Egy valódi lírikus – A belsőépítész Lajta Béláról

Egy_valodi_Vadas_jozsef_17

1930 szeptemberében a magyar főváros volt a színhelye a XII. Nemzetközi Építészkongresszusnak. A trianoni traumából az 1920-as évek derekán már magához tért országban a szervezők két tematikus kiállítást rendeztek az esemény alkalmából, egyet a szakma hazai előzményeiről és egy másikat a kortársak munkáiból. A Magyar Iparművészet hasábjain azonban a művészet világában is otthonosan mozgó (elsősorban színházi) kritikus, Kárpáti Aurél indulatos tanulmányban1 tette szóvá: „Végzetes tévedés volt (…) a »magyar építészek modern törekvésű munkáit« külön állítani ki a Műcsarnokban s külön a »magyaros építészeti törekvések« anyagát a Nemzeti Szalonban, mintha a kettőnek semmi köze se lenne egymáshoz. Az eredmény (…) csak eljelentéktelenítés és zavar lett. (…) Hogy csak a legkirívóbb esetet említsem: Lajta például mindkét helyen szerepel és sem a magyarosok, sem a modernek csoportjában nem kapja meg az őt megillető nyomatékot.” Minthogy „Feszl volt az álmodó, Lechner a kezdeményező és Lajta a helyes útra találó, szorososan összetartoznak.”

Kárpáti Aurél minden bizonnyal tudott róla, hogy az 1910-es évek derekán Lajta díszletet is tervezett, amelyre az építészt Bánffy Miklós intendáns nyomatékos javaslatára kérte fel az Operaház. Hiszen a Sába királynője „architektonikus” színpadképének revelációt keltő újdonságáról Márkus László jóvoltából annak idején ugyancsak a Magyar Iparművészet publikált képekkel illusztrált alapos beszámolót.2 Érthető tehát a számonkérése az építészet helyes útjára találó alkotó méltó prezentációjával kapcsolatban. Hasonló szemrehányásra most nincs oka az utódlap recenzensének. Lajtának a hazai szellemi életben betöltött meghatározó szerepét a lehetőségekhez (az egykori kolostor adottságaihoz) képest árnyaltan és látványosan mutatja fel a kettős jubileum – az építész születésének és a főváros egyesítésének egyaránt százötvenedik évfordulója – alkalmából rendezett életműtárlat. Másfél évszázad távlatából talán még világosabban látszik a pálya egészére visszatekintve, hogy Lajta miként teljesítette küldetését a par excellence magyar építészet modernizációjában. Budapest arculatán maradandó nyomot hagyó nagyszabású középületeivel, amilyen a ma is álló Vakok Intézete, a volt Szeretetház és a Vas utcai iskola, illetve bérházaival a Szervita téren, a Rákóczi úton és a Népszínház utcában. Nem kizárólag építészként, legalább ennyire belső terek tervezőművészeként is. Írásom további részét utóbbinak szentelem.

Ez az új szakma történetesen Lajta tanulmányai idején nyeri el vagy inkább küzdi ki nagykorúságát azzal, hogy leválik az építészetről. Leitersdorfer Dávid szabómester Terézvárosban született fia 1883 és 1891 között a székesfővárosi reáliskola tanulója. Ekként figyel fel Lechner Ödön népies szecessziójának nálunk szinte kopernikuszi fordulatot hozó munkásságára. Majd 1891 és 1895 között a kor hivatalos stílusa, a historizmus két vezető figurájának, Hauszmann Alajos és Steindl Imre növendéke a Műegyetemen, sőt friss diplomásként még az előbbi felügyelte Igazságügyi Palota (Kúria) tervezésében is közreműködik. Éppen ekkor jelenik meg a nevezetes Innen-Dekoration művészeti folyóirat (1890–1932) alapítója, Alexander Koch Moderne Innen-Architektur című kiadványának első kötete. Azt példázva, hogy bár enteriőrök mindig voltak, de megformálásuk saját igényeinkre szabott elementáris szükséglete csak a citoyen öntudat és életforma velejárójaként manifesztálódott. Az épületek lakófunkciótól független tereinek (üzletek, vendéglők, hivatalok stb.) megszaporodásával és a polgári berendezkedés térnyerésével nyerte el önállóságát ez a belsők és bútorok tervezésére szolgáló tevékenység, amelyet magyarul is belsőépítészetként ismerünk.
Lajta még a millennium évében ösztöndíjjal tanulmányútra indul: előbb Olaszországban járja végig a klasszikus emlékeket, majd 1897-ben Németországba megy. Hosszabb időt tölt Berlinben, ahol éppen akkor készül el Alfred Messel nagy feltűnést keltő modern Wertheim áruháza. Talán nála is dolgozik vagy az udvari építész, Ernst von Ihne népes irodájába szegődik. Koch könyvének 1897-es második kötetéről szintén tudomása lehet, noha inkább a Harz-vidék német kisvárosainak középkori emlékei ejtik rabul. (Róluk készült fényképeinek többsége sajnos a második világháború idején elpusztult.) Az önmagára eszmélést London városa hozza meg számára, ahol a viktoriánus kultúrával szemben a középkor egyszerű és funkcionális esztétikáját eszményítő Aesthetic Movement egyik ismert alakjánál tevékenykedik. A korábban klasszikus felfogású Richard Normann Shaw ekkoriban fordul az arts and crafts mozgalom (nevezetesen Charles Voysey és Philip Webb) falusi családi házakból ösztönzést merítő vernikuláris stílusa felé. Ez a váltás az angol fővárosban kulturális attaséként szolgáló építész, Hermann Muthesius figyelmét is felkelti, cikksorozatával nagy hatást gyakorolva otthoni kollégáira. Lajta Béla sem szakad el szülőföldjétől: Angliából küldött pályamunkáival már ekkor aktív szereplője szakmájának. 1899-ben rövid időre haza is tér, bár 1900-ban ismét útra kel. Párizsban megtekinti a világkiállítást, amelynek egyik építészeti szenzációja Eliel Saarinen finn pavilonja; tanulságai majd első monumentális épületeiben kísértenek. A francia fővárosból délre visz az útja, onnan pedig tovább Spanyolországba. Megfordul Észak-Afrikában is, amíg végül 1901-ben Budapesten telepedik le.

Azzal kell folytatnunk az alkotó szellemi életrajzát, hogy felszabadítóan hatott rá a jelenben szinte változatlanul tovább élő ősi arab kultúra. Így kezdi el gyűjteni a magyarországi népi/paraszti tárgyi világ hasonlóképp történelmi rekvizitumként ható emlékeit, amelyekre ihlető forrásként tekintett. Érzékeny szemű művészként járta az országot. Megfordult az ekkor még a modern világtól szinte hermetikusan elzárt Kalotaszegen, mint a preraffaeliták bűvöletében tevékenykedő gödöllői kolónia majd minden tagja; továbbá járt a Felvidéken, az ország nyugati végén és Tolnában. Vésett sulykolófa és színes hímzés mellett keleti (Zsolnay Miklóstól kapott) fajansztöredékek és zsidó tárgyi emlékek alkották korántsem szisztematikus és igencsak végletesen változatos kollekcióját, amelynek jónéhány, ma már közgyűjteménybe került inspiratív darabja kapott helyet a kiállításon.

Ekként kibontakozó iparművészeti tevékenységének első helyszíne az 1900-ban még lechneri invenciójú Bárd Ferenc zeneműkereskedés szerencsés módon megmaradt enteriőrje a bútorzatával. (Ma is könyvesbolt a Kossuth Lajos utcában.) A faragott hátasszékek támlájának már-már „anyagszerűtlenül” önfeledt keretezésével szemben a szecessziós Gesamtkunstwerk jegyében fogant miliő dinamikus kompozíciója ellenére összességében rendezett benyomást kelt. A többszintes galériahálót ugyanis széles homlokzati mezők, illetve a mellvédek kígyózó rácsait fejfaszerű kapaszkodók fogják össze. Igaza lehet az alkotó hajdani monográfusának, Vámos Ferencnek, aki szerint „amellett, hogy Lechnerével rokon módon járt el, a paraszti hagyománynak olyan csoportjából merített, amelyen építészet-szerkezeti és ornamentális anyag van, s ezeket együtt, egyszerre vitte át a berendezésbe.”3 1902 és 1903 között a családjának Dohány utcai házában kialakított műteremben Lajta még Lechnerrel közösen dolgozott. A hamarosan önállósuló alkotó további munkáiban azonban jelentős változás érlelődik: a díszítmény fokozatosan veszít önállóságából és egyre jobban igazodik a dominánssá váló szerkezethez. Lajtának a New York Kávéházhoz készült bejárati szélfogója (ezt pusztán egy színes képeslapról ismerjük) természetesen funkcionáló elem, míg ugyanez a domború üvegplasztika mint ablak még tipikus art nouveau-s attrakció Lechner Sipeki-villájának homlokzatán.
A mesterétől – jobban mondva a lechneri „indus” ornamentikától – való leválásnak ékes bizonysága az 1906 és 1908 között készült Vakok Intézetének (Mexikói út) bútorzata, jobban mondva annak néhány fennmaradt darabja. Ezek a ma már múzeumi tulajdonban levő székek, a kor találó szóhasználatával élve, igazi deszkabútorok. Sem a faragott népi ülőalkalmatosságokkal, sem a műbútorasztalos remekekkel nem tartanak rokonságot. Sima ülőlapjukkal, esztergályozott gyűrűsorban végződő hasáb lábaikkal, hegyesre vágott kávájukkal és a háttámlák meglágyított háromszög formáival merőben puritán, szinte ácskonstrukciók, amelyek – miként a korszak szecessziós magyar bútorait bemutató könyvében Somogyi György is írja4 – a korabeli finn iparművészet hatásáról, tanulságainak értő alkalmazásáról tanúskodnak. Toroczkai Wigand Ede néhány munkáján ugyancsak felbukkan ez a románkori kapubélleteket felidéző és akkoriban divatossá vált alakzat. A díszítmény ezekről sem hiányzik, de szinte alig észrevehető: vésett vagy furnérozott ornamensekre korlátozódik. Egy ilyen szék látható azon a fényképen is, amelyet 1911-ben a Vasárnapi Újság közölt az építész dolgozószobájáról.5 (1905-től László Fülöp romantikus, neoreneszánsz villájában bérelt műtermet.) Minden relatív persze: korábban már Rippl-Rónai József (a Thék-gyárral szövetkezve) 1898-ban, Lingel Károly és Horti Pál 1901-ben tervezett ezeknél egyszerűbb szerkezetű ülőalkalmatosságokat; nem is szólva a hajlított bútorgyárak termékeiről.

A fegyelmező geometria növekvő szerepéről tanúskodnak a szintén a század első évtizedének közepéről való üzletportálok, mint nemkülönben tipikus belsőépítészeti feladatok. A Bazilikának helyet adó Szent István tér, illetve a Hercegprímás utca sarkán lévő háztömbről van szó; oda készült a Schmidl Sándor és Fia gyarmatáru-nagykereskedés, illetve a Hecht Jónás és Fia textil-nagykereskedés cégarculatos üzlethomlokzata, amelyeket sajnos már csak archív fotók alapján értékelhetünk. Noha mindkettőnek fő burkolóanyagát Zsolnay-kerámia adta, s a felületeket egyaránt rézlemez fríz keretezi, korántsem egyformák: Hecht cégét népies és színes minták hirdetik, míg a Schmidl kereskedés beérte a szép arányú puszta négyzethálóval. Ennek a különbségnek nyilvánvalóan a megrendelők eltérő ízlése szolgálhat számunkra magyarázatul, bár a múlt század eleji minimalizmus képviselőjének, az osztrák szecesszió vezéralakjának, Josef Hoffmannak a fegyelmező példájáról sem feledkezhetünk meg, amint arra a kiállítás is utal. Többek között az általa tervezett és Lajta által legyártatott szolid kilincsekkel három fővárosi bérháza számára (a Rózsavölgyi a Szervita téren, a Kereskedelmi Bank a Rákóczi úton, a Harsányi Ferenc-féle épület a Népszínház utcában, mind 1911-ben).
A Szeretetház (ma Idegsebészeti Klinika az Amerikai úton) még a Saarinenhez köthető és Magyarországon is meghonosodott organikus (boglyakupolára, búboskemencére utaló) formaképzés jegyében létesült 1908-ban, a benne szolgáló nővérek otthona és a főnöknő nemrégiben felbukkant/felkutatott bútorzata azonban már ugyancsak a következő évtized legelején készült. Méghozzá a bécsi századelő szinte erőszakoltan geometrizáló felfogásában, amint azt két minienteriőr (dohányzóasztal karosszékkel, illetve toalettasztal támlásszékkel) szemlélteti a kiállításon. Lajta szerzősége velük kapcsolatban egyelőre kérdéses, legfőképpen talán azért, mert kifejezetten szögletesek, mind előzményeikhez, mind a későbbiekhez képest. Márpedig ekkortájt már nem csupán Hoffmann stílusa gazdagodik egyre több art deco felé mutató klasszicizáló elemmel, hanem a magyar építész formavilága is ebben a szellemben alakul át. Ennek leglátványosabb és a kiállításon is a legárnyaltabban megjelenített bizonysága a Vas utcai (ma Széchenyi István nevét viselő) kereskedelmi iskola, amely külső-belső architektúrájának szögletes idomaival inkább egy másik, de ugyancsak a húszas évek előadásmódját előlegező osztrák alkotó, Adolf Loos téralakításmódjához áll közel. Nem meglepő módon, mert Lajta ismerte és nagyra becsülte.

„Tiszta, majdnem biblikus egyszerűsége kap meg leginkább” – méltatja6 Nádai Pál mint a korszak vezető iparművészeti szakírója Lajta Béla munkásságának ezt az alighanem legjelentősebb és mindmáig sok részletében eredeti állapotában funkcionáló alkotását. Mindazonáltal – folytatja gondolatmenetét – a mérnök-esztétika képviselőivel ellentétben „nem életre akarja kelteni az anyagokat, hanem átszellemíteni (…) Itt végképp megszűnnek a különbségek, amelyek azelőtt építészetét, berendezőművészetét és díszítőművészetét külön rendekbe sorakoztatták.” Elég csak az épület belsejét gazdagon (megannyi archív fotóval és videóval) dokumentáló kiállításról a tornaterem mennyezeti gerendáinak hullámzó ornamenseire, a kannelúrás lábakon álló elegáns szekrényre, a hátasszék Anna királynő korából örökölt betétjének kehelykontúrjára, a függőlámpák szívekkel és rozettákkal kirakott vagy madaras motívumaira gondolni. Visszafogottságában is egységes világ ez: a tanári szoba székének háttámlája lényegében egy bekeretezett tulipán, a mellette álló asztalon, illetve szekrényen pedig kazettás négyzetek és téglalapok a minták. Szó sincs azonban eklektikáról: Lajta nem készen veszi át sem a történelmi, sem a kortársi, még a legkülönbözőbb népművészeti motívumokat sem. Eredeti jelentésüktől és közegüktől megfosztva saját korának ízlésvilágába illeszkedő síkdekorációt kreál belőlük; így lesz például hímzett sárközi bíborvégből kerámiaburkolat a Rózsavölgyi ház párkányán, hogy a tárlat egyik leglátványosabb mozzanatára utaljak. Az elemek egymásra halmozásával pedig, mintha csak betűfolyamra törekedne, olykor valóságos kalligráfiát képez, velük élénkíti épületeinek üres felületeit. A rendező Bárdos Artúr szerint,7 hogy beszámolónk végén ismét színházi szakemberre hivatkozzunk, Lajta „valódi lírikus”. Nem éri be állatplasztikákkal és figurális (a festő Pór Bertalan alkotta) falképekkel, miként a bútorokat, a folyosók és a falak burkolatait is áthangolja; általa lesz ez a szigorú rendet árasztó miliő „csupa kiengesztelés és bocsánatkérés az iskola rabsága miatt.”

Bár korántsem volt olyan briliáns mestere a vonalnak, mint a pályáját 1911 és 1913 között az irodájában kezdő Kozma Lajos, ha úgy hozta az élet, alkalmazott grafikusként is megállta a helyét. Elég csak egy pillantást vetni az Egyenlőség folyóirat jubileumi számának általa tervezett címlapjára. A Vas utcai iskola könyvtárába szánt asztali lámpájának praktikus ikerkonstrukciója vagy az Eskü térre készült utcai kandeláber nagyvonalú kialakítása egyszersmind formatervezőként is igazolja képességeit. Műegyetemi leckekönyvének tanúsága szerint bútortörténetet és bútorművességet is tanult, noha építészhallgatóként egyik sem volt kötelező kurzus. Tudatosan készült tehát a tárgytervezésre, de a sors nem volt igazán kegyes vele. Előbb a világháború, majd súlyos betegsége negyvenhét évesen korán lezárta az alkotóereje teljében levő Lajta Béla pályáját.

Lajta Béla 150 – Budapesti épületsorsok. Kiállítás a Kiscelli Múzeumban. Kurátor: Csáki Tamás. Munkatársai: Magyaróvári Fanni, Rostás Péter.

Vadas József
művészettörténész, professor emeritus

Jegyzetek:
  1. Kárpáti Aurél: A magyaros építészeti törekvések a Nemzeti Szalonban. Magyar Iparművészet, 1930/7–8.
  2. Márkus László: Lajta Béla díszleteiről, a Sába királynőjéhez. Magyar Iparművészet, 1916/5.
  3. Vámos Ferenc: Lajta Béla. Budapest, 1970. 48.
  4. Somogyi György: A magyar szecesszió bútorművészete. Budapest, 2009.
  5. Gerő Ödön: Lajta Béla. Vasárnapi Újság, 1911/42.
  6. Nádai Pál: Egy modern városépítőről. Magyar Iparművészet, 1914/3.
  7. Bárdos Artúr: Lajta Béla. Művészet, 1913/285–294.

Fotók:
  1. Salgótarjáni utcai zsidó temető szertartási épületének kapukulcsa, 1908, Lajta Béla terve alapján vélhetően Galambos Jenő (1884 k.–1939) műhelyében készült (Fotó: Csipes Antal)
  2. Részlet az egykori Wechselmann-féle Vakok Tanintézetének kovácsoltvas kerítéséről, Galambos Jenő műve Lajta Béla terve nyomán, 1908 (Fotó: Csipes Antal)
  3. Özv. Gries Anna családi mauzóleuma külső burkolóelemek töredékei, Lajta Béla terve alapján készültek a pécsi Zsolnay gyárban, 1906-1907; A Gries-Mauzóleum burkolati elemei nyomán készített kályhacsempe, 1907 után, ismeretlen tervező, Zsolnay gyár (Fotó: Csipes Antal)
  4. Világítótest tervének motívumrészletei a Vas utcai egykori Felső Kereskedelmi Iskola berendezéséhez, 1909-1910 és az Iscsu Molnár István tervei nyomán az ÁRTÉ Kft. által kivitelezett installációs elem (Fotó: Csipes Antal)
  5. Világítótest tervének motívumrészletei a Vas utcai egykori Felső Kereskedelmi Iskola berendezéséhez (Fotó: Csipes Antal)
  6. 1909-1910 és az Iscsu Molnár István tervei nyomán az ÁRTÉ Kft. által kivitelezett installációs elem (Fotó: Csipes Antal)
  7. Vas utcai Felső Kereskedelmi Iskola – díszszekrény a mintairodából, 1912-1913, Lajta Béla tervei alapján feltehetően Ribárszky Győző (1877 k.–1956) műhelyében készült
  8. Kiállítási enteriőr: asztal és szék(ek) a Bárd Ferenc és Testvére Zeneműkereskedés egykori bútorzatából, 1900 (Fotó: Fáryné Szalatnyay Judit)
  9. Az egykori Wechselmann-féle Vakok Tanintézete egyik eredeti széke, Sipos Henrik műve Lajta Béla terve nyomán, 1908 (Fotó: Fáryné Szalatnyay Judit)
  10. Bárd Ferenc és Testvére Zeneműkereskedés bútorzata, 1900 (Fotó: Fáryné Szalatnyay Judit)

Vélemény, hozzászólás?

Kiállítások, események
Kiállításmegnyitó / Textilművészeti Triennálé TŰ-RÉS-HATÁR

A VIII. Nemzetközi Textilművészeti Triennálé kiállítása a Szombathelyi Képtárban az alábbi kategóriákban: fal- és tértextil, textildesign, miniatűrtextil, zászló és szalag. 9700 Szombathely, Rákóczi Ferenc utca 12.

Kiállítás megnyitó / Réteg–Rend

A gödöllői Várkapitányi Lakban július 14-ig tekinthető meg Katona Szabó Erzsébet (1952-2024) textilművész kiállítása, bemutatva az alkotói korszakokat a kárpitoktól kezdve az öltözékeken át a bőrkollázsokig. Várkapitányi Lak – 2100 Gödöllő, Szabadság út 2.

Kiállításmegnyitó / New. Art. Stúdió.

A legendás underground ruhaműhely története a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatói által szervezett kiállításon. 1075 Budapest, Király utca 11.

Kiállításmegnyitó / ÜVEG Hidegen-Melegen

A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége által szervezett üvegművészeti kiállítás várja látogatóit a belváros szívében.
1061 Budapest, Andrássy út 6.

Ezeket is olvassa el
New_17

New Art Stúdió

Kaesz_16

Kaesz a leltár

20_eves_35

20 éves a Határtalan Design!

Nagyvilagra_16

„Alkotni művészet, eladni Kunst!”