Kaesz a leltár

Kaesz_16

Egy művészházaspár hagyatékáról

Amikor fél évszázaddal ezelőtt először írtam, mindjárt egy egész fejezetet, a magyar iparművészet fejlődésmenetét felvázoló tanulmánykötetembe1 belsőépítészetünk legnagyobb alakjáról, még kitapinthatóan érzékelhető volt az alig egy évtizeddel korábban, 1967-ben elhunyt Kaesz Gyula szellemének jelenléte a hazai kulturális közegben. Ebben nem kis szerepe volt özvegyének, Lukáts Katónak, aki nem egyszerűen a felesége és sok munkájában a tervezőtársa volt négy évtizeden át, hanem grafikusművészként maga is kiemelkedő jelentőségű alkotó. Könyvem megjelenését követően felhívott telefonon és kedvesen invitált – mondhatni – magukhoz,2 merthogy a mester halála után szinte csak minimális változás történt a házaspár által készített tárgyakból közösen berendezett, ily módon szinte időkapszulaként ható lakásban, Wellisch Tibor Március 15-e téren álló és szolid art deco stílusú házának ötödik emeletén. Ahonnan férje halála után Kató néni az egykori enteriőrökből egy kisebb, alighanem a valahai háztartási alkalmazottjuk által használt lakrészbe húzódott vissza néhány számára kedves bútor társaságában.

Ennek a hovatovább történelmi miliőnek a maga nemében páratlan (kivételes módon hajdani formájában fennmaradt) atmoszférájával szembesülhet a látogató a Bajza utcai Walter Rózsi-villában, ahol Kaesz-otthonok 1925–1960 címmel egy nagyobb és négy kisebb enteriőr, valamint számos eredeti tervrajz, archív fotó és dokumentum eleveníti meg a magyar belsőépítészet klasszikusának munkásságát saját lakásainak múzeumi prezentációjával.
Természetesen már könyvem készülésének idején tisztában voltam azzal, hogy Kaesz Gyula szellemi hagyatékának ápolásával tanítványai és utódai tették a legtöbbet mesterük emlékének őrzése érdekében; név szerint (ábécében) Fekete György, Hornicsek László, Király József, Mikó Sándor kívánkozik a hosszú sor élére. Az életmű legterjedelmesebb és főként legjelentősebb fejezetét ugyanis a bútortervező tanári működése képezi. Iparoscsalád tagjaként született, apja szakmáját követve, „von Haus aus” ismerkedett meg az asztalosmesterség alapjaival, ekként lett az Iparrajziskola, majd az Iparművészeti iskola növendéke, ahol 1917-ben szerezte meg diplomáját. Két évvel később már az alma mater óraadó, utóbb – jócskán megkésve – rendes tanára, közben a ’20-as évek derekán az oktatási reform (törekvéseivel többé-kevésbé magára maradt) kezdeményezője, az építész tanszék vezetője, majd a negyvenes évek végén főiskolává avanzsált intézmény igazgatója 1952 és 1958 között, nemzedékek egész sorának nevelője egészen nyugdíjba vonulásáig. Nem kizárólag bútortervezők képzésével alkotott maradandót; olyan jelentős egyéniségek is sokat köszönhetnek neki, mint a formatervező Bozzay Dezső, az üveges Mánczos József, a festő Lossonczy Tamás vagy a fotós Haár Ferenc, illetve a szobrász Kemény Zoltán és az építész Alexander Bodon, hogy végül két nemzetközi nagysággal érzékeltessük tevékenységének széles hatókörét.

1967-ben bekövetkezett halálát követően egy darabig még rendszeresen felemlegették tanári ténykedését és idézték cikkeinek legfontosabb, előremutató megállapításait. Így lesz belőle ikonikus figura, munkássága pedig afféle igazodási pont vagy mérce. Magától értetődően vele, a munkáiból kialakított „emlékkiállítással”3 nyit 1970-ben Belsőépítészet címmel a szakma első országos seregszemléje. A képzőművész szövetség illetékes szakosztályának kollektív tárlatán nem pusztán negyvenhárom tervező dokumentálta jobbára fényképekkel szinte kivétel nélkül középületdekoráló (nagy részben szállodákra, éttermekre, bárokra korlátozódó) tevékenységét, az Ernst Múzeum rendezvénye egyszersmind „tiszteletadás kíván(t) lenni a magyar belsőépítészet legnagyobb alakjának, Kaesz Gyula Kossuth-díjas, érdemes művész emléke előtt.”4 Noha a belsőépítészek fele már nem az ő növendékeként szerzett diplomát, szellemi hagyatékának kisugárzása akkoriban olyan erős volt, hogy egykori tanársegédje, Hornicsek László az ezt követő, 1974-es belsőépítészeti kiállítás katalógusában még mindig rá hivatkozva fogalmazott valamennyiük számára útravalónak szánt esztétikai programot: Elhagyni művészet! – tanította Kaesz Gyula, és üzenete könnyen megfejthető. Jól tudjuk, hogy a kevesebb több.”5
Csakhogy ez az intelem a minimalizmus korabeli térnyerésével még nálunk sem Kaesz Gyula jóvoltából honosodott meg, nemhogy idegenben. Szállóigeként a Bauhaus egykori igazgatója, a világnagyság Mies van der Rohe less is more kifejezése terjedt el és gyökeresedett meg a szakmai közvéleményben; a magyar belsőépítész neve pedig, akármilyen fájdalmas is ezt nekünk tudomásul venni, tevékenységével egyetemben szép lassan még idehaza is feledésbe merült. Változást e téren az sem hozott, hogy a nagy sikerű 1975-ös jubileumi iparművészeti kiállításon6 szerepelt egy karosszéke; az 1980-as belsőépítészeti tárlat kapcsán azonban neve már szóba sem kerül. 1987-es jubileumán a napilapok nem foglalkoznak vele, egyedül a Magyar Építőművészet emlékezik meg születése kilencvenedik évfordulójáról,7 s mindössze az Iparművészeti Egyetem adózott egy lényegében zártkörű kis kiállítással egykori legendás tanára emlékének.

Ezt követően harminc évnyi szünet következik a tisztelgésben: legutóbb 2017-ben kerültek a nyilvánosság elé a munkái, akkor lett „volna” százhúsz éves. A rendszerváltás – a nyugati típusú piacgazdasági szerkezet kiépülése – sem hozott szakmája és személye megbecsülésében fordulatot. Lehangoló látlelet iparművészeti kultúránk és abban a design hervatag állapotáról, hogy a nagy nyugati bútorgyártók példájára 1998-ban a Balaton Bútor hiába tett ajánlatot replikák készítésére Kaesz Gyula egyik legszebb és legkényelmesebb karosszéke alapján,8 a kezdeményezés meddő maradt. Le Corbusier, Breuer Marcell, Rohe újragyártott klasszikus munkáival szemben magyar kortársuk 1930-as bravúrdarabjának hiteles kópiája nálunk nem keltett rentábilis üzlettel kecsegtető érdeklődést. 2005-ben Almási Miklós ugyancsak csalódottan tette szóvá art decóról megjelent könyvem recenziójában a fájó veszteséget, miszerint méltatlanul esett ki kulturális emlékezetünkből az irányzat egész sor nemzetköri rangú magyar képviselője, többek között az általa elsőként említett Kaesz Gyula.9 Ma már, ha nevét szóba hozom az egyetemen a belsőépítész hallgatóknak, hozzá kell tennem írásmódját. Nemkülönben azt is, hogy nyugdíjba vonulását követően sem nyugodott. Akkor írta Ismerjük meg a bútorstílusokat címen a berendezőművészet történetéről azt az alapművét, amely 1962 óta tucatnyinál több kiadásban jelent meg, és amely mostanra mintha szintén feledésbe merült volna.

A Képzőművészeti Főiskoláról az Iparművészeti Iskolába igazolt Lukáts Kató 1920-tól először díszítőfestészetet, majd grafikát tanult Haranghy Jenő, illetve Helbing Ferenc növendékeként. Egy hallgatói feladatnak köszönhetően ismerkedett meg a nála alig három évvel idősebb Kaesz Gyulával. Diplomájának kézhez vételét követően, 1925 decemberében házasodtak össze. Laktak az Erzsébet téren, a Kisfaludy utcában, a Logodi utcában, a Krisztina körúton, a Fejér György utcában, végül – életük végéig – a már említett belvárosi házban. Továbbá volt egy közösen berendezett nyaralójuk is. Nemcsak az életük fonódott össze, hanem a munkájuk is. Az építész Kaesz elsőrangú grafikus is volt; bélyegek, plakátok, kiállítási installációk alkotója; a csomagolás- és reklámgrafikus, majd könyvtervező Lukáts Kató pedig a bútorokra intarziadíszeket, a belsők szerves elemeként függönyt, tapétát, bútorszövetet is tervezett, noha – tegyük hozzá – korántsem azonos felfogásban. A férj fentebb említett szolid puritanizmusával szemben a feleség éppenséggel a színes és kavalkádos (folklór ihlette) ornamentikának volt a képviselője. S mivel hatszor költöztek és az együttdolgozás a lehető legtermészetesebb módon saját lakásukra is vonatkozott, újabb meg újabb enteriőrjeik jóvoltából dinamikus képet kapunk munkásságuk kiteljesedéséről. A kiállítás katalógusa valamennyi helyszínt érzékletesen dokumentálja. Nagy örömömre szolgált, amikor hírét vettem, hogy eredeti állapotában ránk maradt hagyatékuk közgyűjteménybe kerül, sőt már folyik a katalogizálása; a magam módján igyekeztem támogatásomról biztosítani ezt a több évre visszanyúló akciót. Az immár múzeumi tulajdont képező enteriőrök ugyanis, mint a májusban nyílt kiállítás tanúsítja, alapvető és fontos tanulságokkal szolgálnak a magyar belsőépítészet és tárgykultúra XX. századi fejlődésmenetéről a szakmabelieken kívül az érdeklődő közönségnek is.

Az inkább kicsi, mint tágas Walter Rózsi-villa nem múzeumnak épült; ráadásul rendezvényhelyszínként is szolgál. Nem alkalmas sem a két alkotó életművének monografikus bemutatására, sem akár csak egyetlen – 2023-ban megvásárolt, utolsó – otthonuk teljeskörű rekonstrukciójára, mivel nincs benne kellő számú és méretű helyiség. Nem annyira időben, főleg funkcióban különböző öt enteriőr és néhány szóló darab révén elevenedik meg az a környezet, amelyben éltek és dolgoztak. A rendezők dolgát szerencsére megkönnyítette, hogy Kaesz nem váltogatta sűrűn a felfogását. Ellentétben a korszak másik meghatározó egyéniségével, a pályatárs és barát Kozma Lajossal, noha pályája korai szakaszán szellemi bűvkörébe került. Csupán egyetlen helyiség különbözik a többitől: első lakásuk 1925-ben készült aranyozott fehér hálószobája, amely az akkor kulmináló Kozma-barokk hatását mutatja. Ezt már a korabeli kritika is világosan látta, minthogy az együttest bemutatták a szakma reprezentatív, az Iparművészeti Társulat negyvenéves fennállásának jubileumi tárlatán. Elemző beszámolójában Ybl Ervin nem csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy a nemzetközi színtéren immár a németek diktálják a trendet, miközben nálunk még Kozma Lajos historikus, vagy ahogy írja, „múlthoz kapcsolódó” expresszionizmusa dominál a kiállításon. Többek között Kaesz Gyula nem feltétlenül eminens anyagában is: „hálószobabútorai ugyan művésziek, de a kényelmes ágyat és szekrényt kivéve, túlságosan mesterkéltek.”

Az asztalosság mint mesterség törvényeire alapozó, vele az anyagszerű és funkcionális megformálást magától értetődő módon érvényesítő Kaesz Gyula hamarosan szakított ezzel a személyiségétől egyébként is távol álló attraktív előadásmóddal. Ekként alakult ki a ’30-as évekre az art deco lakályosságát és a két háború közötti konstruktivista esztétika racionalizmusát szintetizáló puritán-decens formavilága. Ebben a stílusban – hol festőibb, hol fegyelmezettebb változataiban – fogant ezt követően kibontakozó érett művészetének szinte valamennyi eleme, amelyekből egy-egy háló-, dolgozószobai és nappali enterőrt láthatunk a kiállításon, továbbá a nyaralójukba készült ülőgarnitúrát. Keverve olykor a régebbi és az újabb darabokat, miként ők is tették, s ahogyan azt a korabeli – folyóiratokban publikált – dokumentumfotókon láthatjuk mellettük. A tárlókban Lukáts Katónak úgyszintén a leghiggadtabb – jobbára az Altmann & Kühne csokoládégyárnak tervezett csomagolásaival. Mögöttük a falon pedig az olyan műtárgyakkal, mint Kovács Margitnak a házaspár monogramjával díszített dísztányérjával vagy a feleség kedvenc festményének, Van Gogh napraforgós virágcsendéletének reprodukciójával.

Jelképes, hogy lakásukban az előszobát és az átjárót, mint Horányi Éva most kikutatta, az osztrák Mathilde Flögl, illetve a német Josef Hillerbrand Deutsche Werkstätte számára tervezett art decós tapétái díszítették. Kaesz ugyan világosan látta, hogy a század derekán a hagyományos iparművészetet merőben új típusú tervezőművészet készül felváltani: „Racionalizálás, tipizálás (…) a mérnök mint iparművész (…) igen szembeszökő lényegbeli és formai elváltozást hoz létre előbbi korok formaalakító munkájával szemben.”10 A háború után így lesz kezdeményezője a művészi és megfizethető típusbútorok sorozatgyártását szorgalmazó akciónak, majd 1949-ben elsőként tudatosítja a szakmai közvélemény számára az industrial design karakterét.11 Nem éppen kombattáns személyiség, a Rákosi-korszakban mégis karakánul nemet mond a szovjet mintájú álnépi bútorművészetre, sőt néhány éves szünet után 1953-ban az ő igazgatósága alatt indul újra a formatervezők képzése. Ugyanakkor mind alkotóként, mind oktatóként magától értetődően szorgos szakírói tevékenységében is egyértelműen távolságot tartott – miként fogalmazott – a „radikális modern”12 iskoláktól, magyarán a bauhausi funkcionalizmustól. Az Altmann & Kühne megbízásából készült fémbútorai, amelyeket a Szép otthon – a boldog élet című lakáskultúra-seregszemlén mutatott be 1935-ben, mint most a felesége munkái között is látható, filigrán felépítésükkel és élénkpiros színükkel alapvetően különböznek a Breuer Marcell kezdeményezte acélcső konstrukciók Mies van der Rohén át Le Corbusier-ig vezető sorától.

A technológiai váltást a sorozatgyártásra visszafordíthatatlannak ítélte, sőt demokratikus felfogásából adódóan szükségesnek látta, a múlt értékeitől azonban sosem tágított. Kitartott a kézműves kultúra ránk hagyományozódott, meggyőződése szerint a jövőben is érvényes két alapelve mellett; hasznosság és minőség egymás hatását kölcsönösen garantáló ikerkritériuma határozta meg alkotói attitűdjét a ’20-as–’30-as évek fordulójától egészen élete végéig. Nem holmi elzárkózó konzervativizmus gyanánt, hanem belső eredetű szilárd értékrendszere jegyében.

Tervezői magatartásának alighanem legjellemzőbb produktuma elemes (modulárisnak is nevezett) könyvszekrénye, amelyet eredetiben és fényképen is szemlélhetünk. Első néhány egysége – mellette látható tervrajzával egyetemben – 1929-ből való, a könyvek gyarapodásával és egyre tágasabb lakásukban azonban a rendszer folyamatosan bővült, így a hatvanas évtizedre már huszonkét elemből állt. Ökonomikus, mert úgy és attól megtartható/maradandó, hogy folyamatosan alakul. Miként József Attila, 1936-ban ő is megírta életműve leltárát: „[a]z összeépíthető bútorok egy érdekes, de még nem eléggé kihasznált válfaja a nagyobbítható bútor, amely újabb azonos alkatrészek, illetve egységek hozzávásárlásával állandóan növelhető. Mindezek kifejlődése és bővebb elterjedése azonban – tette hozzá szinte jövőbe látóan – még csak ezután várható.”13 Napjaink ökológiai válsága ugyanis messzemenően igazolni látszik jövendölésnek ható, valójában földhözragadtan racionális érvelését. Ma már világosan látjuk, hogy a Föld természeti erőforrásai végesek, a jövő nemzedékeinek szakítaniuk kell a használati tárgyak folyamatos cseréjének (a throw out szemléletnek) a második világháború után a fejlett világban általánossá vált gyakorlatával. Erre int Kaesz szellemi végrendeletnek tekinthető utolsó, már halála után megjelent írása is az általa „növekvő lakás”-nak nevezett elgondolásával, minthogy napjainkban már nem egyszerűen javaslat, hovatovább követelmény az újrahasznosítás mint a fenntarthatóság záloga: „Arra törekszünk, hogy megvalósítsuk a berendezésnek azt a módszerét, hogy az egyszer beszerzett alapberendezés darabjait a család létszámának, anyagi helyzetének és egyéb életkörülményeinek változásai szerint szükségessé váló további azonos jellegű egyes darabokkal állandóan kiegészíthessék.”14

Vadas József
művészettörténész, professor emeritus

Jegyezetek:
  1. Vadas József: A „Művészi Ipar”-tól az „Ipari Művészet”-ig. Corvina, 1979
  2. Vadas József: Lukáts Kató emlékezete. Magyar Nemzet, 1990. február 19.
  3. f.j. (Fekete Judit): Öt nagyszabású iparművészeti kiállítás az év második felében. Magyar Nemzet, 1960. június 17.
  4. Fekete Judit: Belsőépítészek kiállítása az Ernst Múzeumban. Magyar Nemzet, 1971. január 8.
  5. Hornicsek László: Az alkotó munkáról. A Belsőépítészet ’74 kiállítás katalógusa
  6. Rendezte: Gergely István és Herczeg Ibolya
  7. Kilencven éve született Kaesz Gyula. Bodon Sándor, Hornicsek László, Kiss Éva írásai. Magyar Építőművészet, 1987/4.
  8. Balog János: Tiszteletadás a mesternek. Lakáskultúra, 1999/1.
  9. Almási Miklós: Ex libris. Élet és Irodalom. 2005. július 8.
  10. Kaesz Gyula: Iparművészet és iparművészet nevelés. Tér és Forma. 1930/12.
  11. Kaesz Gyula: A típusforma. Új Építészet, 1949/1
  12. lásd 10. p.
  13. Kaesz Gyula: Beépített és összeépített bútorok. A Bútor, 1936/4.
  14. Kaesz Gyula: Tárgy- és környezetkultúra. Magyar Építőművészet, 1968/3.

Fotók:
  1. A villa egykori szalonjában a Kaesz-házaspár szentendrei nyaralója elevenedik meg (Fotó: F. Tóth Gábor/MÉM MDK)
  2. A villa egykori szalonjában a Kaesz-házaspár szentendrei nyaralója elevenedik meg (Fotó: F. Tóth Gábor/MÉM MDK)
  3. A Petőfi téri lakás nappalija 2022-ben (Fotó: F. Tóth Gábor/ MÉM MDK)
  4. Dolgozószoba (Fotó: F. Tóth Gábor/MÉM MDK)
  5. A modern hálószoba éke a Lukáts Kató méreteire és igényeire szabott, gondosan megtervezett gardróbszekrény (Fotó: F. Tóth Gábor/MÉM MDK)
  6. Ezüst tapéta a Petőfi téri lakás közlekedőjében 2022-ben; tervező: Mathilde Flögl/Wiener Werkstätte; 1920-as évek (Fotó: F. Tóth Gábor/ MÉM MDK)
  7. Hálószobaegyüttes; A hálószobában található az a bútoregyüttes, amelyet maga Kaesz Gyula tervezett, és a fiatal házasok első otthonában állt; 1925; Magyar Nemzeti Múzeum (Fotó: F. Tóth Gábor/MÉM MDK)
  8. A Kaesz-házaspár egykori ebédlőbútorai a villa ebédlőjében (Fotó: F. Tóth Gábor/MÉM MDK)
  9. Zeneszekrény intarziával; tervezte: Kaesz Gyula; az intarziát tervezte: Lukáts Kató; 1935 körül; Iparművészeti Múzeum (Fotó: F. Tóth Gábor/MÉM MDK)
  10. Tálalószekrény pohárvitrinnel; Kaesz Gyula; 1930-as évek; MÉM MDK Múzeumi Osztály (Fotó: Nyirkos Zsófia/MÉM MDK)
  11. P. Szabó Éva nem csupán társtervező és kivitelező volt, hanem a házaspár barátja is – a villa második emeletén számos textilje látható a fiókokban (Fotó: F. Tóth Gábor/MÉM MDK)
  12. Piros fiókos asztalka; tervezte: Kaesz Gyula; MÉM MDK Múzeumi Osztály (Fotó: Nyirkos Zsófia/MÉM MDK)
  13. Kétajtós szekrény; Terv és festés: Lukáts Kató; 1935; Iparművészeti Múzeum (Fotó: F. Tóth Gábor/MÉM MDK)
  14. A Kaesz-házaspár szórólapja költözésről: „Elköltöztünk” szórólap a házaspár új címével; 1929; Iparművészeti Múzeum (Fotó: F. Tóth Gábor/MÉM MDK)
  15. A szentendrei hétvégi ház a kert felől; 1943 (Forrás: MÉM MDK Múzeumi Osztály)

Vélemény, hozzászólás?

Kiállítások, események
Kiállításmegnyitó / Textilművészeti Triennálé TŰ-RÉS-HATÁR

A VIII. Nemzetközi Textilművészeti Triennálé kiállítása a Szombathelyi Képtárban az alábbi kategóriákban: fal- és tértextil, textildesign, miniatűrtextil, zászló és szalag. 9700 Szombathely, Rákóczi Ferenc utca 12.

Kiállítás megnyitó / Réteg–Rend

A gödöllői Várkapitányi Lakban július 14-ig tekinthető meg Katona Szabó Erzsébet (1952-2024) textilművész kiállítása, bemutatva az alkotói korszakokat a kárpitoktól kezdve az öltözékeken át a bőrkollázsokig. Várkapitányi Lak – 2100 Gödöllő, Szabadság út 2.

Kiállításmegnyitó / New. Art. Stúdió.

A legendás underground ruhaműhely története a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatói által szervezett kiállításon. 1075 Budapest, Király utca 11.

Kiállításmegnyitó / ÜVEG Hidegen-Melegen

A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége által szervezett üvegművészeti kiállítás várja látogatóit a belváros szívében.
1061 Budapest, Andrássy út 6.

Ezeket is olvassa el
New_17

New Art Stúdió

Kaesz_16

Kaesz a leltár

20_eves_35

20 éves a Határtalan Design!

Nagyvilagra_16

„Alkotni művészet, eladni Kunst!”