Köszöntő szavak Németh János 90. születésnapja alkalmából

Koszonto_Pentek_15

Németh János körül minden olyan egyszerű és magától értetődő: olyan helyre született – a zalai tájba –, amelyet egy életre el tudott fogadni otthonának, hiszen szereti, és minden bizonnyal a táj is szereti őt. Ennek a szeretetnek a legszebb bizonyítéka, hogy olyan alázattal és szeretettel viseltetik iránta, amikor e táj földjéből alkotja meg európai ízléssel azokat a formákat, amelyek messziről hirdetik mesterük kilétét és származását. Beleszületett egy mesterségbe, amelyet elfogadott sajátjának is – azután tudatosan mellette döntött – ugyancsak egy életre. Őszinte örömünket lelni, valóban kibontakozni abban, amit az ősök hagytak ránk: nagy ajándék és nagy biztonság. Akkor is, ha „csak” az államosított egykori családi műhelyben lehetett elindulni a pályán, és a hetvenes években a hatalom nem engedte beteljesülni nagy álmát, hogy kimehessen tanulni három évre Olaszországba. S ő törvénytisztelő állampolgárként itthon maradt. Városa pedig nagyvonalúan támogatta azzal, hogy műteremlakást adott neki. Volt szerencsém itt többször megfordulni, több korszakban. A hetvenes években Zalaegerszegen tanítottam, s Orsós Jakab író és faragó barátjaként János is elfogadott engem mint irodalmárt. Az alkotó emberek örömével. S attól kezdve mindig otthonosan léptem műtárgyakkal teli, félkész munkákkal is felhalmozott műtermébe. Keresztury Dezső után, barátom, a lendvai Bence Lajos szép verset írt róla. Nekem ez később sikerült. De nem maradt el.

Az a meglátásom, hogy Vadas József Élet és Irodalom-beli cikke után, kissé megroppant pályája. A nemzeti, a fazekasságban gyökerező kerámiahagyomány újbóli feldolgozása nem vált ajánlatossá, megtűrt formavilág lett a szocialista kultúrpolitika számára. Vadas eklektikusnak nevezte Németh János múltnak elkötelezett kalandozásait. Akinek mintázását a primitív és archaikus szobrászat emlékei vezetik. Az európaiságról kevés szó esik. Illetve igen: odavetve, elismeri, hogy ez a mintázás a románkori akvamanilékra emlékeztet és a gótikus épületdiszítmények tanulmányozására vall. Ekletikus, tehát nem eredeti. Szó sem esett az edényzetből kinövő figuralitásról, az emberi tartalmakat hordozó korpuszokról, a mitikusságba hajló őszinte, mély és megrendítő szobrászi alakjairól.

És vágya sem tudott beteljesülni: a nagyméretű falikerámia-képek formálása sem. Egyre morózusabb lett új műtermében. Kellett valami változás, amely az elfogadás új szintjét hozza meg számára. Az 1969-es harkányi fürdő domborművének esetében ez is megtörtént. Ahogy írja a Gyökerek című kötetében: „Ha geometrikus és korongolt formákból lehet kerámiaszobrot csinálni, miért ne lehetne ezek fél metszeteiből domborművet?” S az „ördögszántotta hegy” benépesült a népi mitológia figuráival. E mitikus történet figurális, modern alakzattá vált mintázása nyomán. Korábbi időszakban éreznie kellett, mind inkább perifériára szorul. De érdekes módon nem esett kétségbe. Makacsul készítette a szebbnél szebb korpuszokat, ”beszélő” edényeket, amelyekkel mindig jelezte: itt vagyok. És mindig voltak tisztelői, gyűjtői, szakmai feldolgozói. Nekem az volt a benyomásom, hogy egyoldalúan csak a nemzeti, realisztikus kötődést vették figyelembe, európai irányultságát nem. Pedig a művész európai elkötelezettsége vitathatatlan. Persze, a kerámia is meg akart újulni, abszolút meg lehet érteni Schrammal Imre kísérleteit, a spontán roncsolódás nyomait rögzítő formaelemeit. (Érdekes, ő elfogadta és támogatta Németh János törekvéseit.) És ennek a kisvárosba szorult pályának sikerült a kitörés.

Ami megerősít minket abban, hogy amit hittel, lelkesedéssel, folyamatosan jobbá válni akarva végzünk – ahogyan ezt ő tette –, annak meglesz az eredménye. Meg fogják látni és érteni azok, akikre vár az üzenet, amelyet ő az agyag hangján fogalmaz meg több mint hét évtizede. Akik pedig megértik, azok szeretni is fogják ezt a sajátos, olykor meseszerű Németh János-i nyelvet, amely groteszk ízekkel telített és mégis harmonikus.
„…Én újat nem tudok csinálni, csak mást. Az elődök hagyatékához hozzáteszem a magam üzenetét” – írta székfoglalójában, amikor a Magyar Művészeti Akadémia a tagjai közé fogadta.
A múltat elfogadni és hozzátenni a magunkét azt jelenti: békében élni az ősökkel és hinni magunkban, a saját üzenetünk létjogosultságában, folyamatosan tanulni, és keresni az újat – ebből fakadhat az a nyugalom, amely a művekben elmerülve elfogja a szemlélőt. Szinte érezzük a göcseji föld szagát, legyen szó eredetmondáink, a görög mitológia vagy éppen a keresztény kultúrkör alakjairól. Németh János életművében jól megférnek ezek egymás mellett és otthonosak tudnak lenni akár Indiában, Finnországban, vagy a Zalában is. Hiszen ha jól megfigyeljük, mindennek a mélyén megérezhetjük az általánosan érvényest.
Mindannyian tudjuk, hogy művész, neki azonban elég, ha az utolsó fazekas lehet. Akárcsak a mesterből művésszé vált görögöknek, neki is így kerek a világa.
Páterdombi házából alkotás közben figyelte, hogyan változik a környék az évtizedek során. Négy évtizeddel ezelőtt ültetett egy fenyőfát a zalai táj sokat megélt földjébe a jövőnek, amely társa lehetett a csendes szemlélődésben, és tanúja is művészete alakulásának. Annak, ahogyan stílusa egyszerűbbé, tisztábbá vált az évtizedek folyamán, továbbra is életszeretetet és a hétköznapok népi vallásosságának hangulatát sugározva.
Németh Jánost kilencvenedik születésnapján köszönteni nemcsak megtiszteltetés, hanem nagyszerű lehetőség is, hogy újra megálljunk és rácsodálkozzunk arra, mekkora művészegyéniségek, micsoda életművek között élünk. Fontos, hogy ne vegyük ezt természetesnek, hanem becsüljük meg, hogy közöttünk élnek azok az alkotók, akik életművükkel a magyar kultúra alkotórészei, vagyis identitásunk megalapozói. Kultúránkkal formálódunk közösséggé és kultúránk tart meg minket. Csodálatos megtapasztalni, ahogyan mestereink keze nyomán alakul és gazdagodik. Az ifjúkori Gall kakas kukorékolása messzire hallatszott.

S jöttek a fontos kiállítások: 1970-ben a Képcsarnok Derkovits Termében László Gyula nyitotta meg ezt a „kerámiaünnepet”. A népművészet beáramlását a kortárs égiszek alá. Az áldozatos munka meghozta gyümölcsét, az új műterem is inspirálta. A harkányi munka után megbízást kapott a helyi uszoda falára egy fríz elkészítésére. (Az átépítés után két részben ma is ott van a bejáratánál ez a „vízi pompa”: a tengerek változatos jelzései, isteni és állatvilága.) S közben megérkezett egy olasz meghívás. Igaz, hogy nem három évre, csak egy hónapra, de ez is pótolhatatlan ízelítőt adott az etruszk agyagművességből, a della Robbia család majolika formateremtést megújító színes világából. De az etruszk múzeum alkotásai előtt, ahogy emlékiratában írta, fejet kellett hajtania.

És jöttek a nagy kalandok, utazások, amikor ő magyar kerámia nagyköveteként érkezett Litvániába, később Olaszországba. Munkái eljutottak Franciaországba, Amerikába, Ausztráliába, később a környező országokba, Lengyelországba, de a távoli Indiába is. A rendszerváltozáshoz közeledve bőven kapott munkát, ahogy olvashatjuk a Gyökerekben: egyik munka hozta a másikat. A zánkai Neptun-kút, a nagyatádi kút, a nagykanizsai térfal, a szászhalombattai dombormű, később a Vanyarci Sellő és a Halász-emlékmű is keze munkáját dicséri.
Ennek a megújulásnak betetőzése volt az 1976-os Műcsarnokbeli-kiállítás. A megnyitót Borsos Miklós tartotta, de ott volt Gádor István, László Gyula, és eljöttek a kollégák, tisztelők, barátok.
A hatvanadik éve újabb megbecsüléseket hozott. 1995-ben a Vörösmarty téri Csontváry Teremben közel száz munkája került nyilvánosság elé. Az irodalmár elismerés ismét megjött: Juhász Ferenc versprózája, az Őstermő boldog áldozat. Németh János a Föld-Ember címmel hódolt a némethi formavilág előtt. Ahogy írta: „Németh János azt csinálja: ami a maradandóság. Maradandóságot teremt az ősanyagból. Vidámat, játékosat, monumentálisat, figurákkal-pezsgőt, alakokkal-tenyészőt, szomorút, szentet, táncosat…”

Egyik értő kritikusa, Benedek Katalin írta róla: „Németh János munkássága szerves egész. Láncszemként kapcsolódnak egymáshoz az egyes darabok, ugyanakkor azonban önálló műalkotások. Ennek a folyamatnak újabb opusa e népi ornamentikával gazdagított plasztika.” 2010-ben megnyílt állandó kiállítása a Göcseji Múzeumban ékesen bizonyítja ezt.
S ebben az évben újabb album jelent meg munkásságáról. Művészetének összegzése és továbbgondolása céljából. S aztán 2013-ban az MMA tagjai sorába felvette, majd ’14 tavaszán megkapta a Kossuth-díjat, s beválasztották a nemzet művészei közé. 2015-ben a Vigadó termeiben rendezték meg áttekintő kiállítását, amelyhez szép katalógus is készült.
Munkakedve azonban nem csökkent. Aktívan részt vett a zalaegerszegi uszoda frízének áthelyezésében, elkészült a városi ravatalozó méltó reliefje. Kisebb darabok mintázását is vállalja, ha kedve van hozzá. De újabban más szenvedélyének hódol. Ifjúkorában remek grafikákat készített Pécs belvárosáról, s időnként azért elő-elővette a ceruzát vagy a tollat, hogy grafikai elképzeléseit papírra vesse. Ez a „kikapcsolódás” egyre érdekesebb, tervezi is ezeket még ebben az évben kiállítani.
Keramikus? Szobrász? Grafikus? Talán mindhárom. A nemzeti hagyományba megmerülve megifjodot lélekkel vált magyar és európai művésszé. Pályája követendő példa, művészete megbecsülendő örökség.

Péntek Imre
költő, művészeti író

Fotók:
  1. Németh János portré (Fotó: Zóka Gyula)
  2. Göcsej díszfal; kétoldalas dombormű, agyagmázas samott (1120 oC), 500 x 130 cm, 1973 (Fotó: Zóka Gyula)
  3. Faun; tusrajz, papír, 41 x 51 cm, 2010-es évek (Fotó: Zóka Gyula)
  4. Pieta – Elesettek emlékműve, mázatlan samott, cc. 70 cm, 1991 (Fotó: Zóka Gyula)
  5. Lajos bácsi; mázas kerámia (1080 oC), m: 52 cm, 1961 (Fotó: Zóka Gyula)
  6. Műlovarnő; samottos agyagmázas kőcserép, m: 62 cm, 1972 (Fotó: Zóka Gyula)
  7. Háry János; színes fedőmázas kerámia, m: 94 cm, 1958 (Fotó: Zóka Gyula)
  8. Szerzetes korsó, mázas majolika, (1020 oC), m: 35 cm, 1982 (Fotó: Zóka Gyula)
  9. Püspök korsó; mázas majolika, cc. 30 cm, 1968 (Fotó: Zóka Gyula)
  10. Bohóc; samottos agyagmázas kőcserép, m: 67 cm, 1981 (Fotó: Zóka Gyula)
  11. Kócsag; tusrajz, papír, 41 x 51 cm, 2010-es évek (Fotó: Zóka Gyula)
  12. Zala korsó; mázas majolika (1020 oC), m: 47 cm, 1992 (Fotó: Zóka Gyula)
  13. „Az ördögszántotta hegy legendája” dombormű (részlet); Harkányfürdő, samott, 35 m2, 1969 (Fotó: Zóka Gyula)

Vélemény, hozzászólás?

Közelgő események
Kiállítás megnyitó / Réteg–Rend

A gödöllői Várkapitányi Lakban július 14-ig tekinthető meg Katona Szabó Erzsébet (1952-2024) textilművész kiállítása, bemutatva az alkotói korszakokat a kárpitoktól kezdve az öltözékeken át a bőrkollázsokig. Várkapitányi Lak – 2100 Gödöllő, Szabadság út 2.

Kiállításmegnyitó / Textilművészeti Triennálé TŰ-RÉS-HATÁR

A VIII. Nemzetközi Textilművészeti Triennálé kiállítása a Szombathelyi Képtárban az alábbi kategóriákban: fal- és tértextil, textildesign, miniatűrtextil, zászló és szalag. 9700 Szombathely, Rákóczi Ferenc utca 12.

Kiállítás / Határtalan design

Az idén huszadik alkalommal megrendezett független dizájn- és összművészeti rendezvénysorozat keretében húsz ország közel kétszáz alkotója mutatkozik be a Kiscelli Múzeumban. 1037 Budapest, Kiscelli u. 108.

Kiállításmegnyitó / Válogatás Csipes Antal táskagyűjteményéből

Csipes Antal iparművész a különféle táskák funkcióin és formai összefüggésein keresztül egy kronologikus táska- és designtörténetet kíván bemutatni a látogatóknak. 1111 Budapest, Bartók Béla út 32.

Kiállításmegnyitó / New. Art. Stúdió.

A legendás underground ruhaműhely története a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatói által szervezett kiállításon. 1075 Budapest, Király utca 11.

Ezeket is olvassa el
Beharangozo_01

Magyar Iparművészet lapszámbemutató az Akadémiai Szalonban

Hatartalan_23

A határtalan textilművészet

divat_16

Divat & Város kiállítás, avagy 150 év a budapesti divat tükrében

Adtuk_03

„Adtuk könnyel, vesszük vérrel”