute tanáraként is nevezetes) Zeisel Éva vagy éppen a csomagolástervező Kner Albert, akik még egy jóval korábbi nemzedék tagjaiként és nem kis részben a tornyosuló háborús viharfelhők elől találtak menedékre az Egyesült Államokban a harmincas-negyvenes évek fordulóján.
„Lengyel István nem menekült el Magyarországról.”
Velük ellentétben már főiskolásként olyan sikeres tervező volt, hogy autót tudott vásárolni a honoráriumaiból. Az alma mater 1964-ben kinevezett tanársegédjeként (tovább)tanulni utazott ezt követően Ulmba, a Bauhaus utódaként életre hívott formatervező intézménybe, amelyet az utókor a háború utáni dizájn talán legjelentősebb európai szellemi műhelyeként tart számon.
Hiába kérte, a hatóságok végül nem hosszabbították meg a tartózkodási engedélyét. Az ország rendszerhibájából (vagy talán inkább csak néhány ostoba hivatalnok túlbuzgóságából) adódóan maradt idegenben, de amint lehetett, visszajött. Tanúsíthatom, mert beszámoltam róla: már 1984-ben nagy sikerű előadást tartott az első ipari formatervezési tanácskozáson a Kereskedelmi Kamarában, majd az évek során egyre szorosabb kapcsolata alakult ki a szakma hazai képviselőivel. Így lett németországi nyugdíjazását követően, 2000 és 2007 között az immár MOME néven működő intézmény Formatervező Tanszékének vezetője, többszörösen meghálálva, amit az iskolától annak idején kapott és amit adni készült. A vendégprofesszúrák és a legkülönbözőbb nemzetközi szemináriumok, valamint publikációinak tekintélyes listája tanúskodik arról, hogy olyan, az egész világon számontartott alkotó részesült utólag itthon is méltó elismerésben, akit éppen olyan tekintélyként fogadtak Ohióban és Quebec-ben, mint Helsinkiben és Milánóban, illetve Pekingben és Tokióban.
Elsősorban tanár volt; számos növendéke vált art directorrá vagy vezető tervezővé rangos világcégeknél. Kiterjedt tanácsadói tevékenysége mellett alkotói munkássága ugyancsak tág kört ölel fel. Nem csak széles körben használatos mindennapi tárgyakat tervezett, mint amilyen egy szék vagy egy sörösüveg, egy babakocsi vagy (volt korábban) egy diavetítő.
Számos olyan különleges berendezés fűződik a nevéhez, amelynek innovatívan intelligens megformálása a használat természetes követelményein túlmutató technikai elmélyedésre ösztönözte a műszaki konstrukcióban és az előállítás módjában. Ilyen például a repülőtéri ajtózárrendszer és a hozzá kapcsolódó hidraulikus ajtónyitó, a szélsőséges körülmények között is működőképes gázmérő készülék vagy a hidrogénes autók számára fontos automata töltőállomás. Munkássága arról tanúskodik, hogy számára a dizájn egyszersmind gyártmányfejlesztés is. A termék teljes életciklusának (előállításának, hiányosságainak és a leendő használat szempontjainak) figyelembe vételével keresett üdvözítő megoldást a problémákra – a látvány megalkotása nála ennek a komplex műveletsornak csupán a befejező-kiteljesítő aktusa.
Ez a fajta – Dieter Rams és Hans Gugelot tevékenységéhez és velük a Braun termékeihez köthető – racionális dizájnértelmezés rendkívül sikeresnek bizonyult a múlt század derekán. Hozzájárult a jóléti társadalom széles körű kiépüléséhez Nyugat-Európában. De aztán fordult a kocka: a publikum megunta az értelmes minimalizmust, helyette csábítóan vonzó tárgyi világra vágyott – legalábbis maga körül, szűkebb környezetében.
Lengyel vállra akasztható, szolidan piros Monpti táskagépe hiába nyert Red Dot-díjat, ahogy a könyvben is szó esik róla, lekörözték a posztmodern attraktívan látványos ajánlatai, mint például Ettore Sottsass divatosan hódító Valentine masinája, hogy aztán a versengést az elmúlt évtizedekben végleg annulálják a mindkét típust egyformán érvénytelenítő számítógépek, amelyeket már egy merőben huszonegyedik századi trend éltet: az ökológiai szempontok mind erőteljesebb érvényesítése a természeti erőforrások végességének és a Föld ökoszisztémájának helyreállítása jegyében.
„A formatervezés napjainkban egyre kevésbé művészet, sokkal inkább globális gondolkodás.”
Nálunk különösen az volna kívánatos. Ráadásul az ország életképességének követelménye lesz a hozzáadott értéket termelő műszaki fejlesztés és ennek eredményeképp az új termékekhez kapcsolódó dizájn.
Miért érdekes?
Lengyel István élete nem bővelkedik fordulatokban: töretlen és egyenes az útja. Ami vele történt, akár pár mondatban összefoglalható. Orvos feleségével még főiskolásként házasodtak össze, és 1964-ben együtt utaztak Ulmba. Az ösztöndíj lejártát követően a háromgyerekes házaspár 1965-ben Essenben telepedett le. A Folkwangschule docenseként ekkor lett Lengyel Istvánból Stefan Lengyel, aki az ulmi formatervezői szellemiség komoly szakmai küzdelemmel járó sikeres meghonosításával nem csupán a rövidesen egyetemmé avanzsáló intézményben szerzett elismertséget, ahol nyugdíjba vonuló főnökét, Werner Glasenappot 1969-ben tanszékvezetőként követte, 1982-től pedig már professzorként tevékenykedett.
Az általa tervezett termékekkel a német gazdaság meghatározó cégei és korifeus személyiségeinek köreiben is vitathatatlan szakmai tekintélyt vívott ki magának. Közel annyi díjat nyert, mint amennyi a hozzá köthető termékek száma. Határozott, egyszersmind közvetlen és barátságos személyiségének ugyancsak nem kis része volt abban, hogy 1986-tól tizenöt éven keresztül személyében egy magyar töltötte be a német formatervező szövetség elnöki tisztjét.
Mindazonáltal a róla szóló könyv élvezetes olvasmány – nem csak azoknak, akik netán személyesen ismerik, vagy hallottak róla. Négy szerzője ugyanis a lehető legszerencsésebben alakította ki a kiadvány szerkezetét. A szokásos művészmonográfiákkal ellentétben nem egyre szélesedő folyamatként ismertetik munkásságát, hanem epizódokra bontva mesélik el először pályára állásának meglepő történetét, majd számolnak be a sikerszéria egyre fényesebb állomásairól. Ily módon, kedélyes dramaturgia tolmácsolja mindazt, amit Lengyel Istvántól hallottak, az őt motiváló tényezőkön túl részletesen kitérve benyomásaira és érzéseire is, többek között szűkebb pátriája, Pesterzsébet nevezetessége, a modern stílusú Tátra mozi kapcsán, amelyre az akkor még építésznek készülő kiskamasz korán felfigyelt. Az érintettek szintén csakis tőle tudhattak családi körülményei – világfi apjának intellektuális vonzalmai – mellett arról, milyen talpraesett volt már akkoriban is. Miután az általános iskola igazgatója nem javasolta továbbtanulásra, elment az illetékes hivatalba, és elintézte vagy inkább kiharcolta magának, hogy mégis egy számára fontos ismereteket nyújtó, készségeit fejlesztő technikumba kerülhessen, ahol rajztanára még leendő pályáját is szerencsés módon jelölte ki javaslatával, miszerint az Iparművészeti Főiskola Dózsa Farkas András vezette és több éves kényszerű szünet után újraindított szakjára jelentkezzen.
„legismertebb hazai munkája: a 2-es vonalán a mai napig közlekedő csuklós villamos”
Ez az anyagának természetéhez igazodó, ezért tárgyához illően stílusos szerkezet folytatódik a könyv második nagy fejezetében is. Nem összefüggő pályaképet kapunk, hanem a szerzők szóhasználatával „designsztorikat” – időrendben természetesen, és csupán az oeuvre legfontosabb vagy még inkább a legtanulságosabb tervezői feladatairól, kezdve azokkal, amelyeket még főiskolásként végzett. Ilyen a diplomamunkájaként készült első csuklós villamosa és a közvetlenül utána tervezett, a Grundiggal is versenyre képes Calypso magnó. Felnőttként ugyanis csak még erősebb lett benne a problémák érzékeléséből fakadó és a megoldásukra vállalkozó kezdeményezőkészség.
Legismertebb hazai munkájának, a 2-es vonalán a mai napig közlekedő csuklós villamos végleges változatának megtervezésére, ezt követően mint reményekre hivatott pályakezdő kapott megbízást – habár konzulensként a szakma doyenjével, Bozzay Dezsővel közösen. Ennek elismerő fogadtatásáról azonban már csak távolból és némiképp utólag értesülhetett, ahogyan mi is itthon tevékenységéről, amelynek eredményeiről beszámol a kiadvány. Többükre utaltunk korábban, kiegészíteném a sort az Interton videójátékkal, az Arlac telefonregiszterrel, amelyből nekem is van egy példányom; mindaddig folyamatosan használtam, amíg szerepét át nem vette a mobiltelefon. Lengyel praktikus szellemét dicséri az a ma már általános – kombinált – benzinkútoszlop, ahol mindenki kocsijának igényei szerint választhat üzemanyagot, nagyban megkönnyítve az addig nehézkes tankolást az autósok gyarapodó táborának.
Miért furcsa mégis?
Lengyel Istvánt a sors kárpótolta azért, hogy szándéka ellenére Nyugat-Németországban újra kellett kezdenie az életét. Amint a bibliográfiából kiderül, 2007-ben a MOME életműtárlattal köszöntötte a hetvenéves alkotót. Szerény, bár tevékenységének legfontosabb tényeit közreadó katalógusát Halasi Rita szerkesztette, szövegét pedig, ami egy beszélgetés Lengyel Istvánnal, jómagam készítettem. Így hát megalapozottan állíthatom: a mostani kiadvány az életmű jelentőségéhez méltó tisztelgés.
Egy fontos észrevételem azonban volna: nagyon hiányzik az a megjegyzés, hogy szövege – ahogy az olvasó számára már az első bekezdésekből kiderül, és a kötet végén közölt werkfotók is mutatják – döntően a tervezővel folytatott beszélgetések alapján készült. Valójában egy hiteles személyiség gondosan szerkesztett (itt-ott hasznos szakmai közleményekkel kísért), tanulságos önéletrajza. Ezért furcsán hatnak benne az alkotótól szó szerint származó idézetek, amelyek valójában csak kiemelések. És volna egy kérdésem is: ha már elkészült ez a fontos és szép kiadvány, miért nem kapható a boltokban? Bőven akad benne okulnivaló.
Füzesi Dorottya, Húnfalvi András, Kálmán Zsuzsa, Szentpéteri Márton: Stefan Lengyel designer. Budapest: MOME, 2024.
Vadas József
művészettörténész
