Bánáti János Találtam, kitaláltam, megcsináltam című kiállítása a FUGA-ban 2025. március 4. és 20. között
Ha jól számolom, ötven éve ismerem Bánáti Jánost, és követem az idén már nyolcvanhárom éves belsőépítész pályáját. Tervezett kiállításokat, bútorokat, enteriőröket, újabban hangszereket és játékokat is. 1967-ben szerzett diplomát az Iparművészeti Főiskolán, onnan a Fővárosi Faipari Kiállítás Kivitelező Vállalathoz szerződött; de már a Budapesti Bútoripari Vállalat (BUBIV) tervezője volt, amikor megismerkedtünk, annak a korosztályunkat mozgósító pályázatnak a résztvevőjeként, amelyet az egypártrendszer ifjúsági szervezete hirdetett 1972-ben Klub Design címmel pályakezdő fiatal iparművészek számára. A KISZ-klubok berendezésének értelmező koncipiálása és néhány meghatározó darabjának megtervezése volt a feladat, projektekről akkoriban még nem beszéltünk.
„1972-ben Klub Design címmel a KISZ pályázatot hirdetett pályakezdő iparművészek számára”
Ez hálás téma volt, mert a Kommunista Ifjúsági Szövetség helyi szervezeteiben – normális esetben, vagyis általában – rendszerhűségre nevelő politikai agitáció nem vagy alig folyt. Sokkal inkább a barátkozásnak és a szabadidő közös eltöltésének, nem utolsósorban a kollektív bulizásnak szolgált legális (jobb híján inkább csak megtűrt) keretéül, minthogy a szervezetnek akkoriban szinte minden tinédzser tagja volt. A rock és a beat nem ismert határokat, külön növelte vonzerejüket, hogy a vasfüggönyön túlról – beszéljünk világosan – egy nagyon más világ életvízióját közvetítették számunkra az ifjúság hullámhosszán, amint arról nem kizárólag személyes emlékeim tanúskodnak. A hatvanas évek derekától a KISZ-klubokban tucatszám alakultak ebben a szellemben zenekarok, amelyek közül a legsikeresebbeket a Táncdalfesztivál és a televízió jóvoltából hamarosan az egész ország megismerte.
A Klub Design pályázatra beérkezett munkákat – hogy vele a (főleg klasszikus) zene iránt már akkor sem közömbös Bánáti Jánoshoz visszatérjünk –, annak rendje és módja szerint elbírálták, a díjakat és a jutalmakat kiosztották. Egyetlen elemét az Iparművészeti Főiskola műhelyében kivitelezték, gyár vagy üzem azonban nem jelentkezett a berendezés gyártására. A szép elképzelés tehát nem valósult meg, ahogyan az abban az időben nem egyszer megesett. Néhány éve elhunyt kiváló pályatársának, Király Józsefnek a hagyatékában szintén több meddő pályázat szebbnél szebb tárgyainak rajzára lelhettem, amikor könyvet írtam róla. Nem ideológiai vagy esztétikai okokból vesztették értelmüket ezek az akciók, a Klub Design meghiúsulásának is sokkal egyszerűbb oka volt. Tényleges verseny híján a szocialistának mondott tervgazdálkodás minimális fogékonyságot mutatott az innovációra, különösképp a hetvenes évek elején bekövetkezett politikai visszarendeződés idején, amely korlátozni igyekezett az 1968-as új gazdasági mechanizmus bevezetésével a vállalatok önállóságának és az egyéni kezdeményezés átmenetileg némiképp gyarapodó lehetőségeit. Ebben a helyzetben pénzügyileg sem volt feltétlenül kívánatos, hogy az ország valamennyi KISZ-klubjának helyiségeit egy erre szakosodott gyár vagy üzem új és korszerű darabjaival rendezzék be.
Történelmi távlatból ma már világosan látjuk: rendszerszintű hibáról kell beszélnünk, hiszen ennek az elvetélt pályázatnak nem akármilyen előzménye volt a dizájn történetében. Nevezetesen az orosz avantgárd meghatározó alakjának, Alekszandr Rodcsenkónak a munkásklub berendezése, amely éppen száz éve készült, prototípusát az 1925-ben rendezett párizsi nemzetközi iparművészeti és ipari művészeti (azaz dizájn) kiállításon mutatták be, a nagy visszhangot kiváltó orosz pavilonban. Ennek bútorzatán sincs ideológiai „bevonat”, direkt utalás holmi munkás miliőre. Közönséges, noha célratörően puritán felfogásával akkor még merő újdonságnak számító olvasótermet látunk a róla fennmaradt fotón, amelyet egy angol művészettörténész, Camilla Gray emelt ki nevezetes könyvével (The Russian Experiment in Art) a feledés homályából először a hatvanas években. German Karginov monográfiája, amely az első tudományos feldolgozása a tervező munkásságának, 1975-ban jelent meg a Corvina gondozásában.
„Rodcsenko munkásklub-berendezése közönséges, noha célratörően puritán”
Így aztán 1972-ben még mit sem tudtam róla, gyaníthatóan a pályázók többsége sem, mert csak az évtized végén vált ismertté szélesebb szakmai körben, amikor 1979-ben archív fényképek alapján rekonstruálták a múlt század eleji francia–orosz művészeti kapcsolatokat átfogóan feltáró Párizs–Moszkva kiállítás alkalmából a Pompidou Centerben. Én a tárlat 1981-es moszkvai verzióján szembesültem a replikájával. Mintha csak könyvtár volna: a döntött lapú, és így kifejezetten újságok, folyóiratok, könyvek olvasására szolgáló hosszú, keskeny asztal körül csupasz karosszékek sorakoznak, a háttérben egy faliújságnak, szemléltető táblának, rakodótérnek egyaránt használható, ma úgy mondhatnánk, többfunkciós állvány egyszerű mértani elemekből praktikusan megkonstruálva. Hasonlóan mértéktartó ipari esztétika jellemző a mennyezetről belógatott világítótestre, csakhogy hiába. Sem a bútorzat, sem a lámpa gyártására nem került sor; a Sztálin színre lépésével radikálisan átalakuló viszonyok nyomán a szocialista realizmusnak mondott birodalmi művészet hivatalossá válásával a tízes évek értelmes technikai formakultúrája fél évszázadra elvesztette létjogosultságát.
Ily módon mi itt, Magyarországon és a hetvenes években még szerencsésnek mondhattuk magunkat: a Klub Design pályázat ugyanis korántsem bizonyult teljesen meddőnek. Habár a nyertes csapat (az építész Ferencz István és a textiles Droppa Judit, illetve a formatervező Bárkányi Attila és Radnóti György, valamint a belsőépítész Bánáti János és Kovács Erika) tervei nem valósultak meg, az alkalmi társulás – Ferencz és Droppa kiválása után is – fennmaradt, sőt kohéziója tovább erősödött. Tagjai ugyanis nem akartak belenyugodni abba, hogy hiába dolgoztak. Nehogy kárba vesszen a pályázatba fektetett energiájuk, inkább összefogtak. Így jött létre 1976-ban Opteam néven a kilencvenes évek derekáig aktív alkotóközösség azzal a programmal, hogy legalább a lakás néhány fontos elemébe (főként világítótestek kapcsán) átmenthessék eredményeiket, tárgyaikkal példát mutatva – mind a szakmának, mind a társadalomnak. Ekként jelentek meg legsikeresebb termékükkel, a Felhő nevet viselő elemes lámpacsaláddal, amelynek két darabja a kiállításon is látható.
„tágan értelmezett szakmai jelmondata: do-it-yourself”
Természetesen a hazai iparművészeti kultúrának ez a fejleménye sem tekinthető holmi elszigetelt eseménynek, amit már csak azért sem árt megemlíteni, mert maga Bánáti is tágan értelmezi szakmáját. Munkáira tett kis táblákon kisesszékben vall a modern belsőépítészet számára fontos inspirációkat hordozó alkotóiról – többek között Alvar Aalto, Hans Wegner, Charles Eames jelentőségéről. A kor- és pályatárs Fekete György nemkülönben hasonló megfontolásból vázolt fel az Opteam kapcsán szélesebb kört, amikor egy negyedszázaddal ezelőtti cikkében a magát do-it-yourself alkotóként jellemző Bánáti Jánossal beszélgetve arra hívta fel a figyelmet, hogy törekvéseivel a csoport nem volt egyedül.
Ha már az állam nem teszi, mi megcsináljuk jelszóval ugyanebben az időben egész sor közfigyelmet keltő spontán művésztársulás jött létre rokon szellemű alkotók közös fellépésével; ilyen volt a Prizma, a Manuál és a Kör. Közéjük sorolható, éppenséggel első helyre kívánkozik a házgyári konyhaprogram teamje is, amelyet a fiatalon elhunyt Borz Kováts Sándor kezdeményezett. Az előbbieknél valamivel korábbi képződmény volt, mi elsősorban mégis azért nem feledkezhetünk meg róla, mert Bánáti János aktívan részt vett benne: közreműködött (Csíkszentmihályi Péterrel) a beépített konyhaszekrény megformálásában. Majd ezzel párhuzamosan a Felhő lámpacsalád tervezésében, amely összesen tizenkét változatban, illetve négy különböző (fehér, piros, zöld, sárga) színű zománcozással készült. A dizájn közös munka eredménye, speciális csomagolásának kialakítása viszont döntően Bánáti Jánoshoz kötődik. A gyűrűként egymásra húzott fekvő alumíniumpalástok szellemes konstrukciója ugyan eredeti lelemény, mindazonáltal ennek a munkájának szintén megvan a maga dizájntörténeti előzménye: Poul Henningsen véletlenül ugyancsak 1925-ben bemutatott első gerezdelt világítóteste, amely szintúgy a Rodcsenko kapcsán már említett párizsi nemzetközi iparművészeti rendezvény egyik újdonsága volt. Magyarországon is ismerték: Kozma Lajos íróasztalán látható egy 1933-as fényképen. Utóbb Borz Kovátsot is megihlette, mint a Toboza mutatja, mivel a dán tervező nevét viselő PH-lámpákat kisebb-nagyobb változtatásokkal a hetvenes évekig gyártották.
Időközben Bánáti János egy másik – nem kevésbé illusztris – csapatnak is tagja lett 1971 és 1980 között a BUBIV munkatársaként. A cég nem egyszerűen a korszak legjelentősebb hazai bútorgyára volt, egyben a legpatinásabb is. Minden értelemben utóda a Lingelnek, amely kulcsszerepet játszott a modern magyar bútor megteremtésében. Amerikai minta nyomán itt már 1907-től elemes könyvszekrényeket készítettek, art deco stílusú, 1930-as Varia-kollekciójukkal pedig a rendszerelvű tervezésre mutattak korai példát, korukat jócskán megelőzve, ahogy tanárként Kaesz Gyula elviekben és papíron az Iparművészeti Iskolában ugyanekkor. A Budapesti Bútoripari Vállalat központja és annak tervezőrészlege ugyanis a hetvenes években változatlanul a fenti elveket gyakorlatra váltó előd Rózsa utcai épületében működött, méghozzá – ami sokkal fontosabb – annak szellemiségében, a nagyipari bútorgyártásnak olyan elkötelezett és tehetséges képviselőivel, mint Bodnár János, Farkasinszky Zoltán, s nem utolsósorban Bánáti János. Tevékenységük eredményeképp született számos kisbútor, és a nyugati mintát követő keletnémet MDW-szisztéma méltó versenytársaként több variábilis szekrényfal, közöttük Bánáti János annak idején nagy népszerűségnek örvendő Horizont együttese, amelyet alkotója kifejezetten fiataloknak szánt; ezért kapott vidám/meleg koloritot, és van benne a gyerekeknek játszókuckóval kombinálható emeletes ágy. Szintén a BUBIV égisze alatt készült két kárpitos garnitúrája: a rusztikus Anna, illetve az ugyancsak inkább fiatalokat a párnák lazaságával megcélzó Eszter.
Bánáti legharmonikusabb alkotása mindazonáltal a Design Center, egészen pontosan az Ipari Formatervezési Tájékoztató Központ Gerlóczy utcai kiállítóterének elegáns enteriőrje 1980-ban, amely egyben lezárását is jelenti hagyományos, klasszikus tervezői feladatokra szorítkozó pályájának, minthogy ezt követően tanítani kezdett. Először a művészeti gimnáziumban, a Török Pál utcai Kisképzőben, majd 1987-től az alma materben, innen vonult utóbb nyugdíjba. De jellemző rá, hogy még ezután sem hagyott fel az oktatással: az ezredfordulón Sopronban, a Nyugat-Magyarországi Egyetemen dolgozott.
Végül – a sors különös kegyéből, amit ajándéknak is mondhatunk – ismét a Rózsa utcában oktatott, ahol az egykori Lingel-gyár épületében a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola (ma Metropolitan Egyetem) frissen alakult művészeti kara rendezkedett be 2010-ben. Emellett lakberendezőket tanított egy évtizeden át a Junior Art magániskolában, sőt végtelenül önzetlen emberként hivatásának érezte, hogy a mindannyiunk életét képező lakás és lakásberendezés témakörében szerzett ismereteit minél szélesebb körben közreadja. Így lett szerzője a Lakáskultúra folyóiratnak, rendezett kiállítást a lap vezető munkatársával A lakásberendezés ABC-je címmel, illetve jelentetett meg tizenhat kötetes könyvsorozatot a témában; nemcsak személyes tapasztalatait adta közre benne, arra törekedett, hogy a közelmúlt legfontosabb alkotóival – ikonikus darabjakkal és iránymutató elveikkel – is megismertesse az érdeklődőket.
„ha vissza is vonul a hivatásos tervező, attól még szűnni nem akaró tárgyalkotó marad”
Bánáti János már több mint harminc éve egy Tata melletti kis településre költözött. A fentiek után nem szorul magyarázatra, hogy nem okozott gondot számára leendő otthona, a régi vályogház rendbe tétele, egyáltalán egy új életforma megteremtése. Mindezen felül továbbra sem hagyott nyugtot magának, két irányban folytatta tevékenységét – főképp azóta, hogy teljesen felfüggesztette pedagógiai munkásságát. Mivel már egyetemistaként kórista volt, zeneszerszámok (hangzó tárgyak) készítésébe fogott. Mégpedig objet trouvék ötletes felhasználásával, illetve átalakításával. Ne csodálkozzon az olvasó: többről van szó, mint személyes vonzalomról: a hárfa az empire, a pianínó vagy a zongora a biedermeier enteriőr szerves része volt. Az Iparművészeti Múzeum bútorgyűjteményében is találunk ilyeneket. A sorozat egy marimbával kezdődött, s ezt a legkülönbözőbb – játékszernek is felfogható – mókás eszközök követték. Innen már csak egy lépésre voltak a különböző, fából készült asztali játékok, amelyek két-három évszázaddal ezelőtt sok bútornak még ugyancsak szerves részei voltak.
De a klasszikus belsőépítészettel sem hagyott fel teljesen. Még 1994-ben tervei szerint készült Egerben a Kepes György Vizuális Központ kiállítási enteriőrje. Három éve Jázmin néven búrájával a névadó virágra emlékeztető lámpát konstruált. A visszavonult tervező szűnni nem akaró tárgyalkotó tevékenységének fő vonulatát mégis inkább azok a székek képviselik – közel húsz darab, ha jól számoltam –, amelyek többségével – ahogy más vonatkozásban már szó volt róla – szakmája klasszikusait értelmezi.
Olykor csak az anyaghasználattal, máskor egy jellegzetes formai elemmel, megint máskor szerkezeti megoldásával, amelyre a fekete táblákon olvasható szövegekkel hívja fel a látogató figyelmét, hogy jobban értsük a kivételes jelentőségüket és vele az enteriőrtervezés mibenlétét. Minden gesztusa, ez is nekünk szól tehát; s hogy szemlélhetővé tegye őket, épített Dunaszentmiklóson egy alig tizenhárom négyzetméteres kis kiállítóhelyiséget is, amelyet az unokája Mókapapa Galériának nevezett el. Ez a kuckó költözött bő két hétre a FUGA alig valamivel nagyobb Lucien és Rodolf Hervé termébe.
Vadas József
művészettörténész
Főcím kép:
MEDUZA bútorcsalád (fotel, szék, asztal); kiállítva 2023-ban a Staféta című kiállításon a Pesti Vigadóban; textil: Horváth Evelin (Forrás: Bánáti János)
