Meglehetősen kanyargós úton jutott el ez az írás a Magyar Iparművészet lapjaira, bizonyítván a régi tételt: végül is minden mindennel összefügg. (Mi több: mindenki mindenkivel is…) Én magam már hosszabb ideje az Esti Hírlapban „utazom”, vagyis készülőben van egy, az első szocialista bulvárlap életéről szóló terjedelmes alapmű, s ennek apró részletét – jelesül a lap kézzel rajzolt logójának (fejlécének) a történetét – boncolgattam, amikor is kiderült, nem biztos, hogy minden úgy történt, ahogy eddig tudtam. Ekkor jött segítségemre az Iparművészet főszerkesztője egy névvel és az ahhoz tartozó e-mail-címmel, telefonszámmal. S ha már összejöttünk, kérdezte: nem volna-e kedvem írni az Esti Hírlapban megjelent illusztrációkról, karikatúrákról, egyéb tervezőgrafikai érdekességekről?
Volna kedvem…
Bár mindjárt egy kevéssé jó hírrel kell kezdjem: ami a karikatúrákat illeti, az Esti nem volt kifejezetten rajzos lapnak mondható. Sőt, önálló, a lapban mindig azonos helyen található karikatúrarovatról egyáltalán nem beszélhetünk.
„az Esti nem volt kifejezetten rajzos lapnak mondható… ha mégis kellettek karikatúrák, azokat viszont a kor legnagyobbjai követték el”
Ha olykor voltak is rajzok, ezek alkalomszerűen jelentek meg a lapban. Egy-egy portré a kulturális, a külpolitikai vagy a sportrovatban, amelyek többnyire Füzér József ceruzáját dicsérték, olykor egy-egy rajz valamilyen nehezen megfényképezhető anyaghoz: dörgedelmes vezércikk vagy odacsapó glossza helyett, esetleg az Itt a budapestiek beszélnek rovatba egy-egy vicces, képes szatíra. Ha jól emlékszem, tulajdonképpen a Szöllősi Ferenccel közösen szerkesztett Köz-tér című rovatunkban kapott először fix helyet a karikatúra: a nagyszerű Lehoczki István rajzolt ebbe vidám, környezetvédő-tematikájú rajzokat.
Ha mégis kellettek karikatúrák, azokat viszont a kor legnagyobbjai követték el: Kaján Tibor, Várnai György, Szűr-Szabó József, Krenner István. Ki ne feledjem a szilveszteri buliszámokat, amelyek Resti Hírlap néven tulajdonképpen már az 1956-os indulás után, évről évre megjelentek. Ezekbe nemcsak karikatúrák, de olyan fotók is belekerültek, amelyekbe belerajzoltak oda nem illő dolgokat is a mesterek; hol volt még a Photoshop és a fake news… Tulajdonképpen főállású karikaturistánk is volt Endrődi István személyében. Évike, a felesége is egyidőben az Estinél titkárnősködött, s ugyan nem ismerem Endrődi szerződésének részleteit, de azt hiszem, nálunk leginkább csak a titkárságon üldögélt, rajzolni a Ludas Matyiba járt.
Viszont volna itt egyéb „tervezőgrafikai érdekesség”: például a föntebb már említett logónak, az Esti Hírlap kézzel rajzolt főcímének a története.
Az Esti Hírlap címbetűin az Esti szó majdnem pontosan megegyezett lapelődje, az Esti Budapest rajzolt betűivel, csak míg ott a Budapest szó nyomdai nagybetű volt, az Esti Hírlapnál a Hírlap szó is a kézírást idézte. Ez utóbbit Ritter Aladár, a szakma nagy figurája: újságíró, szerkesztő, nyomdai tervező, feltaláló rajzolta – kézzel. Miután az Esti Budapesttől került az Esti Hírlaphoz, vélhetően innen származhatott az azonosság. Bár mindkét lap fejléce tulajdonképpen megörökölte a háború előtti legnagyobb példányszámú délutáni lap, Az Est ugyancsak rajzos címbetűit, amit az első évfolyam első számának 1910. április 16-i első oldalára Falus Elek iparművész, díszlettervező rajzolt. Ugye mondanom sem kell: Ritter Aladár már Az Estnél is ott volt…
Ritter a magyar sajtótörténet legendája, 1924-től dolgozott újságíróként. Az első, még Az Estnek küldött tudósításának témáját egy Kaposvár felé tartó vonatúton szerezte. Egy fiatalember mesélte el kálváriáját: leánykérőbe indult, s egy bőröndbe rejtette az arának szánt ajándékát. Ám pechére a vonaton elcserélte a bőröndöt valakivel, s amikor a családi vacsora közepén ünnepélyesen kinyitotta a bőröndöt, „Itt van, drágám, amit megérdemelsz!” felkiáltással, ajándékok helyett kötelek kerültek elő. Mint kiderült, egy kútásóval cserélte el a csomagot, de ez már nem segített a fiatalemberen: kiseprűzték a házból. Ritter viszont állást kapott Az Estnél… Állítólag az ő riportja tette híressé a Szomorú vasárnapot, az „öngyilkosok dalát”.
A háború után nemzetközi hírszolgálati irodát hozott létre, illetve laptervezéssel, tipográfiával foglalkozott: erről szóló, Radics Vilmossal közösen írt műve évtizedeken át lett az újságíró-iskolák tankönyve. Nevéhez fűződik Európa első mélynyomású újságjának, a Magyar Napnak a tördelése, az induló Esti Hírlapnál pedig tördelőszerkesztő lett.
„a legendák tovább élnek…”
A pontosság, illetve az esetleges pontatlanság okán térjünk vissza az Esti Hírlap címbetűihez. Ugyanis Bernáth László, a lap kulturális rovatának akkori vezetője a Volt egyszer egy Esti Hírlap című könyvében Ritter Aladárnak tulajdonítja az Esti híressé vált névjegyét, ezt egyébként minden estis munkatárs is így tudta. A könyv megjelenése után Mezei Gábor Kossuth-díjas belsőépítész, bútortervező tiltakozást jelentett be a Facebookon, imígyen:
„Még nem olvastam a könyvet – csak hallom, hogy a szerző szerint az Esti Hírlap kopfját Ritter Aladár tervezte. Ez tévedés, Ritter nem is volt grafikus. A kopfot Hauswirth Magda grafikus-karikaturista rajzolta. Hauswirth Magda az anyám volt, Ritter Aladár pedig késői apósom, szóval elhihetik, hogy ez az igazság. Csak azt nem tudom, a szerző honnan veszi azt, amit írt?”
Sajnos Bernáth Laci már nem tudott válaszolni, de gondolom, valami olyasmit mondott volna: hogy hát az Ali mesélte… Amennyire én megismertem (kicsit), de amennyit róla, kalandos életéről többektől hallottam (sokat), tán nem bántom meg Ritter Aladár emlékét, ha úgy fogalmazok: nem állt tőle távol a dicsekvés, történeteinek főhőse többnyire ő maga volt… Persze jó lenne tudni, miként került kapcsolatba Hauswirth Magda az induló Esti Hírlappal – talán egyszer ez is kiderül. Nekem mindenesetre sikerült kapcsolatba lépnem Mezei Gáborral, aki annyit tett hozzá a leveléhez, hogy ő maga látta, amikor édesanyja skiccpausz papírra rajzolta az Esti logóját. Miután Ritterrel akár már a ’30-as évek óta ismerhették egymást, Mezei szerint sem elképzelhetetlen, hogy Ritter Az Esttől, illetve az Esti Budapesttől „kölcsönzött” ötletét Hauswirth Magda vetette papírra…
Sajnos az ’56-os alapítók közül már senki sem él, így hát tovább élnek a legendák…
S ha már Ritter, ugyan nem estis, de elképesztő vállalkozása volt az 1961-ben megjelent Hangos Újság, amelyet Ritter mellett egy Vázsonyi József nevű úr talált fel. (Vázsonyiról sajnos nem sikerült információt szereznem.)
Ritter szerint a Hangos Újsághoz az akkor már létező Sonorama című francia lap adta az ötletet. A Sonorama 1958 októberétől 1962 július–augusztusáig jelent meg. Mind a 42 számát az Europe No 1 rádióállomás közreműködésével gyártották. Az egyes számok nyolc vagy több vékony műanyag lemezből álltak. Ezek lejátszhatók voltak anélkül, hogy eltávolították volna őket a kötésről, mivel az egész magazin a közepén átlyukasztott lyukkal a lemezjátszók korongjára illeszkedett. A folyóirat minden lemezhez egy rövid nyomtatott leírást mellékelt, fényképekkel gazdagon illusztrálva.
„a médiatörténet különös lábjegyzete: lemezjátszón »megszólalhat« az újságlap”
Ritter nem elégedett meg ennyivel: azt vette a fejébe, hogy a hangot tartalmazó műanyag hártyát nem külön adja az újsághoz, hanem a nyomtatott szövegre rögzíti, s így valóban „megszólalhat” az újságlap. Három év kísérletezés vezetett addig, amíg a Hangos Újság nagyjából A/4 méretű próbaszámát bemutatták.
Ritter az első hangos riportját Charlie Chaplinről írta, és elmondása szerint nem is annyira a dolog technikai része bizonyult nehéznek, mint az, hogy érdekes-tartalmas anyag férjen a harminchárom-egyharmados fordulattal lejátszható újságoldal szabta keretek közé. Konkrétan 2600 betűnyi szövegbe kellett sűrítenie Chaplin életének az első hangosfilmje megjelenéséig tartó szakaszát.
A Chaplin-anyag – szerzői jogi akadályok miatt – végül nem jelent meg az 1961-es próbaszámban, ám így is színes volt a felhozatal. A képzavart fokozandó „lapozható televíziónak” is kikiáltott Hangos Újság harminckét oldala közül nyolc volt hangos: ezek nyolc-nyolc percnyi anyagot tartalmaztak. Gagarin bejelentkezése az űrből, martonvásári séta és Beethoven-muzsika, Öveges professzor értekezik 2061-ről, „amikor a napi munkaidő már csak egy óra” lesz, Dezséry László békelelkész és országgyűlési képviselő nyilatkozata a fiatalokról, Mario Lanza operaénekes tragédiája: feleségét és három gyermekét vesztette el, egy Kellér Dezső-konferansz, a Záray–Vámosi páros Horváth Jenő-dalokat énekel, és egy zenei fejtörő.
A hang minősége megfelelő kezelés mellett száz lejátszás után is változatlanul élvezhető lesz – ígérte Ritter, ám a kecsegtető technikai adottságok dacára a Hangos Újság története a próbaszámmal nagyjából véget is ért. 1964-ben még érkezett hír, hogy a Szovjetunióból érdeklődtek a találmány iránt, ám a végső soron a nem túl praktikus hangoslap a hasonszőrű japán és német fejlesztésekkel egyetemben megmaradt a médiatörténet különös lábjegyzetének. Azt csak utólag jegyezném meg: a legkifinomultabb ízlésű zenerajongókon kívül ugyan kinek van manapság lemezjátszója…?
…
És akkor következzék egy igazi estis kuriózum, amikor falra költözött a szerkesztőség…
Valamikor a hatvanas évek közepe táján a nagyszerű karikaturista, Szűr-Szabó József végleg nyugdíjba ment a Ludas Matyitól. A közösség, a kapcsolat a napi lapcsinálással valószínűleg hiányzott neki, ezért bekéredzkedett az Esti Hírlap kulturális rovatába, ahol akkoriban ott dolgozott Nóti Ilona. Vele annak idején egy szobában ült az Esti Budapestnél, sőt az újságírói rossz nyelvek némi szerelmi szálról is regéltek… A mester annyira megkedvelte az Esti kulturális rovatát – ahová naponta úgy 9-10 óra körül bejárt –, hogy egyszer csak előállt az ötlettel: felrajzolja őket a falra.
Hamarosan neki is látott. Elsőnek a rovat akkori vezetőjét, Dersi Tamást örökítette meg – mint fáraót. Másodjára Bernáth Laci rovatvezető-helyettes került a falra a fáraó háta mögött – mint főpap. A főpapi szoknya redőibe rajzolt egy menyétet; Bernáth a feleségét becézte így…
Aztán jöttek a többiek: Fencsik Flóra, akinek éppen Básti Lajossal volt valami afférja, aminek nyoma lett a falon is. Bársony Éva kolléganőnknek bolgárnyelv-ismerete került fel egy papirusztekercsre, Kristóf Károlynak Párizsban éppen bemutatták egy operettjét, ezért mellé az Eiffel-torony került, és néhány intim női ruhadarab… Megörökítette legendás hivatalsegédünket, Bandi bácsit is, aki éppen az ihatatlan kávéját kínálja.
„Szűr-Szabó József egyszer csak előállt az ötlettel: felrajzolja a falra az Esti Hírlap kulturális rovatának munkatársait…aztán a szerkesztőség tagjai is felkerültek a falra”
A rajzoknak egyre nagyobb sikere lett, a szerkesztőség tagjai szekírozták Szűrt, hogy ők is kerüljenek a falra. Ezért aztán a kulturális rovat feje fölött kapott helyet a két főnök: Kelen Béla és Paizs Gábor, amint éppen sakkoznak, miközben a két titkárnő konyakot, illetve feketét szolgál fel. Aztán került hely Harangozó Márta képzőművész kolléganőnknek, természetesen kerti törpék társaságában. Ott látható Szathmári Gábor, a belpolitikai rovat vezetője, de mert moszkvai sajtóattasé is volt, ezért kicsit bokázik a hagymatornyok között. Sirokmány Lajos, a sportrovat vezetője akkoriban az Öttusa Szövetségnek is korifeusa volt, ezért öt csinos hölgy társaságában (öt)tusázik. Pakots György, a városházi tudósító természetesen a főváros címerével ábrázolódott; Hajdú Endre bírósági tudósító tyúkot vizitált – mint a tyúkperek szakértője. Réti Ervin, a külpolitikai rovat vezetője földgömböt kapott a fejére. Tatár Imre olvasószerkesztő az írógépből kitekeredő hosszú papírcsík elvagdosásával foglalatoskodik. Végül Szűr magát is felrajzolta a sarokban, a híres egyiptomi írnokszobor pózában.
Túl volt a kilencvenedik évén, amikor Szűr-Szabó József elhunyt. Özvegye, dr. Rőder Edit kezdeményezésére a Művelődési Minisztérium a falat védett műalkotássá nyilvánította, de miután a Sajtóházat lebontották, elpusztult ez is.
Én magam – valamikor a 2000-es évek elején – tettem egy kísérletet az egykori pannó megmentésére. Ekkor már szétverték a Sajtóházat, a méterszer méteres kockákra bontott Szűr-Szabó-féle faldarabokat egy raktárban találtam meg. Borzalmas állapotban: vakolattal, téglával, drótokkal összebarmolva hevertek a földön. Ingyen is odaadták volna, csak vállaljam/vállaljuk a renoválás költségeit, de senki nem segített…
Szücs Gábor
újságíró, nyugalmazott főszerkesztő
