A VIII. Nemzetközi Textilművészeti Triennálé Tű-rés-határ címmel 2024. június 21-én nyílt meg a Szombathelyi Képtárban. A triennálé célja, hogy átfogóan bemutassa a textil műfajban és a textil anyagával széles körben és nagy kreativitással tevékenykedők eredményeit. A Szombathelyi Képtár kiállítótermeit megtöltötték a textilművészet különböző válfajai, a fal- és tértextilek, textildesign, a miniatűrtextil-, a szalag- és a zászlókategóriákban. A megnyitó a „textilesek” tömegeit vonzotta: művészeket, kulturális és oktatási intézmények képviselőit, műkritikusokat és műkedvelő nézőket. Az eseményre látogatókat gondosan megrendezett kiállítás és tetszetős katalógus várta. A triennálé megnyitórendezvénye a szervezők és lebonyolítók több mint egyéves intenzív munkájának a csúcspontja volt.

A Nemzetközi Textilművészeti Triennálé megvalósítása két feltételnek köszönhető: egy részről az Attalai Zita cipőtervező iparművész vezetésével működő Kulturális Alapítvány a Textilművészetért készíti elő, másrészről pedig a Cebula Anna művészettörténész kurátori irányítása alatt álló Szombathelyi Képtár rendezi, amely a szombathelyi Savaria Múzeum tagintézményeként működik Csapláros Andrea múzeumigazgató vezetésével.
Nem vagyok az online zsűrizés híve, de úgy gondolom, hogy ez a minősítési mód az egyetlen járható út, mert a hatalmas mennyiségű munka személyes helyszíni elbírálása ma már nem lehetséges (szállítási költségek, plusz szervezési munka). Az egy helyen összegyűlt zsűri által végzett műbírálat, amely a beküldött fotók vagy videóanyagok (amelyek végül is csak az eredeti képek „képei”) alapján születik, lényegében nem különbözik az online értékeléstől.
A Tű-rés-határ minősítő zsűrijének online programja tökéletesen felépített, világos és tiszta elektronikus felület volt. Lehetővé tette az egyes kategóriák és művekről készült képek közötti szabad mozgást. A nagyításoknak és a művek részleteiről készült fényképeknek köszönhetően mindegyiket nagyon részletesen meg lehetett tekinteni. Néhány nap alatt a zsűri megismerkedett a pályázatra beérkezett művekkel, az egyes alkotások leírásával, a művészek ars poeticájával és szakmai portfóliójukkal. Ennek eredményeként minden művet a szerző jegyzetei vettek körül, lehetővé téve az alkotók szándékainak, nézeteinek, művészi hátterének jobb megértését, aminek köszönhetően minden kompozíció egy-egy fontos kontextussal gazdagodott.

A VIII. textiltriennálé témája: toleranciahatár, ma különösen fontos és aktuális. Magyarul sokkal tágabb jelentése van a Tű-rés-határ tematikának, de még az angol nyelvű kifejezésre korlátozott értelme is határozottan vonatkozik a változatos világ aktuális aspektusaira a gyorsan (és sajnos nem mindig pozitívan) változó valósággal. Természetesen a saját meggyőződésétől eltérő nézetek, vélemények, preferenciák tiszteletben tartása rendkívül értékes. Az intoleranciával szembesülve szükségessé válik olyan határok felállítása, amelyek garantálják a társadalmi és intézményi biztonságot. A tolerancia fogalmát napi szinten is használjuk, sokkal triviálisabb, hétköznapibb dolgokban, egyfajta beleegyezésként kezelve. Melyek tehát a tágan értelmezett tolerancia határai, hogyan állítsuk be ezeket, és hol fut az a bizonyos „vékony piros vonal”?
És ami a legfontosabb, hogyan látják a művészek a toleranciát és annak határait? Az alkotók többféleképpen közelítették meg ezt a kérdést.
A Szombathelyi Képtár három különálló kiállítóterében három domináns kategória uralta a tereket, további alkategóriákkal kiegészítve. Ez a megközelítés bevált: a „kiállítások a kiállításban” változatossá tette a triennálét, és ami a művészet befogadása szempontjából fontos, jó volt őket szemlélni.

A legnehezebben rendezhető kiállítótérben, a legtöbb építészeti korlátozással (az épület lépcsőházának tetőszerkezetét is láttató, a pillérek és két üvegfallal elválasztott galéria között) kerültek bemutatásra a miniatűrtextilek. Ez a szekció a szalag- és a zászlókategóriából is bemutatott alkotásokat, amelyek a triennálé leggazdagabb és művészileg legváltozatosabb részét alkották (gratulálunk a rendezőnek, sikerült!). Egyben itt nyílt mód a „szálművészek” mesterségbeli tudásának legszélesebb körű bemutatására, valamint a hagyományos technikák formai kísérleteire és újraértelmezésére. A tradicionális kézművesség és a kortárs formaképzés „élő laboratóriuma” bizonyítja az alkotók érdeklődését a „textilnyelv” folyamatos vizsgálata és bővítése iránt.

A triennálén legnagyobb számban képviselt kategória, a minik (89 tárgy) bensőségesek és közeli megtekintésre hívogatóak, szinte minden technikát és minden rendelkezésre álló anyagot felvonultatnak. Kiemelkednek a hímzés- és varrásszármazékok, a különféle szövési, kötési, csipkeverési, festési és nyomdai technikák, a kézzel készített filc és papír, valamint a művészek által kedvelt vegyes és ún. saját, heterogén „praktikák” művelése. A minitextilekhez felhasznált anyagok kiemelkedő sokrétűséget mutatnak: az alkotók textil- és fémszálakat, szövetdarabokat, ipari és elektronikai hulladékokat, természetből származó szerves törmelékeket, műanyagot és számos egyéb szintetikus anyagot használtak fel nagyon személyes vagy intim narratívák felépítésére, jel vagy szimbolikus tartalom létrehozására, de akár szarkasztikus vagy humoros „összekacsintásra” a nézővel. A bemutatott alkotások között találunk példákat ready-made tárgyakra éppúgy, mint „ékszerekre” és elegáns használati tárgyakra, és a „nem minden az, aminek látszik” mondás ebben az esetben is különösen igaz. A tömör és egyéni kifejezésre fókuszáló miniformában a tolerancia határainak kérdései erősen személyre szabottak, ugyanakkor ez nem zárja ki a széles körű tiltakozás kinyilvánítását az erőszakkal, az agresszív katonai akciókkal és az áldozatokat ért sérelmekkel szemben.

A mérethatárokból adódóan az üzenet közvetítése és a tartalom művészi megfogalmazása miatt bonyolult műfajnak számító szalagok között több utalás történik a szalag mint fizikai határokat jelölő elem fontosságára, illetve olyan határhelyzetekre a magánéletben, a közvetlen környezetében, a természetben, de a történelemből vett drámai eseményekben, amelyek a világ megjavításának optimista „receptjeiként” ellensúlyozzák azok drámaiságát.
A zászlókban a művészek sokkal több szimbolikus képi megjelenést használnak, és a triennálé leginkább politikai töltetű reprezentációiként jelenítik meg ezt a műfajt. Határozott utalásokat tartalmaznak a mai világ sürgető problémáira, mint például a migráció vagy a háborúk. Ugyanakkor javaslatokat fogalmaznak meg a konfliktusok megoldására, például hivatkoznak a zászlók és transzparensek közterületen betöltött szerepére. Eredetileg ennek a kategóriának a kiállítási helyét anno az épületen kívül jelölték ki, de állagmegóvási szükségszerűségből (eső, szél, vihar) a kiállítótermekben került elhelyezésre. Úgy tűnik, elveszti a szabad térhez kapcsolódó jellegzetességét, egyre közelebb kerül a galéria „falszövetéhez” (a falfestmények jellegéhez). Ez nagy kár, mert a zászlók és transzparensek a világi és vallási rituálék, ünnepségek részei, és eredendően a közterületen képviselik a kulturális, társadalmi és politikai eseményekhez kapcsolódó üzeneteket. Engem elbűvölt az eredeti ötlet, és úgy gondolom, hogy a zászlókiállítások ötletgazdája gondos megfigyelő volt, aki észrevette és megértette a szövet szerepét, jelentését és fontosságát a közterületen.

A második kiállítóhelyiség szórt fényű fehér terében a textildesigné volt a főszerep. Itt is voltak egyedi tárgyak a zászló és szalag, valamint a fal- és tértextil-kategóriákból. A textiltervezésnél nehéz tűréshatárról beszélni, sokkal inkább a tolerancia, a rugalmasság és az anyag-, forma- és színkontraszt lehetőségeinek feltárása szolgálhat a téma alapjául. A divatbemutatókon bemutatott darabok mindig előfutárai vagy ihletői a későbbi ruhagyártásból származó termékeknek. Hasonlóképpen, a jacquard-szövetek, a nyomott és festett textíliák, valamint a bőrműves munkák – ha egyedi példányban készülnek, akkor továbbra is tervezői kiállítási darabokként maradnak. Ez a kategória több diplomamunkát is tartalmazott. Jelenlétük arra késztethet, hogy szerényebb és általánosabb intézményi képviseletet vegyünk fontolóra – talán érdemes lenne jobban megbecsülni és támogatni a triennálé legfiatalabb résztvevőit a legkiemelkedőbbek közül a debütálásért járó díj megteremtésével és odaítélésével (nem csak a designkategóriában).

A harmadik kiállítótér határozottan más hangulatú. Sötét falak adják a hátteret a csúcsfénylámpákkal kiemelt falitextileknek és térkompozícióknak, így biztosítva a legnagyobb szabadságot a tárgyaknak. Meglepő, hogy „felpörgetett” korunkban mennyi mű készült gobelintechnikával, amelyhez óriási munka és idő szükséges. Kifejező és erőteljes klasszikus technika, amelyet a képalkotás különféle változataiban használtak az alkotók. Számosságát tekintve a második leggyakoribb műfaj ebben a kategóriában a hímzés, amely azonban távol áll a hagyományos technikától. Például a vászon lehet fémháló, a hímzőszálat az anyagba szúrt tű vagy gombostű helyettesítheti, de géppel készítve csipkefátyol vagy absztrakt kompozíció válhat belőle. A művészek által gyakran használt technika a fonás, a szumák, a kötés és a kollázs volt a nem szokványos alapanyagokhoz (fémhuzalok, fonallal, papírral vagy szövettel bevont drótok, üvegcsövek, bőrök). De láthattunk példákat szintetikus monofil zsinórral szőtt vagy kézi szövésű és egyedileg festett vásznakra, ikatokra, transzfernyomással vagy természetes festési eljárással előállított mintákra.

A ruha és az emberi alak is művészi kísérletek tárgyává vált. Ez a formai repertoár tükrözi leginkább a triennálé tematikájának alapgondolatát. Léteznek-e egyáltalán határok, vagy vannak-e az objektív világnak részekre osztható elemei? Mi az érték mérésének függvénye? Vajon a kontextus teremthet-e egységet? Vajon az identitásuk határozza meg? Melyek a belső és külső korlátok az egyén számára? Vajon a határok felállítása nem szab-e korlátokat? Hogyan definiálható ebben az összefüggésben a tolerancia? A jó kérdések felvetése gyakran sokkal fontosabb, mint az egyértelmű, egyenes válaszok megadása.

A textiltriennálék történetének nyolcadik katalógusát a szerzők alaposan átgondolták mind a tartalmát, mind a látványtervét illetően. Következetes és világos. A tipográfiai elrendezés megkönnyíti a tartalomban való tájékozódást. A kiadvány grafikai tervezése illeszkedik a teljes projekt arculatához (banner, plakát, meghívó).
A katalógus tömör, de informatív bevezetőkkel (a „Tű-rés-határ” mottó, valamint az angol megfelelőjének használt „Toleranciahatár” nyelvi elemzését és jelentésrétegeinek kibontását Horányi Attila, a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem munkatársától olvashatjuk), és Cebula Anna, a Szombathelyi Képtár igazgatójának előszavával indul. Ezek után a triennálé öt kategóriája következik a kiállító művészek portréival, majd a 2024-ben odaítélt díjak történetének és alapítóinak bemutatásával (Rózsa Anna-díj, Goro Nagano-díj, Polgár Csaba-díj, F. Dózsa Katalin-díj, Fenntarthatósági Díj), valamint az előző, 2021-es 7. triennálé díjazottjainak listájával, és végül a szombathelyi textilkiállítások történetének teljes kalendáriumával zárul a katalógus, az 1970-es első biennálétól kezdve a 2024-es 8. triennáléig végigkövetve a textiles seregszemlék történetét.

Zsűritagként a kiállításon bemutatásra kerülő alkotáson túl szélesebb ismeretanyag állt rendelkezésemre, többek között a művészek nyilatkozatai is. Sok közülük nagyon érdekes volt, ezért felmerül bennem a kérdés, hogy nem volna-e hasznos és tanulságos a következő triennálé katalógusában az alkotók által beküldött leírásokat és ars poeticákat is közzétenni? Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ennyi szövegnek a katalógusba kerülése a kiadvány túlzott „felduzzasztásához” vezetne, de szóba jöhetne esetleg egy kísérő újságot vagy kísérő kiadványt is megjelentetni. Mindenesetre az idei katalógus vizuálisan mindent tökéletesen dokumentál, de ami a triennálé után marad, az a katalógusban feliratozott tárgyfotók és a szervezők bevezető szavai, valamint a kritikusok különféle értelmezései, azonban az alkotók szöveges megnyilatkozásai eltűnnek. Pedig értékesek és fontosak, amit mi sem bizonyít jobban, hogy ezeket felhasználták a szervezők a kiállítás rendezésekor (jóllehet ebben a formában is csak kérészéletűek, ugyanis a kiállítás lebontása után eltűnnek).

Összefoglalva elmondható, hogy a VIII. Textilművészeti Triennálé iránt egyértelműen élénk érdeklődés mutatkozott, amit nemcsak a járvány utáni időszakkal magyaráznék, hanem a textilművészetre irányuló megnövekedett figyelemmel is. A kortárs „szálművészet” az 1960-as években bekövetkezett debütálása óta a művészi kifejezés erőteljes médiuma maradt. Természetesen a külső „jelmeze” az idők folyamán fejlődésen ment keresztül. Az alkotói tevékenység számos területén szívesen alkalmazzák a textilt mint médiumot. Régóta nélkülözhetetlen eleme például a performance-oknak, akcióknak és a szobrászati projekteknek is, amelyekbe az elemi szálakkal foglalkozó kortárs textilművészet sikerének köszönhetően került be. A textilmédium mindenekelőtt rendkívül hatékony a tág értelemben vett társadalomművészeti kontextusban és a valóság vizsgálatában. Hozzájárul a meglévő hierarchiák megváltoztatásához (nem csak a patriarchális rendszeréhez), és egy sokkal objektívebb világkép kialakításához segít hozzá. Valószínűleg ebben rejlik az erőssége.
A VIII. Nemzetközi Textilművészeti Triennálé a textilművészet több szempontú, egyúttal univerzális szemléletét képviseli. Ez márkajeggyé vált. Szombathely pedig több mint fél évszázada meghatározó helyszíne és találkozási pontja a textiles „világtérképnek”.

Małgorzata Wróblewska Markiewicz
művészettörténész, a lódźi Centralne Múzeum Włókiennictwa – Kortárs Textilgyűjtemény nyugalmazott vezetője

Fordította: Cebula Anna művészettörténész